Szolgálni, nem kiszolgálni – Nők és szerzetesnők a Katolikus Egyházban

Jobban be kellene vonni a nőket az egyház döntési folyamataiba, szükség van a nők látásmódjára, meg kell hallgatni őket, nem szolgai munkára hivatottak, hanem szolgálatra

– többek között ezeket a témákat érintette Ferenc pápa 2016 májusában a női szerzetesrendek vezetőinek konferenciáján tett látogatásakor. Legutóbb pedig, 2018 júniusában egy szentmisén a nők tárgyként való kezelése, kihasználása ellen emelte fel a szavát, és azt mondta: A nők segítenek minden férfit abban, hogy Isten képmásai és hasonmásai lehessenek.

Jézus előtt a nő „másodosztályú” volt, szinte rabszolga. Jézus nőkre vonatkozó tanítása megváltoztatja a történelmet. 

Megadja a nőket megillető méltóságot, és egy szintre helyezi őket a férfiakkal. A férfi nem előbbre való, és a nő nem valamivel lejjebb helyezkedik el, hanem egy szinten vannak. A férfi önmagában, nő nélkül – legyen akár anya, nővér, feleség, munkatársnő vagy barátnő – nem lehet Isten képmása. (Forrás: Magyar Kurír)

Több tiszteletet a nyüzsgő nőknek?

Bár Ferenc pápa újra és újra egyértelmű kijelentéseket tesz, és a nők megbecsültsége mellett áll ki, a „nőkérdés” magyarországi fogadtatása korántsem egyértelmű az egyházban. Az, hogy valamelyest még mindig tabunak számít, vélhetően annak is köszönhető, hogy Ferenc pápa megosztó személyiség a Katolikus Egyházon belül.

Nincs tehát egységes álláspont a kérdésben, ami a hazai katolikus püspöki kar különböző szereplőinek nyilatkozataiból is kiderül. Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke egy korábbi interjúban például azt mondta: „Nem akarom megbántani a nőket, de az mindig zavar, amikor megjelenik egy nyüzsgő nő a közösségben, és átveszi a vezetést.” Várszegi Asztrik OSB nyugalmazott pannonhalmi főapát és püspök viszont a Kötőszó evangélikus blognak adott interjúban másik oldalról közelítette meg a szerepek megítélésének kérdését: „Kívánatos lenne a keresztény tanítás alapján, hogy több tiszteletet, esélyt kapjanak a nők. Csak saját egyházamat említeném: ne házvezetőnőnek vagy adminisztrátornak, beosztottnak nézzék csupán a nőket, akik a másodrendű munkát elvégzik. Változásban vagyunk már, de mint minden változás, ez is lassú. Minden nő több tiszteletet érdemelne. Akkor jöhet a következő lépés, ha a tiszteletre rátalálunk. Mi, katolikusok tiszteljük Jézus édesanyját, Máriát, tisztelnünk kell tehát a nőket is.”

Arra a kérdésre, mennyire általános jelenség, hogy a katolikus egyház elsősorban gondoskodó, szolgai szerepet szán a nőknek és a nővéreknek, Deák Viktória Hedvig OP, a magyarországi domonkos nővérek főnöknője, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára így felel: „Erre nehéz összességében válaszolni és a Katolikus Egyházról általában beszélni, mert rendkívül gazdag és színes valóság, az összes kontinensen jelen van, és 1,3 milliárd tagot számlál.

A Katolikus Egyház – éppen a női szerzetesrendeken keresztül – rengeteget tett a nők felemelkedéséért, és ha a kereszténységet összehasonlítom a többi monoteista vallással, kitűnik, hogy a nők mennyire sokszínű szerepeket töltöttek be az egyház története folyamán.

A Katolikus Egyházra ugyanakkor általában nem a drámai változások jellemzőek, ám a Ferenc pápa által megfogalmazottakat már az előző pápák is szorgalmazták. II. János Pál pápa beszélt például „női géniuszról” és új feminizmusról. Itt inkább egy lassú folyamatról van szó, amit ha valaki erőltet, akkor az visszatetszést, ellenállást szül. Egyébként a Katolikus Egyházban sok »vezető pozíció« az egyházi rend szentségével, vagyis a papsággal függ össze, tehát nem férfiak és nők, inkább klerikusok és laikusok viszonyáról van szó.”

Imádkoznak és dolgoznak

Úgy tűnik, hogy a megkérdezett szerzetes nővérek hétköznapjait és látóterét nem érinti túlzottan ez a kérdéskör, végzik a munkájukat, ahogyan végezték ezelőtt is. A hazai görögkatolikusság legfontosabb zarándokhelyén, Máriapócson, a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek rendházában M. Imre Margit Ágota OSBN nővér és Keresztes Sarolta Bazília OSBN nővér fogadnak bennünket. Tőlem hallják először a bevezetőben említett hírt a „vatikáni apácákról” – mint később Hedvig nővértől megtudom, ilyen kategória nincs, hogy „vatikáni apáca”, inkább a Vatikánban élő és dolgozó szerzetesnőkről lehet beszélni.

