Izzasztó lagzi: miről szól ez az egész?

Harminc körüli lány méltatlankodik az edzés utáni jól megérdemelt szaunázás közben, ecsetelve, mennyibe is kerülne a két család vendégül látása, „alaphangon”. 

A stressz tagadhatatlan. Tavaly végigkísértem a készülődést távolabbi, majd egészen közeli családtag mellett is, most pedig újra két esküvői készülődésnek vagyok napi szem- és fültanúja.

Rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul ezek nagy része nem egyformán lelkesíti a menyasszonyt és a vőlegényt, ami külön vitafelület. Minimum egy sírás garantált az előkészületek során.

A meghívandók, a színek, az időpontok, a fogások külön giga problémahalmazokat alkotnak, amelyek megoldásához hihetetlenül sokan akarnak véleményükkel hozzájárulni, változó frontvonalakat alakítva témák szerint. Azzal szembesülünk, hogy harmincféle fehér és rózsaszín létezik, olyan valószínűtlen összetételek kerülnek napi szókincsünkbe, mint székszoknya meg gyűrűpárna, és rájövünk, hogy sokkal több barátunk van, mint gondoltuk (és mint ahányan elférnének az étteremben). Egy napon azon kapjuk magunkat, hogy hetek óta agyalunk, kit ültetünk a mosdó mellé, hogyan tálaljuk a nagynéninek, hogy ne hozzon három tortát és a nagybácsinak, hogy nem lesz menyasszonytánc… Mintha jobban izzadnék, mint ahogy ezt a 90 fokos szauna indokolná.

Ekkor eszembe jut, hogy a tévében látott szociológus házaspár mit válaszolt arra a kérdésre, mit tegyen egy pár, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Nem azt, hogy tegyenek magasról a rokonságra és a konvenciókra, és szökjenek meg Balira, hanem hogy csapjanak egy jó nagy lagzit!

Valaki olajat önt a tűzre, s megjelennek előttem az illatfelhőben a virágos nyári délutánok, suhanó szoknyákkal, frissen vasalt és frissen átizzadt hófehér ingekkel, fontoskodó tüllszoknyás-nyakkendős apróságokkal, púderszagú, legyezős idős hölgyekkel, körülményes pohárköszöntőket mondó urakkal. Mosolyokkal, amelyek meghatottakból cinkosan összekacsintóssá, majd hajnal felé „mindannyianegyekvagyunköleljükmegegymást”-félékké szelídülnek.

Fél nap és fél éjszaka, amely arról szól, hogy az a két ember mától nemcsak önmagában fontos nekünk, hanem együtt is.

A kapkodás, kiöltözés, áhítat, a kedves giccshalmok, az evés-ivás, a tánc a közös játék és a néha már vaskos tréfák – mindez valójában a násznép ígérete, hogy „itt leszünk mellettetek, nemcsak ma, hanem akkor is, amikor nem lesz minden ilyen fényes és illatos”.

Az a nagy nap sem stresszmentes, de néha kell a stressz is, cserébe viszont nem utolsó buli egy ilyen lagzi!

Tartogat legalább annyi élményt és elmesélhető sztorit, mint egy egzotikus utazás.

(És persze az egész készülődés és lebonyolítás kiváló alkalom a lehetséges családi konfliktusok és a „sajátos bánásmódot igénylő” rokonok feltérképezéséhez.) Általában nem szokott a fiatal pár anyagi deficittel zárni, mert a jól tartott (és célirányosan instruált) rokonság szívesen állja az este költségeit nászajándék fedőnéven.

Persze, mindezt csak gondolom ott kibicként, az ellazító melegben, hiszen a lányt – aki épp azzal zárja monológját, hogy azért a menyasszonyi fotózást sajnálja, mert jól állna tengerparti barnaságához a fehér – nem is ismerem.