Borbás Marcsi: „A szüleim megtanítottak a normális életre”

A diktafont még elő sem vettem, s közben csak úgy mellesleg, elkészültek a fotók is. Hogy vajon hol akadtak el azok a levelek és hívások? Rejtély. Talán csak azért tűntek el az éterben, hogy kiderüljön, a legkisebb sértettség is el tudja zárni az utat ember és ember között. És aztán egyetlen újrakezdés meg is tudja nyitni. Már többször voltunk egy helyen, beszélgettünk is, mosolyt is váltottunk, de csak most találkoztam Borbás Marcsival.

–  Főtér, Vörös és fehér, Családmese, Gasztroangyal. A műsoraid szép lassan, de biztosan haladnak a hagyományos értelemben vett családias vendéglátás és gasztronómia felé. A sűrűje című receptkötetednek már a második része jelenik meg a napokban. Mikor kezdtél el főzni?

– Mindegyik műsor kellett ahhoz, hogy a következő ötlete megszülessen, de nem volt előttem végső cél, mindez inkább azt tükrözi, hogy én is változtam. Nem tudom, hogy miért éppen a Gasztroangyal lett ennyire népszerű. 10 évesen kezdtem a főzést. Pici koromtól anyu és mami mellett álltam a konyhában. Tavasztól őszig a földeken dolgoztunk, és amikor én főztem, csak délben mentem ki a többiek után.

– Ez csak alibi volt? Vagy inkább jutalom?

– Nem alibi. Szerettem. A főzés nagyon izgalmas.

– Mégis sokan nyűgnek tartják.

– Akinek kényszer, az ne főzzön! Etetni, táplálni valakit az sokkal több annál, mint, hogy ne haljon éhen. Régen a polgári és a paraszti konyhákban is a ház közepén volt a tűzhely, mint az élet középpontja.

Az asztalt pedig mindenki körbeülte, aki a családhoz tartozott, egymás tekintetét látták, sokszor egy tálból ettek. A babos laskát például a mai napig egy tálból eszik. Többnyire az életet világra hozó anya az, aki főz, aki a csecsemőt is táplálja, a saját szeretetét kínálja az ételben, amit elkészít. Ezt nem szabad rossz kedvvel csinálni. Magamon is észrevettem, hogy ha valamitől enervált voltam vagy például főzés közben rossz hírt kaptam, nem lett igazán jó az az étel sem, amelyet már sokszor elkészítettem.

– Az ételben az is különleges, hogy nemcsak örömet okoz a látványa, illata, íze, nemcsak alkalmat ad az együttlétre, hanem hosszú távon is hatással van az életünkre. Vagyis a rövid és hosszú távú gondoskodást is jelenti?

– Fontos, hogy egyrészt csillogó szemmel adjam a családomnak, a barátaimnak, nem kényszerből, nem irigységgel, másrészt tudnom kell, hogy fizikailag hatással vagyok az egészségükre, a testükre. Nagyszüleink még tudták, hogy bizonyos ételek milyen zöldfűszereket kívánnak és miért. A legtöbb fogásról tudták, hogy melyik szervet terheli meg és milyen gyógynövénnyel kell ezt a hatást enyhíteni – hiszen a fűszerek gyógynövények. Az évszakonkénti, a heti és a napi étkezés is meghatározott rend szerint alakult, nem aszerint, hogy valamit éppen megkívántak vagy azt lehetett gyorsan elkészíteni. Van egy sváb település Mohács mellett, ahová nem vezetett közút a hetvenes évekig, ezért az ott lakókat nem is telepítették ki, később meg azzal büntették őket, hogy nem építettek utat.

Ott a mai napig éneklik, hogy mit esznek hétfőn, kedden egészen vasárnapig. Kőbe van vésve. Ha megnézzük, ezeket a hagyományokat, kiderül, hogy a mai modern táplálkozás ugyanezt hirdeti. Csak nem rendszerszerűen, hanem egyes elemeket kiragadva.

Ott vannak például az erjesztett élelmiszerek, amelyek kiválóan rendben tartották a természetes bélflórát.

– És ma erről szólnak a joghurtreklámok, tudományos innovációként megnevezve azt a bizonyos baktériumot.