A bazilita nővérek napjai – a többi szerzetesrend tagjaihoz hasonlóan – szigorú rend szerint telnek. Öt órakor kelnek, és a liturgia, az elmélkedés és a zsolozsma mellett a rendjükhöz tartozó két idősotthon fenntartásáért is ők felelnek.

Imádkoznak és dolgoznak, beszélgetnek és elmélkednek, lelkigondozást és házimunkát végeznek – vezetői és szolgálói szerep sajátos elegye az életformájuk.

A kommunista éra előtt rendjüknek 28 nővér volt a tagja, a diktatúra ideje alatt csak illegálisan működhettek – Ágota és Bazília nővér is ekkor tette le az örökfogadalmat, nagy kockázatot vállalva ezzel. Rendszerváltáskor 17 szerzetesnő alkotta a közösséget, ma csak ketten élnek itt, de a létszámhiány ellenére sem adnak alább a szerzetesi életformához szükséges, közel 1700 éve rögzített elvárásokból, miszerint csak egészséges és elhivatott nő teheti le az örökre szóló hármas – tisztasági, szegénységi, engedelmességi – fogadalmat.

Ágota nővér azt is elmondja, hogy az országban mintegy hatvan női szerzetesközösség működik, ezek közül a máriapócsi és a sajópálfalvai tartoznak a görögkatolikus egyházhoz.

Országszerte rendkívül változatos tevékenységi köröket végeznek: vannak szemlélődő, tanító, betegápoló és karitatív feladatokat ellátó közösségek.

„A női szerzetesek a hit átadásának, a pasztorális munkának sokféle területén, a katolikus oktatásban-nevelésben működnek, sokan bekapcsolódnak a plébániák apostoli tevékenységébe, hitoktatásba, lelki kísérésbe” – egészíti ki Hedvig nővér.

Arra a kérdésre, hogy mennyire érzik megbecsültnek a munkájukat, a máriapócsi nővérek egyértelmű választ adnak: tisztelik és becsülik őket, és „maximálisan elégedettek” a helyzetükkel. „Igaz, hogy az ősegyházban voltak női diakónusok is, de ma ez nem gyakorlat. Ám attól még, hogy pap és diakónus (egyházi szolgálatot végző személy, az ősegyházban elsősorban karitatív feladatokat láttak el – a szerk.) csak férfi lehet, a nőknek megvan a maguk lehetősége és szolgálati területe.” A bazilita nővérek megbecsültségéhez minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy rendjük több száz éve nyújt segítséget a térségben: ötven embernek biztosítanak munkát két idősotthonukban, ami a munkanélküliségtől sújtott Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében kiemelkedő munkáltatói számnak tűnik.

Kép: Pixabay.com

Más valóság, más szerepek

„Megvan a szerzetesi életnek a maga monoton kerete, amibe a mai fiatalok nehezen tudnak beilleszkedni. Kevesen vannak azok, akik családalapítás miatt nem teszik le végül az örökfogadalmat. A legtöbben se itt, se ott nem köteleződnek el. Pedig volna lehetőség arra, hogy mindenki a maga területén álljon helyt a renden belül is: volt olyan nővérünk, aki kertészkedni szeretett, volt, aki a konyhán vállalt több feladatot, volt, aki nagyon értett a betegek lelkéhez, így őket gondozta” – meséli Bazília nővér.

Máriapócsi látogatásunk után, az eredeti hírrel összefüggésben bennem felmerül a kérdés: vajon milyen más világi munkahelyen felel 50 dolgozóért és 92 ellátottért egy 74 és egy 85 éves nő?

Amint arra Hedvig nővér is rávilágít: ezt az egész kérdéskört a társadalmilag elvárt szerepek mentén nehéz értelmezni. „Az Egyházban, ha valaki szolgál, akkor Istennek szolgál, és akit szeretek, annak szeretnék a kedvére tenni. A szerzetesi élet lényege nem a tevékenységben áll, hanem ez elsősorban egy életforma, amely az Isten keresését akarja első helyre tenni, és a tevékenység bizonyos értelemben másodlagos.”

Láthatatlan padsor és hazai közeg

Habár reprezentatív kutatást nem végeztünk, mégis úgy tűnik, hogy a magyarországi szerzetesnővérek elégedettek helyzetükkel, lehetőségeikkel és egyházon belüli megbecsültségükkel. Kinyitva azonban a kérdéskört a laikusok felé, egy kicsit más képet kaphatunk.

