Caramel: „Családfőnek lenni olyan szerep, amelyhez topon kell lenni”

– Emlékszel az első zenei élményeidre?

– Azok még valószínűleg az anyukám pocakjában értek, mert ő zenészcsaládból származik, így nálunk mindenfajta családi összejövetelt, ünnepet zenélés kísért. Az ebéd is sokszor rokonokkal együtt zajlott, hol a nagynénéméknél, hol az unokabátyáméknál, akkor pedig rendszerint előkerültek a hangszerek. Akkoriban még kicsit más volt egy család élete, úgy érzem, nem voltak ennyire feszültek az emberek. A családban mindenki dolgozott, ez pedig nyilván önbecsülést ad. Voltak szociális lakások, nem fenyegetett a hajléktalanság, nem kellett az albérleten vagy a kamatokon aggódni.

– De olyan könnyű azért nem volt az életetek, hiszen egy interjúban olvastam, hogy tízévesen már dolgoztál.

– Azért nem nevezném gyermekmunkának. Otthon mindenkinek megvolt a maga feladata, a gyerekeknek is, a tanulás mellett. Be kellett segíteni a veteményesben, rendben tartani a portát, ez a mi feladatunk volt, kapáltunk, gyomláltunk, rosszat nem tett nekünk, az biztos.

– Hány testvéred van?

– Öten vagyunk, két nővérem, egy öcsém és egy húgom van.

– Te mikortól vettél részt a közös zenélésben?

– Én voltam az egyedüli fiúgyerek a rokonságban, akit nem tanítottak pici kora óta zenélni, irigykedtem is az unokatesóimra, de azért megtaláltam az utam. Volt a kertben egy varázsdombom, azon egy szilvafa, ott énekelgettem meg ábrándoztam. Misztikus jelentősége volt számomra, hol színpad volt, hol edzőterem, ott mindig az lehettem, aki lenni akartam. Nem kerültem a társaságot sem, de azért magamnak való gyerek voltam.

– Amikor az ábrándok ellenére 16 évesen még segédmunkásként dolgoztál, nem éreztél csalódást?

– Azt éreztem, hogy ez csak átmeneti állapot, próbatétel, amely acélozza a jellemet. Hittem a Gondviselésben, hogy mindig annyit ad, amennyire szükséged van, amennyit éppen tudsz kezelni. Javakból is, feladatból is.

– És a cigánytelepről a Megasztár színpadára kerülni sem volt túl sok?

– Nem mondom, hogy nem volt mélyvíz az üveggyárból bekerülni a sóbizniszbe. Nem is a csillogó külsőségek bolondítottak meg, inkább a versenyhelyzet viselt meg.

Nem hiszek abban, hogy akkor vagyok jó, ha másnál jobb vagyok.

Ma már nem biztos, hogy végig tudnám csinálni, de akkor a jövőmért versenyeztem, tudtam, hogy ilyen lehetőségem többet nem lesz. A döntőbe jutás volt a legnagyobb lépés.

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor ott befejezted a számodat?

– A hatalmas ovációra emlékszem. Nagyon-nagyon jó érzés volt.

– Kivel tudtad ezt megosztani?

– Megállítottak az utcán, a buszon, úgy éreztem, szinte mindenkivel osztozhatok az örömben.

– Azóta sosem volt benned hiányérzet, hogy ezt nehéz überelni?

– Nem, mert az apró dolgok is boldoggá tudnak tenni. Az is felér egy sportarénás teltházzal, ha egy vak kislány odajön a koncert után és átölel.

– Nem olyan régen, felnőttként keresztelkedtél meg. Miért ilyen sokára, ha addig is katolikusnak vallottad magad?

– Nem tudom, előbb miért nem döntöttem így. Éltem az életemet a popszakmában, és harminc éves korom tájékán egyre inkább éreztem, mennyire hiányzik ebből a világból valamiféle erkölcsi útmutatás. Nem hagyjuk, hogy Isten vagy a Biblia tanítása jelen legyen az életünkben. Szerettem volna megmutatni a Jóistennek, hogy követni szeretném. Nyilván nem ebben merül ki, ha valaki vallásos, de fontos volt számomra, hogy így is közelebb kerüljek Istenhez. Hozzá kell tennem, hogy református általános iskolába jártam, tehát ott is találkoztam a hittel. A roma kultúrának egyébként szerves része a Mária-tisztelet, Jézus Krisztus tisztelete, az éjféli misére járás ott van, és remélem, hogy kitörölhetetlen. Biztos, hogy egy szentképet meg egy Bibliát minden roma család otthonában találsz.