– Persze, vannak, akiknek anyagilag nagyon kifizetődő a rendszer összekuszálása, egy-egy újra felfedezett igazság kampánnyá formálása, amelyre aztán jól eladható termékeket lehet építeni. Dédszüleink voltak az igazi reformtáplálkozók, de nem irányzatok és egészségtippek alapján főzték az ebédet. Ma kikapnak egy-egy elemet a régi hagyományokból, megírják, hogy ezt edd minden mennyiségben, aztán pár hónap múlva meg, semmiképp ne egyél ilyet, itt van egy másik tuti módszer. A fermentálásra egész iskolák alakulnak, mint hatalmas felfedezésre, pedig mindig is ott volt a káposztasavanyítás, a kovászolt kenyér, a kovászos uborka, a ciberével való savanyítás, mind tejsavas erjesztésű.

Nem is tudjuk, micsoda értékeink vannak. A tápiószelei génbank a világ öt legnagyobb génbankjába tartozik. A második világháborúig egy Magyarországon élő átlagember 7-800-féle növényi táplálékot evett, ma a teljes táplálkozásunk 81%-át négy növény teszi ki. Soha nem eszünk hajdinát, kölest, ledneket, lencseféléket, elfelejtettük a sokféle babot, káposztát. Ma nagyon kevés főzeléket eszünk, de nem is csoda, hiszen kinek kell a csomós rántásban úszó pár szem zöldség. Ha jól készítik el, akkor a főzelék igenis ízletes. Persze a hússal sem állunk jobban, a legtöbb asztalra maximum csirkemell vagy disznóhús kerül, holott ott van a százféle hal, szárnyas, a marha, birka, nyúl galamb, régen még teknőst is ettek.

Hiánybetegségeink vannak. Egyrészt, mert nem eszünk változatosan, másrészt, mert a talajban nincs már elég tápanyag. Kizsigereltük a talajokat. Hiába bio valami, ha kevés benne a vitamin és ásványi anyag.

Ez legalább akkora probléma, mint a globális felmelegedés. Ezért van szükség táplálékkiegészítőkre. Pedig magyar szakemberek kitalálták már azt is, hogyan lehet a humuszképződést felgyorsítani.

– Úgy tűnik, mindent tudsz a földről, a tápanyagokról, a gasztronómiáról. Mindazt, amiért a Gasztroangyal stábjával elmész egy-egy helyszínre. Ilyenkor kicsit el kell játszani a városi lányt? Vagy csak úgy tenni, mintha nem tudnád, amit tudsz?

–  Ez a szakma. Más lesz az információ, ha egy olyan ember teszi hitelessé, tölti meg lélekkel, aki ebben él. Vannak persze lukra futások, amikor valami fontosat ki kellene mondani, de nem jön össze, de nagyon kevés. És én soha nem javítok ki senkit, sőt, épp az a műsor lényege, hogy megpróbálunk észrevétlenek maradni az ottani rendszerben. Az a cél, hogy elfelejtsék, hogy ott a kamera, és ez bizony napi 14-16 óra. A nap végére nagyon elfáradunk.

– Az egész műsor alaphangulata olyan kedélyes, vendéglátós. De gondolom, olykor előfordul, hogy egy-egy spontán kérdés akaratlanul is túlságosan elevenbe talál…

– Nagyon sokszor. Van, hogy én is elérzékenyülök. Akkor látom igazán, hogy befogadtak, hogy nyitva van a kapu, ha nevetni és sírni is tudnak. Nem szabad bizalmaskodni, a vidéki ember pláne nem szereti a bratyizást. De azt sem, ha valaki túlzottan távolságtartó. Egy vékony mezsgyén kell egyensúlyozni, de ha eltalálod, megnyílnak és természetesen fognak viselkedni. Az én hibám, ha nem találom el.

– A felvételek vágása közben előfordul, hogy a vendéglátók védelmében mégis kihagysz valami fontosat?

– Erre nagyon odafigyelünk. Ami kiszolgáltatottá teszi őket érzelmileg, vagy bármilyen más módon, az soha nem kerül be. Persze ez nem azt jelenti, hogy valaki például meghatódik, ahogy a családjáról beszél.

– Tulajdonképpen ennek a műsornak mi a célja?

– Hogy újra megtanuljunk élni. Az a titka, hogy nincs titok.

Hogy olyan, mint az életünk, nincs benne szenzáció, vérengzés, nincs benne semmi különös – ettől jó. Az a cél, hogy elhiggyük, hogy az élet úgy jó, ha nincs benne semmi különös. Csak dolgozunk, csak szeretjük egymást, csak szóba állunk egymással, csak neveljük a gyerekeinket, megtermeljük az élelmet, tiszta szívvel elkészítünk egy tisztességes ebédet, meghívjuk a barátainkat.