Moldován Szilvia vallásfilozófus, pedagógus, aki katolikus hívőként az interkulturális és vallásközi párbeszéd útján indult el, tudományos területen. Szerinte

„nincs tudatos nőgyűlölet vagy tudatos női-férfi szerepfelosztás az egyházban, valamiféle »állóvíz« mégis jellemző, amelyben konzerválódnak a nagyon régen kiosztott szerepek és az azokhoz kapcsolódó értékítéletek.

Úgymint: a jó katolikus nőnek sok gyereke van, és mindenben segíti a férjét, vagy jó szerzetesnő. Ami önmagagában nem rossz, de ha egy közösség akarva-akaratlanul ehhez kizárólagosságot kapcsol, az bántó és fájdalmas lehet, mert eltűnik az a nagyon fontos szempont, hogy Istentől kapott hivatásunkat előrébb kell helyeznünk az emberek értékítéleténél. A kialakult értékrend szerint pedig nem csak szereposztás van, de mindenki magától tudja a helyét. Nincs ugyan látható padsor, mint régen, ahol ez vizuálisan is érzékelhető volt, de annyiban ugyanúgy működik, hogy külön kérés nélkül mindenki ismeri a számára fenntartott területet, és azon nem szerencsés túllépnie.”

Moldován Szilvia a Frankfurti Goethe Egyetem egy nemzetközi, interdiszciplináris, vallásközi párbeszéddel foglalkozó kutatócsoportjában tevékenykedett. „Az egyetem katolikus teológiai karának több tanszékvezetője nő. Mi sem természetesebb ennél. Hiszen mi köze a tudományos előmenetelnek ahhoz, hogy valaki férfi vagy nő? Magyarországon ez nehezen képzelhető el. Ennek lehetnek történelmi okai: a kommunizmus alatt a teológiai képzés nem teljesen, de majdnem kizárólag a kispapok képzését jelentette. De eltelt harminc év, amely alatt nagyszerű teológák képződtek. És lettek hitoktató nénik.”

Deák Hedvig szerint ugyanakkor mindez lassú változási folyamat, hiszen „csak néhány évtized telt el azóta, hogy a nők egyáltalán egyetemre járhatnak vagy teológiát tanulhatnak, megfelelő végzettségeket szerezhetnek.

Új helyzet, hogy a teológiát nem csak férfiak művelik professzionális szinten. Ehhez is hozzá kell szokni, reflektálni kell rá az Egyházban, és ez is időt igényel.”

Az Egyesült Államokból ugyanakkor keményebben kritikus hangok is hallhatók, például Elizabeth Schlüssler Fiorenza katolikus teológus „férfiegyházról” beszél, amelyben a nők befogadott idegenek lesznek mindaddig, amíg a döntési folyamatokba ténylegesen nem vonják be őket. Az amerikai teológusnő szerint a rendszer maga kontraszelektált, hiszen aki nőként bekerül, annak nincs módja rendszerkritika gyakorlására, mert a fennálló egyházi struktúra erre nem ad lehetőséget.

Ha viszont „nőügyekről” beszélünk az egyházon belül, nem hagyható figyelmen kívül az a társadalmi közeg sem, amelyben a – Hedvig nővér szavaival – „nagyon sokféle és sokszínű katolikus egyház” és annak szerzetes nővérei vagy egyéb szolgálatot végző női tagjai élnek és tevékenykednek.

„Abban a körben, amiben mozgok, vagyis a szerzetesi körben nagyon sok pozitív példát láttam férfiak és nők ideológiamentes és gyümölcsöző, ugyanakkor egymás különbözőségeit tiszteletben tartó együttműködésére.

A negatív tapasztalatok inkább csak régi társadalmi beidegződések egyházi vagy azon kívüli lecsapódásainak tekinthetők, amikor valaki például úgy gondolja, hogy a nőknek nem lehet véleményük, csak azért, mert nők” – mondja Deák Viktória Hedvig, és erre rímelnek Várszegi Asztrik korábban már idézett interjújából származó gondolatai is: „A »nő helyzete az egyházban« kérdés másként él Latin-Amerikában, másként hat a nyugat-európai közösségekben, és másként Magyarországon. A mi gondolkodásunk – kivétel mindig van – patriarchális, mindenütt a férfiak vannak előnyben, a nőknek másodhegedűs szerepet szánunk, ha szánunk egyáltalán valamilyen szerepet. Logikusan következik ebből, hogy ma is vannak férfiak, akik azt vallják: az asszony maradjon a gyermekszülésnél és a háztartásnál. Félreértés ne essék, kár lenne szerepcseréket erőltetnünk. Őrizzük meg a személyiségünknek, nemiségünknek megfelelő jelleget és feladatokat, de ez nem jelent olyan határt, ami miatt egy nő ne lehetne vezető állásban, adott esetben ne lehetne az egyházában is jelentős szerepe.”

Az Osservatore Romano által kiadott, Femmes Eglise Monde c. lap hivatkozott cikke franciául itt olvasható.