– Nemcsak a vallásosságban, a családhoz való viszonyban is különbözik a roma kultúra a miénktől? Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy cigány faluról, ahol ha néhány évre eltűntek a szülők, a gyerekek mégsem maradtak árvák, mert mindenki úgy tekintett rájuk, mint a sajátjára.

– Persze. Minket is felnevelt volna az utca is, ha nincs más. Mi is behívtuk az összes gyereket enni, és én is bárhova rohantam épp, ha éhes voltam, kiadtak egy rántott húst egy szelet kenyérrel. De zárójelben jegyzem meg, hogy ma már a cigánytelepen sincs mindenhol ilyenfajta odafigyelés. Az emberek nehezebben élnek, sokszor kenyérgondjaik vannak, és ettől önzőbbek is lettek.

Kép

Kép: Emmer László

– Nagyon meglepett, hogy a Wikipédia rólad szóló cikke évszám és név szerint említi a volt barátnőidet.

– Hát ez most engem is.

– Zavar?

– Zavar, de a bulvármédiát a megfelelő súllyal kell kezelni, soha nem fogja semmi más érdekelni, mint a privát szféra. Ha a magánügyeidet soha nem mondod el a nyilvánosság előtt, ők akkor is elmondják. Aki ezt túlságosan mellre szívja, rosszul fogja föl. Van egy olyan réteg, akit ez érdekel, a mások magánélete, a bulvár, de más fórumokon megmutatkozhat az is, hogy milyen az ember igazából. Bár furcsa, hogy ez az oldal a barátnőimet sorolja, bizonyos értelemben igaz, hogy ők is az életem részei, miattuk is vagyok ma az, aki vagyok, hisz mindenki, aki közel áll hozzád, formál, alakít. Ugyanakkor szomorúan nyugtázza az ember, hogy az egykori kedveseiből bulvárhír lesz.

– A munkatársaidat könnyen kiválasztod? Mennyire fontosak az emberi tulajdonságaik?

– Elsősorban a szakmai tudás a fontos, amit a közös produkcióhoz hozzátesznek, ezért elég simulékony vagyok, és a nehezen kezelhető emberek rossz tulajdonságait is próbálom megszeretni. Azért nyitott, kedves, előzékeny emberekkel jobb együtt dolgozni.

Hál' Istennek a szűk mag, amellyel dolgozom, jó emberekből áll. Tulajdonképpen valahol mindenki jó ember, akivel dolgozom.

– Azért ismersz rossz embert is?

– Persze.

– Hogyan jelenik meg az életedben a Gonosz vagy éppen a kísértés?

– Ahogy öregszem, rájövök, hogy sok dolog zavar a világban. Leginkább a butaság, a primitívség, a kulturálatlanság, az agresszió. Nem szeretem a nyomulós embereket, akik azért akarnak ismertek és sztárok lenni, hogy ismertek és sztárok legyenek.

– És a te kísértéseid?

– Szerintem a szórakoztatóiparban dolgozók kísértése az exhibicionizmus, a hiúság. Néha bennem is túlteng a bizonyítási vágy. Például volt már több sportarénás koncertem, és most ismét lehetett volna. De észrevettem, hogy semmi másért nem akarom, csak hogy elmondhassam, hogy negyedszerre is megvolt, és ott volt 14 ezer ember. Akkor úgy döntöttem, hogy mivel nincs aktuális slágerem vagy olyan erős médiajelenlétem, amely indokolna egy ilyen nagyszabású eseményt, mégsem lesz az idén.

A hiúság a Gonosz egyik legnagyobb fegyvere, ami aztán az önzést is magával hozza.

– Ki tart neked tükröt, hogy például ezt elkerüld?

– Szerintem az ember csak akkor ismeri föl, érti meg igazán a hibáját, ha magának tud tükröt tartani. Ráadásul makacs vagyok, konok, nem hallgatok senkire, bár azt hiszem, egyre jobban igyekszem szakmailag és emberileg nyitott lenni mások véleményére. Próbálok rutinszerűen tükröt tartani magamnak.

– Szimfonikus zenekarral is felléptél már színpadon. Komolyzenét játszottál valamikor?

– Nem, de nagyon szeretem a klasszikus, sőt, a kortárs komolyzenét is. Abból töltekezem. Beethoven, Mozart, Csajkovszkij, Wagner, Bartók a kedvenceim.

– Érződik ez a zenéden?

