Nem ciki néptáncosnak lenni – interjú Zsuráfszky Zoltánnal

Széles mosollyal fogad, pedig látom, hogy fáradt, fejben még talán a próbateremben van. – Na jöjjön, kedves, tegezzük egymást nyugodtan! – mondja. Már a folyosón elkezdi a mesélést, pedig még nem is kezdtük el az interjút, majd bemegyünk az irodájába, a rengeteg könyv és régi tárgy közé, ahol a teája mellett folytatja.

– 2007-től vagyok a Honvéd Együttes művészeti vezetője, 2012-ben vettük fel a Magyar Nemzeti Táncegyüttes nevet. Szép kis hely, nem igaz? Fent van egy gyönyörű balett-terem! Hozzánk tartozik a Honvéd Férfikar is – máris odaadom a programjukat. A Táncegyüttessel most vagyunk túl az Egri Csillagok bemutatóján és a március 15-ei műsorunkon. Tánc, zene és szöveg összefonódik, ezt szeretem.

– A tavaly nyári kényszerpihenő után azt mondtad, ha jó munkatársakból rakjuk össze a csapatot, megússzuk a következő infarktust. Ahogy hallgatlak, nem csökkent a stresszfaktor. Hogy vagy most?
– Köszönöm, most nagyon jól. Az orvosom nem tudta, hogy mitől volt infarktusom, én azért egy kicsit sejtem (mosolyog). Nem ittam elég folyadékot, nem jól táplálkoztam, nem pihentem. Most már nagyon odafigyelek az életmódomra, kardiotréningezek, de attól még a munkám ugyanolyan. Féltem a kortársaimat, művésztársaimat is, mert ha az ember benne van a lendületben, hajlamos kevesebbet törődni magával. Az alkotási folyamatnak van egy olyan hevülete, hogy az ember izzik a munkától. Szerencsére egy rendkívüli, szerető családban élek, ahol figyelünk egymásra, és olyan menedzsment-csapattal veszem körbe magam, akik levesznek terheket a vállamról.

A Táncegyüttest 30–40 éves gyakorlattal én irányítom, de mint igazgató a kórusnak lehetőséget adok, nem veszem el a munkát a vezetőktől.

– Az Egri csillagok ötletével te kerested meg Vidnyánszky Attilát. Mindig is foglalkoztattak a történelmi darabok. Most miért éppen Gárdonyi regényére esett a választásod?
– Titkos vágyam volt egy olyan darab, amelyben megmutathatjuk a középkori, magyar, török ugrós táncokat, legényeseket. Persze van ennek előzménye. Feleségem, Vincze Zsuzsa színdarabot írt a Körhintából, amely a Nemzeti Színházban nagy siker lett. Elhagytuk a ,,téeszes-szocreálos” vonalat az eredeti filmből, és maradt a lényeg: a szerelem, a fiatalok élete és ennek színpadi adaptációja. A sikeren felbuzdulva Vidnyánszky Attilával színpadra állítottuk a Csíksomlyói passiót. Olyan jól sikerült, hogy idén, augusztus 18-án elvisszük Csíksomlyóra, ahol erdélyi táncegyüttesekkel együtt óriási produkciót szeretnénk készíteni. Innen már csak egy lépés volt az Egri csillagok.

– Azt nyilatkoztad, hogy „nem minden rendező mer nekirugaszkodni egy ilyen anyagnak”. Mihez kellett a bátorság?
– Huszonhét helyszínen játszódik a regény, illetve évtizedes ugrások vannak a gyerek nézőpont és a felnőtt nézőpont között. A török táncok ismerete elengedhetetlen. A teljes anatóliai, Égei-tengeri, Kaukázus-melléki táncanyagot átnéztem, tanítottam az együttesemnek.

– A várbeli gyerekek szemszögéből láthatjuk a történetet. Ezzel szeretnétek a fiatalok számára is vonzóvá tenni a színházat?
– Ez is célunk, de közben igazából kihúztuk a méregfogát annak a nehézségnek, hogy iszonyatosan nehéz több tízezres tömeget így ábrázolni. Például amikor felvonul a török sereg, a táncosaim körbe-körbe futkároznak hátul, hogy időben visszaérjenek, mintha rengetegen lennének. Így kulisszával dolgozunk, illúziót keltünk – ez Vidnyánszky Attila ötlete volt. A gyerekszereplők szájából nagyon hiteles mondatok hangzanak el az apa–gyerek, ifjú–felnőtt viszonyokról. Látunk gyereket, aki szeretne hőssé válni, vagy megpróbálja az apja bűnét magára vállalni. Nemcsak egy nagy, pátoszos hazaszeretetről van szó tehát, hanem a karakterek egyéni vívódásait is meg tudja mutatni a darab. Az egyik kritikában olvastam, hogy legszebb része az esküvő az erdőben. Én már régen vágytam arra, hogy egy színházi rendező higgyen a mozdulat dramaturgiájában, erejében, a térformákban.

