EBben nem ismerünk tréfát?
Félek, hogy a következő sorok nyilvánosságra hozatala után persona non grata, de legalábbis érzéketlen perszóna leszek rokonaim, barátaim és üzletfeleim körében.
Kérem, azért enyhítő körülményként vegyék figyelembe, hogy volt macskám, szerkesztői múltam során mindig voltak állatbarát cikkek a Képmásban, tanúim vannak rá, hogy kétszer adtam kóbor kutyának enni, és lelkemre mondom, sohasem kínoztam állatot, 15 éves koromig a szúnyogokat is csak elhessegettem. De bevallom, önhibámon kívül online életem során egyetlen cuki állatos képet sem posztoltam.
Az első (bár tekintélyes méretű) csepp a pohárban egy orvosi műszerre kalapozó óriásplakát volt, amelynek használatával a beteg kórházban töltött ideje megrövidül. A gigantikus kép egy hatalmas ablakban bánatosan merengő, monumentális ebet ábrázolt, azzal a felirattal, hogy ő is hazavár valakit, alatta pedig apró betűvel: Ajándékozz egy otthon töltött napot! A kampány kiötlői – nem bízva az állatbarátok emberbarátságában – a bús kutyaszemeket hívták segítségül a pénztárcák megnyitásához. Vagyis több mint egy évtized várakozás után a marketing csapat egyértelmű igennel válaszolt a kétezres években felháborodást keltő, hajléktalant ábrázoló plakát kérdésére: „Ha kutya lennék, segítenél?”
Remélhetőleg részesülhet az adomány adta előnyökből az a beteg is, akit a kutya sem vár haza, és az is, akit csak a gyerekei. És itt sorakozhatnának a különböző érdekvédelmi szervezetek tiltakozásai: Miért nem készült plakát a beteget hazaváró családról is? Vagy barátokról, kollégákról? Esetleg, hogy a kertbarátokat se feledjük, kókadozó növényekről?
Hamarosan megtudom a választ a közszolgálati híradó „Nyaralj a kutyáddal”-blokkjából: Magyarországon két-két és félmillió kutya él (utánanéztem, nem tévedés-e, mellesleg azt is megtudtam, hogy 3 millió macska). Vagyis, miután gyermeket nevelő háztartás csupán 1 millió 295 ezer van, és ezekből is nyilván sokakat megrendít az elárvult eb látványa, nem is olyan rossz a kampánystáb kalkulációja. Bár a kutyások és gyerekesek közös halmaza számomra ismeretlen, és bízom benne, hogy a gyerektelen kutyások is elérzékenyülnének egy bánatos szemű kisfiú láttán, megértettem, hogy ha a Családbarát Médiáért Alapítvány helyett inkább a Kutyabarát Médiáért Alapítvány ügyein munkálkodnék, sokkal több lájkot szerezhetnék.
Közben persze felrémlenek a környezetemben olyan gyakran elhangzó mondatok, mint „több érzés van ebben az állatban, mint némelyik emberben” vagy „levágnám a kezét annak, aki pórázon tart egy kutyát”. A családi repertoárban is van idevágó történet: anyósom lábát egyszer a liftben nyalogatni kezdte egy tacskó, mire ő odébb húzódott. Erre a gazdi sértődötten jegyezte meg, hogy „tisztább az, mint némelyik ember”. Anyósom erre bölcsen annyit felelt: „Azt sem szeretném, ha egy ember nyalogatná a lábamat.”
Már éppen elhatározom, hogy én sem rugózok rá a kutyakérdésre, amikor a tévéből fél füllel meghallom a nap kulturális hírét: Berlinben képzőművészeti kiállítás nyílt arról, hogy az ember barátja a kutya. A tárlatot ebek ingyenesen látogathatják. (Pénzért vihetnek magukkal gazdit is.) Azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, vagy ha tetszik, az itatótálban, hogy a közösségi oldalakon megjelentek a szegény migráns kutyákról szóló fotók, amelyeken a mosdatlan és ellenszenves embertömegben ott utazik a menekült karjaiban egy jobb sorsra érdemes kis állat, aki „nem tehet semmiről”.
De e cikk megírására mégiscsak az a párbeszéd ösztönzött, amelyet egy reggeli edzés után hallgattam az öltözőben. A sztáredző arról panaszkodott, hogy fáradt, mert este a kutyáját vízi futópad-edzésre kellett vinni. Értsd: egy akváriumhoz hasonló edényzetben kedvenc ebe egy futószalagon evickélt. Ha jól hallottam, a kutya fitnesszbérlet 10 alkalomra 36 000 Ft. A történet megértő fülekre talált, az edzéstől elcsigázott nők felváltva sorolták, hányféle gazdi-kötelezettség sújtja a kutyatartókat. Hogy néha bizony szabadságot kell kivenni egy-egy fontos ügy intézéséhez. Már-már én is amondó voltam, igazán igazságtalan, hogy a friss kutyások nem mehetnek kutyagyesre – mondjuk, nevezhetnénk KUS-nak. De egyelőre én voltam az, aki kus(s)ban volt, ott az öltözőben.
Kisebbségi létem tudatában, azt hiszem, meg kellene alapítanom a Kutyátlanok Egyesületét, hiszen végül valahol a kutyátlan is érző ember, még ha nem is látszik rajta.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>