Mire jó az irodalom? – John Williams „Stoner” című regényéről

Az 1962-ben írt könyv késleltetett sikersztorija is olyan, mintha maga a szerző írta volna meg, saját regényén belül – ha abban nem egy irodalmi tanulmányt írt volna a főhős. (De itt egyáltalán nem mellékes, hogy irodalomról van szó.)

Vajon örülnék-e, ha John Williams megírta volna az én életemet is? Ha éles szemével, átható erejű, mégis szomorkás mondataival fejemre olvasná rossz döntéseimet, felsorolná életem kellemetlen pillanatait, kapcsolati, testi és szellemi leépülésemet, megnevezve a betegséget is, amelyben elhalálozom?

Valljuk be, más életéről sem szívesen olvasunk olyan regényt, amelynek szerzőjében annyi tapintat sincs, hogy hősének élettörténetét egy valamirevaló csúcsponton nyisszantsa el.

Egy művet, amelyben különösebb katarzis nélkül van vége szerelemnek, karriernek, életeknek – amelyet nem távolíthatunk el kellőképpen magunktól, mert hiába játszódik egy másik században és egy másik kontinensen, lehetetlen nem jelen lenni benne. És még csak nem is zokoghatunk egy jót, mert a hálátlan főszereplő, aki mellett több száz oldalon kitartottunk, nem dob el mindent a szerelemért, nem harcol a hazájáért, az irodalomért, a katedrájáért, a gyerekéért.

Williams pár mondatos párbeszédeiben komplett drámákat fest föl, egyetlen bekezdésben leleplez vagy örökre megszerettet egy-egy karaktert, aztán pedig szenvtelenül lépdel tovább, mint ahogy a ritmust ütő metronóm, amely nem törődik a zongorabillentyűkön bukdácsoló tanítvánnyal.

A rezignált elbeszélő ritkán engedi a regényidő lassulását, s olykor nemcsak a főhős, az író is kihoz a sodrunkból közönyös beletörődésével.

Miért nem veszi fel az a férfi a kesztyűt? Mi ez a beletörődés, amellyel a fiatal Stoner mindig azt teszi, amit mond az apja, a tanára, a felesége? A jobb életre való érdemtelenség érzése? Az érzelmi intelligencia hiánya? A kemény fizikai munkán és a vidéki élet eseménytelenségén kérgesre edződött lélek képtelensége érzékelésre, lángolásra, örömre, sőt az igazi tragédiák és veszteségek megélésére is? Igaza lenne Mastersnek, aki szerint az egyetem az olyan figurák gyűjtőhelye, akik a nagyvilágban nem boldogulnának: „menhely… a betegek, az elaggottak, az elégedetlenek és a minden módon alkalmatlanok számára”, és Stoner csupán emiatt ragadt az egyetemen oktatóként?

John Williams - Kép: Wikipedia

Valaki tegnap azt mondta a könyvről, nem szerette, mert lehangoló végigkísérni, hogy mindaz, ami ennek a férfinek fontos, ami boldoggá tehetné, végül elérhetetlen vagy nem működik.

Miért vallja akkor mégis azt a könyv legtöbb olvasója – ezt az illetőt is beleértve –, hogy nem tudta letenni a regényt?

Én például azért, mert főhőse nem csak csinovnyik, lúzer, áldozat – bár nyilván láthatjuk annak is. Ember, aki a szemünk láttára tanulja meg a két legnagyobb leckét: szeretni és elengedni. Mindig akkor éli meg a lét nagyszerűségét, amikor a szeretet valamiképpen átitatja életének egy-egy szeletét. Bosszantó közhely? Le van ez itt írva, kérem, ennél pontosabban is: „A szeretetet, amelyet eddig úgy rejtegetett, mintha törvénytelen és veszedelmes valami lenne, szabadjára engedte végre-valahára, előbb csak bizonytalanul, azután merészen, majd büszkén.” A szegény Missouri-beli földműves család egyetlen fiából lett irodalomprofesszor számára megélhetővé, kimondhatóvá lesz ez az érzés szülei iránt, az irodalom, a barátok és a tanítványok iránt, kibírhatatlan felesége, a lánya, sőt, ellensége, Lomax iránt is. S abban a bizonyos megvilágosodást jelentő, irodalom felé fordító Shakespeare-szonettben is benne van: „szeresd azt, aki maholnap elmegy”.

Stoner ugyanakkor képtelen egyetlen érzelmen vagy indulaton át kapcsolódni helyzetekhez vagy emberekhez, nem ragadja el az indulat, a szenvedély, még ha döntései néha elhibázottnak is tűnnek. A „szív bátorsága” a „szellem türelmével” párosul benne, s alapos a gyanú, hogy mindez magának az irodalomnak köszönhető, amelynek titkáról, alkímiájától persze, nem hull le a lepel. De tanúi lehetünk az átváltozásnak, ahogy hősünk „kezdte tanárnak érezni magát, olyan embernek tehát (micsoda önmagát idézőjelbe tévő, modoros szófordulat a szerzőtől, aki maga is tanár), akinek számára a könyv a valóság, akinek megadatik a művészet méltósága, és mindennek semmi köze ahhoz, hogy emberként milyen nevetséges, gyenge vagy éppenséggel alkalmatlan.”

Őszintén? Ha meg is kérhetném a Stoner szerzőjét, hogy írja meg életem történetét, nem lenne bátorságom elolvasni.

Néha viszont nem ártana felpróbálnom a szemüvegét, hogy ne görcsöljek rá beteljesületlen álmokra, sikertelen történetekre, lehetséges vagy bekövetkezett csúnya végre, hogy merjek szeretni akkor is, ha borítékolható az elválás, vagy ha valaki semmit nem tesz azért, hogy szerethető legyen. Hogy ne csupán a síron túl is tartó szerelemben, a gyerekeimben tovább élő mozdulatban, a nemzedékeken átívelő nemes ügyekben és a teljesítményemért halálom után is hálás utókorban reméljem megtalálni az élet értelmét.

Visszatérve az irodalomra, a regény elolvasása óta több lett számomra ez a mondat is: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.” (József Attila: Eszmélet)