Robotkompatibilis jövő?

„Az emberek által végzett, fizetett munkák mintegy felét képes a jelenlegi technológia automatizálni. Míg a foglalkozások kevesebb mint öt százaléka robotizálható teljesen, addig a munkakörök 60 százalékának van legalább 30 százaléknyi olyan tevékenységösszetevője, amely automatizálható.”

Ezek a mondatok egy tavalyi, nagy nemzetközi kutatás eredményét összefoglaló jelentésben olvashatók. Éppen egy oktatási témájú ülésen idézem őket, de valaki rám szól: „Ugyan már, ezek rossz módszertannal kinyert adatokon nyugvó megállapítások. Nem kell velük annyit foglalkozni. Most mindenki ezen pörög, pedig nem megy az a robotizáció olyan könnyen!” Elhallgatok, talán igaza van a kollégának. Hisz még mindig késik a busz, ha esik az eső, még mindig sorban állunk a postán az elveszett csomagért, és még mindig nem oldották meg a zoknipárok együttmaradását a mosásban (nem, az a bizonyos csipesz nem vált be).

De azért – gondolom magamban – nem árt ezeket a jelentéseket végigböngészni. Például arról, hogy a robot- és digitális technológia jelenleg milyen tevékenységeket tud a legeredményesebben gépiesíteni. Az adatgyűjtést, az adat továbbítását és a tervezhető fizikai munkát, azt igen. Ezekben a tevékenységekben az automatizálás sok pénzt és bizony munkaerőt, -időt is megspórolhat. De például a szakértelmen alapuló döntéshozatalt, tervezést és alkotó feladatokat, az emberek irányítását és fejlesztését magukba foglaló munkákat még nem lehet olyan hatékonyan automatizálni.

Ami azt jelenti, hogy az ember helyettesíthetetlen olyan foglalkozásokban, mint például az oktatás.

Nem, nem az informatikát írták, nem a vendéglátást vagy a kereskedelmet. Hanem az oktatást.

Újra, már olvatag szívvel nézegetem a McKinsey ábráit arról, hogy a tanár pótolhatatlan, és a tanítás még nem robotkompatibilis. Nem mintha félni kellene a robotoktól, például a humanoid Sophiától, akinek már szaudi állampolgársága is van, vagy az almás telefonok szolgálóleányától, Siritől. Vagy mégis? Éppen csak valamiféle nyugalom száll meg, hogy talán az emberinek van fenntartható jövője.

Ezért újra felszólalok az ülésen. Mert mégiscsak azt gondolom, hogy szólni kellene a mai érettségizőknek, akik számára a nagy vizsga még végső cél és nem a kezdet, akik még nem tudják, hogy a továbbtanulásnál nem a bejutás, hanem majd a kijutás lesz a fontos: a saját pálya megtalálása. Akiknek már rövidesen robotok lesznek a „versenytársaik” vagy segítőik. Akiknek majd rá kell jönniük, hogy nem azért élnek, hogy dolgozzanak, és nem azért dolgoznak, hogy éljenek. Akiknek tudniuk kell, hogy nem biztos, hogy a most jól fizető állások meglesznek még tíz év múlva is, és hogy mást is kell abba a ballagótarisznyába tenni, nem csak az ambíciót és a fizetésigényt. És akiknek ennek ellenére bízniuk kell, hogy a jövő az övék.

De nem kapok ennyi időt, így bennem ragad még egy lezáró verssor, magamban mormogom már csak a lényeget:

„Föl-föl, fiúk, csak semmi félelem!”  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>