– Nagyon remélem, hogy igen. Például a „Jelenés” című dalom eredeti hangszerelése szimfonikus, és sok klasszikus zenei utalás van benne, ott a csembaló meg egy kis barokkos dallamfűszer. Szerintem Mozart, ha ma élne, biztosan valami komolyabb rockzenét játszana. Úgy gondolom, a minőségi popzenének is a klasszikus zene következményének kellene lennie, de a klasszikus zenében olyan mélység, olyan fordulatok, olyan történések vannak, amit a popzenében lehetetlen megmutatni. Ott három és fél perced van, és kell bele refrén…

– De ezzel tömegekhez tudsz eljutni...

– Nézd, én nem tudok klasszikus zenét alkotni, nincs ehhez tudásom, affinitásom.

Azért játszom popzenét, mert erre vagyok képes, ezt szeretem. De ha inspirációra van szükségem vagy kikapcsolódni szeretnék, a klasszikus zenéhez nyúlok.

– Mi inspirálja a dalszövegeket?

– A gondolataim. Egyszerre áll össze a szöveg és a zene, egymásból következik minden. Egy jó dal egy ülésben készül, mert annyira behúz, hogy addig nem tudsz fölállni, amíg nincs kész.

– És olyankor valaki rád kopog? Beadja az ennivalót...

– ...vagy rám szól, hogy borotválkozz már meg, szerelmem!

Kép

Kép: Emmer László

– Mennyi idő ez a világot kizáró munka?

– Öt óra, néha kettő, néha huszonnégy. Ha hangszerelek is, akkor egy hét is lehet.

– Közben nem kell vélemény, segítség, ötlet?

– Amíg születik a dal, nem. A legújabb lemezemet Szakos Krisztiánnal készítettük. Ő egy zseni. Ő öltözteti át minőségi köntösbe a számokat, van, hogy betalálok, és elfogadja, és van, hogy a nulláról újrahangszereli. Nagyon izgalmas munka ez! Egy nagy utazás sok kellemes kihívással.

– Milyen hallgatni a dalaidat mások előadásában?

– Attól függ. Ha csak azért éneklik, mert úgy gondolják, ettől tuti sikeresek lesznek, azt nem szeretem. Valaki tisztel érte, és azért énekli el, ez nagyon jó érzés. Valaki pedig azért, hogy megmutassa, jobban elénekli, mint én. Az első pillanatban megérzem, ki miért nyúl a dalomhoz. Mint szerzőnek jó, hogy előkerülnek, de mire a dal végére jutnak, nem mindig jó érzés.

– Már nem csak a dalok a „gyerekeid”. Pár hónapja megszületett a kislányod is. Olyan az apaság, amilyennek elképzelted?

– Sokkal jobb. Eleinte volt bennem félelem, hogy milyen apa leszek, persze ezt a páromnak nem mutattam. Családfőnek lenni olyan szerep, amihez topon kell lenni. Akkor már férfi vagy, te felelsz másokért. A kedvesem nagyon fiatal, de olyan jó anyuka, hogy könnyen tudok mellette jó apuka és jó társ lenni. Fantasztikus öröm, hogy a kislányunk, Szofi, létezik.

– Hogy tudod majd a cigányságodat átadni a kislányodnak?

– Beszélgettünk erről Szilvivel, de nem akarok erre rágörcsölni. Különben is nagyon sokféle vér csörgedezik benne, vietnami, kambodzsai, cigány, magyar, sőt egy kis francia is. Nyilván visszük majd a nagymamához, és ott élni fogja a cigány kultúrát is.

– Ha mondjuk egy zenei táborban kapnál egy gyerekcsoportot, amelyben van barna bőrű cigánygyerek és fehér bőrű magyar, mit tudnál tenni, hogy ne az előítéletek mozgassák őket?

– Ott már nem nagyon lehet mit tenni. Ha a szülő rasszista, akkor a gyerek, aki szereti a szülőt, azonosul vele.

Mindenfajta előítélet és általánosítás tulajdonképpen mentális korlátoltság. Vannak menthetetlenül előítéletes emberek, akikkel nem tudod megértetni, hogy nincs a génekben kódolva, hogy valaki jó ember vagy rossz ember.

Számomra felfoghatatlan, hogy valakit külső megjelenése alapján elkönyvelnek. A gyerekkoromból nem emlékszem ilyen erős megkülönböztetésre, akkor valahogy a cigány kultúra szervesebb része volt a magyar kultúrának. Nem volt lakodalom cigányzene nélkül. A cigány telepesedés nem volt feltétlenül jó megoldás, mert a szegregáció felé visz. Belekezdhetünk kultúrákat népszerűsítő programokba, de ha az egyes emberek nem változnak, nincs mit tenni. Mi a végcél? Hogy szeresd felebarátodat. Ezt emberként nem könnyű elérni, lehet, hogy csak az ítéletnapon értjük meg a jelentőségét.

