Ötven felett is van élet

A minap hosszan időzött a szemem egy „öregen” a Margitszigeten, miközben a családommal leültünk egy rövid, ám nagyon is sürgető uzsonnára az egyik helyen. Nem tudom, hány éves lehetett a mester, hófehér haja alapján bőven az ötvenesek táborát gyarapíthatta, ám minden ízében azt üzente, hogy az ötven az új harminc. „Öreg”, mert annak láttatja és nevezi a társadalom.

Szóval néztem az „öreget”, mert lenyűgözött a belőle áradó életerő és dinamika, miközben eszembe jutott egy a magyarok társadalmi integrációját vizsgáló 2015-ös kutatás és az abban szereplő eredmények. Számos szomorú megállapítást olvashattunk akkor a magányosságról, leszakadásról – de az is kiderült belőle, hogy Magyarországon ötven év felett szinte megáll az élet. S tényleg:

embertársaink egy része bizonyos életkort elérve – legyen ez most az ötödik iksz – hirtelen leállítja a „motorokat” és úgy tesz, mintha mindennap a halált várná.

Persze bonyolult és csak az egyéni életutak, sikerek és kudarcok függvényében megválaszolható kérdés az, hogy ennek mi az oka. Nem tudhatjuk, hogy kinek az életét árnyalják be tragédiák, ki cipel olyan „csomagokat”, amelyek egy életre elégséges megoldandó feladatot jelentenek. Nem tudjuk, hogy egy-egy erős vagy szomorú arckifejezés mögött milyen történetek húzódnak meg, ki élte le életét borzalmas szegénységben és nyomorban. Nem tudhatjuk, hogy kit miért hagy el az erő és a motiváció.

Nekünk az a dolgunk, hogy értőn figyeljünk, nyitottak legyünk és nyújtsuk a kezünket, ha szükséges.

Miközben a társadalmi viszonyainkat évtizedek óta negatívnak írja le szinte minden jelentősebb felmérés, szerencsére az élet nem csak kutatási adatokban rejlik.

Néztem az „öreget”, aki mindennel szembement, amit az utóbbi tizenöt évben olvastam „rólunk”. Alkalomhoz illően kerékpárral kivonult a fűre, s amíg mi jó húsz perc alatt elköltöttük az uzsonnánkat, le sem esett a lábáról a labda. Egyszemélyes focicsapatot alkotva százakat dekázott, ugrott, elképesztő módon koncentrált a műveletre, a stoplis cipő nem pihent egy másodpercet sem.

Miközben néztem, arra gondoltam, hogy „lehet így is”, „csinálhatjuk is”.

Vajon mi lehetett az ő sztorija? Most nem tudom megfejteni, de ha összefutok vele a szigetkörön, biztosan megkérdezem tőle.