– Vidnyánszky Attila egyetértett azzal, hogy kissé áthallásos a darab. Te hogy érzed?
– Áthallásos, de nem úgy indultunk neki. Begyűrűzött a migránskérdés, sok párhuzam adódik, de a darab az ifjúság forradalmiságára, a hazaszeretetre, a nemzet összetartására, szerelemre hívja fel a figyelmet. A táncosaim egy pillanatra egri hősökké válnak.

A gyerekek végignézik, nem mobiloznak, kibírják, sőt, átszellemülnek. Ez jó, de ugyanúgy lekötöm őket a Sárkánymesével vagy a Csipkerózsikával, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes mesedarabjaival, mint egy hollywoodi rajzfilmmel.

– Mondjuk felviszel a színpadra egy sózóteknőt vagy hasonlót a gyűjteményedből? Hol lehet ilyeneket találni?
– Igen, a Carmina Buranában azzal eveznek be a színpadra a táncosaim. Nem is tudom, az Egri csillagokba mit találtam… ja, igen, egy buzogányt. Az Arany János-műsorba pedig juhászkampót. A rengeteg gyűjtött tárgy mellett van azért más is. Ezt a könyvsorozatot ajándékba kaptam a születésnapomra, egy számomra fontos embertől. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben.

Egy másik könyv, a „Férfitánc” borítóján Zsuráfszky Zoltán képe látszik. A 60. születésnapjára készült, rengeteg képpel, cikkel, történettel. Miközben lapozgatom, egy oldalhoz mindig visszatérek, ahol egy gyönyörű, barna hajú nőt karol át. Ő Vincze Zsuzsa.

Zsuráfszky Zoltán és Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsanna - Kép forrása: Hrotkó Bálint

– A feleséged mintha kicsit háttérbe húzódna. Önszántából?
– Igen, amit egy kicsit sajnálok, hiszen ő dramaturg és a művészeti munkatársam is. Ő írta a Benyovszkyt, Dózsát, a Körhintát, a mesedarabjaimat, az összes történelmi táncjátékomat, mindig együtt dolgozunk. Én is szerettem volna megmutatni őt, de kicsit szerényebb, visszahúzódóbb, inkább a háttérben marad. Azt mondja, inkább engem ismerjenek meg az emberek, sajnálja tőlem elvenni az időt; de remélem, hogy elég sokszor elmondom neki, milyen sokra tartom – a sikereink pedig közösek.

– Szigorú tanár vagy az együttesedben?
– Szigorú. Számonkérem őket, topon kell lenni, vitamint kell enni, ki kell zárni a külső dolgokat, koncentrálni kell, tévesztés nélkül szerepelni a színpadon – ezek minimumok. A táncosoknak 15–20 egész estés darab van a fejükben. Úgy érzem, én is addig vagyok intenzív, amíg fiatalok mellett dolgozom. Dinamikusak, életrevalók, összetartók, tényleg illik rájuk a „hivatásos” szó.

– Pár évvel ezelőtt azt mondtad, ha egy kérésed lehetne az ország vezetőihez, az a néptáncosok fizetésére és nyugdíjazására vonatkozna. Javult ez a helyzet?
– Mindez megszületett: a nyugdíj, a bérek rendezése. Nagyon odafigyelnek ránk. Elégedett vagyok, de még mindig van egy kérésem (mosolyog). Székház, színházterem! Szép irodáink, próbatermeink vannak, megbecsült helyzetben vagyunk, viszont az a gond, hogy nem tudnak hova kötni minket. Minden együttesnek van székháza. Sokszor összekevernek minket a Nemzeti Táncszínház nevű befogadó színházzal, de mi a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vagyunk: nem befogadunk társulatokat, hanem műsort szolgáltatunk, nem is akárhogyan… Hiszek a néptáncművészet erejében, fontos küldetésünk van.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>