Találkozásom az első igazi tanítványommal

A főiskola egy kicsit a meghosszabbított gyermekkor volt, az igazi munkakeresés pedig a felnőttség kezdete. Már nem diákmunka, nem zsebpénz, hanem az a bizonyos nagybetűs.

Egy kicsi Nógrád megyei faluban kaptam pályakezdőként tanítói helyet.

Első munkanapomon szokatlanul hideg volt, de nem zavart. Az igazgató barátságos volt, a tantestület kedves – na de a gyerekek, azok milyenek? Az irodából kilépve elém penderült egy tündéri kicsi lány. Kockás nadrágja volt, mackómintás pulóvere, és  igazi kisgyerekes, körbenyírt frizurája. Szája hatalmas mosolyra nyílt. 
– Maga lesz a mi tanító nénink! – közölte velem udvariasan, de határozottan.
És mint a nénik a fodrászatban, elkezdett csacsogni.
– Ide jártam oviba, de most már nem. A testvérem már majdnem negyedikes, nagyon aranyos. A Bence is az osztálytársam lesz, meg a Peti is, és Kati is. Meg a másik Peti, az is szemüveges, de kisebb. És Évike is, ő szőke. Hajni meg Viktor is jönnek.

Nyolcan! Álom! Egy osztályban nyolcan!  

Kis szünetet tartott, majd nagyot sóhajtott. 
– Aztán ne tessék rám haragudni, mert én nagyon mozgékony vagyok, az óvó néni mondta, még a szekrényre is felülök, de igyekszek szót fogadni!

Történetem főszereplője valóban mozgékony gyermek volt, de a szekrényre azért nem mászott fel. Ki tudna neheztelni egy olyan gyermekre, aki mindig derűs és jókedvű? Huszonhét év alatt csak kedves, huncut, ábrándos, szorgalmas, fontolva haladó, az átlagnál elevenebb, álmodozó tanítványom volt. Mindenkire emlékszem, most is szeretek mindenkit. Gondolatban most elnézést kérek a többiektől, hogy Györgyit előre vettem emlékeim felsorolásában. Szerintem senki nem haragszik ezért.

A történet végére illik tenni egy csattanót.

Ez az egykor örökmozgó, találékony, mindig mosolygós kisleány, aki ma már kétgyermekes édesanya, tanító néni lett. Abban az iskolában, ahol én. Munkatársak vagyunk.

A kép a Szerző tulajdona.