Mint a Fővárosi Cigány Önkormányzat jószolgálati nagykövetének, voltak jó tapasztalataim, sok embert meg tudtunk győzni, hogy a tetteiről kell megítélni az embereket. De valójában én azzal tudok legjobban küzdeni az előítéletek ellen, hogy úgy élek, ahogy élek. Nem szeretnék arra okot adni, hogy azt mondják, na, a Caramel is olyan, mint a többi cigány. Nagy a felelőssége az ismert roma embereknek. Mindig arról próbálok beszélni a nyilvánosság előtt, hogy miben vagyunk egyformák, nem arról, hogy miben különbözünk. Szeretnék a gyerekemnek is olyan csomagot adni, hogy a segítségével jó ember maradjon. Minden mikroközösségben, amit családnak hívunk, tenni kell az előítélet ellen. Például azzal, hogy amikor a gyerek azzal jön haza az iskolából, hogy „Jaj, anya, egy cigánygyerek meghúzta a hajamat”, akkor leülök vele elbeszélgetni, hogy helytelen így megkülönböztetni a gyerekeket, hiszen van neki saját neve. A cigányok nagyrésze nagyon nagy szegénységben él, emiatt nyilván sok olyan problémával is meg kell küzdeniük, amiből nehéz jól kijönni. És nekik nincs saját országuk, ahova elmehetnének, ha itt nem jó.

– Apukád nem roma származású. Őt soha nem érte ezért negatív megjegyzés a cigány közösségben?

– Nem, pedig mindenki tudta, hogy anyukám férje nem cigány ember, de azért találkoztam már olyan romákkal, akik rasszisták.

– A cigányság irodalmi, művészeti ábrázolása nem járul hozzá ezekhez a sztereotípiákhoz? Például a Carmenben megrajzolt nemzeti karakter. Hatalmas érzelmek, szabadságvágy mint pozitív tulajdonságok, ugyanakkor a bűnözéssel való kapcsolat, fékezhetetlen indulatok.

– Nyilván a magyarokról is mondanak sokfélét, azt is, hogy a világ hódítói, de azt is kiírják Ausztriában, hogy magyar ne lopj! De azért fontos az önirónia is. Ha megnézed a Szaffit vagy a régi magyar filmeket, ott is ábrázolták a cigányokat, negatív tulajdonságok is megjelentek, de finom humorral, nem bűnbakként, és az nem volt sértő. Igazából nem szeretek erről beszélni, mert semmiképp sem szeretném tovább gerjeszteni ezt a problémát.

– Az apaság nem térít el a munkától, főleg, hogy otthon dolgozol?

– Tegnap, miközben a párom a kanapén szopiztatta, büfiztette, fürdette a kislányunkat, elkezdtem írni életem első musicaljét...

– Ez a „Jelenés” után erős hangnem- és stílusváltás. Minden saját lesz? Sztori, zene, szöveg?

– Igen. Nem akarok előre túl sokat beszélni róla... úgy képzelem, mintha ötvözném a Sweeney Toddot a magyar népmesékkel, de persze ezt se vedd nagyon komolyan, nem nagyon akarok hasonlítani más ismert musicalre. Önéletrajzi elemekből is építkezik, benne lesz a gyerekkorom hangulata, a roma kultúra, ahogy egy gyerek elképzeli a felnőtt életet, és a mai zenei hangzás. Igazi szabadság, amikor nem vagy három és fél perchez kötve, és olyan szavakat használhatsz, amiket popzenében soha.

– Például?

– Na jó, elmondom az első jelenetet. Fehér köpenyes munkásnők és vasmunkások, nők és férfiak egyidejű zenei párbeszéde – anyukám húsfeldolgozóban dolgozott, apukám vasöntödében, amikor megismerkedtek. Valami ilyesmi szöveggel, hogy „recsegő gépek, remegő fal, monoton műszak elszáll hamar...”, de pontosan nem emlékszem, még nem memorizáltam, csak fölvettem.

– Milyen lesz a karácsonyotok?

– Már igazi család vagyunk, eddig is kettesben töltöttük a szentestét, amióta együtt vagyunk, most pedig hármasban leszünk. A következő napokban megyünk anyuékhoz, anyósomékhoz. Jó lenne az egész nagy családot összehozni az idén, úgy, mint régen.

Az interjú a Képmás 2014. decemberi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!