Csak egy normális élet. Tavaly karácsonykor jelent meg az első könyv, amit a Gaszroangyal ihletett, ez volt az utolsó ajándék, amit az apukámnak adhattam. Azt írtam bele, hogy soha nem gondoltam volna, hogy az az életem legnagyobb kincse egyszer az lesz, hogy megtanítottak a normális életre.

– Sokan lehetnek, akik szeretik a műsorodat, de a saját életében mégsem tudta megélni mindezt.

–  Én is azt hiszem. Szerencsés vagyok. A mi kertünkben sose volt vegyszer, rengeteget beszélgettünk, de azért, mert mindig volt munka, és együtt mentünk a földeken a sorok között. Amikor Budapestre költöztem, 7-8 évig hallani sem akartam arról, hogy földem legyen, aztán szép lassan visszajött minden. Leginkább a közös munka kezdett hiányozni, a beszélgetésekkel. Ma már minden sikeres vállalkozásnál ezt látom, hogy a gyerekek kicsi koruktól részt vesznek a munkában.

– Lehet, hogy a beszélgetős műfaj alapjait is ott tanultad a kukoricasorok között?

– Azt biztosan, hogy időt kell hagyni a cseverészésre. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a súlyos problémákról és a sürgős feladatokról kell beszélni. Soha nem tudhatod, mi a jelentéktelen. Bármelyik életszakaszodra visszagondolsz, sokszor apróságok maradnak meg és ahhoz kapcsolódnak az igazán fontos érzelmek, történések.

– Többször hallottam tőled, hogy nagyon különböztök a férjeddel. Most a fotózáson a ruhaválogatásnál többször is megjegyezted, hogy ez neki biztos tetszene, ez meg nagyon nem… Mintha olyan évődő ellenkezés is lenne ez, mint a fiatal házasoknál. Hány éve vagytok együtt?

–  Tizenharmadik éve. Ó, én nagyon élvezem a férjemmel való együttlétet. Számomra nagyon izgalmas ember, de nagyon más, mint én. Ő hónapokig ül és ír, én meg két percet nem bírok egy helyben lenni, folyton megyek és intézkedek. Persze az élet alapdolgaival kapcsolatban egyformán gondolkodunk, például nagyon konzervatívak vagyunk mind a ketten.

– Ez mit jelent?

– Az alapértékeket. Azt szoktam mondani, hogy olyan ósdiak vagyunk. Szeretünk olvasni. Klasszikusokat is. És könyvből. Ma hallottam a rádióban, hogy miért is kell szegény fiataloknak korszerűtlen klasszikusokat olvasni, írjuk át őket mai nyelvezetre. Én a kérdésfelvetést sem értem. Mindkettőnknek nagyon fontos a család, a klasszikus családmodell. Fontos a hit, de nem érdekel, ki melyik egyházhoz csatlakozik. Csak legyen hite, ne kószáljon céltalanul, mert úgy elveszíti a lába alól a talajt. Fontos a művészet is. Szeretek itt élni, szeretem ezt az országot. Nagyon érdekel a többi kultúra, rajongok a különböző népcsoportokért, érdekelnek a hagyományaik, mindig bemutatom őket, ha tehetem, de büszke vagyok a sváb őseimre is, nemcsak arra, hogy magyar vagyok.

– Egy tévés interjúban figyeltem egyszer az arcodat. Ott volt a megszokott sugárzó Borbás Marcsi, de egy-egy kérdés után hirtelen elborult az arcod pár másodpercre. Aztán már megint mosolyogtál. Tudod, hogy ilyenkor mi történik benned?

– Tudom. Az apró cseprő problémák mellett óriási tragédiákkal van kikövezve az utam. Sok embert és élettörténetet ismerek, ezért tudom, hogy nekem az átlagnál több tragédia jutott. De az átlagnál gyorsabban túl is teszem magam rajtuk és próbálok örülni annak, aminek lehet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy amikor egy beszélgetésben ezek újra megcsapnak, meg sem látszik rajtam. Elfelejteni nem lehet azt, ami történt veled. A helyére tudod rakni, de attól még bármikor előjön. De bevallom, engem nem zavar az sem, ha elsírom magam. Nincs miért szerepet játszanom. Egyébként az a helyzet, hogy senkinek nincs miért.

Azért is jó hétköznapi emberekkel forgatni, mert nem akarnak többet mutatni, mint amik. Attól olyan bájosak.

– Amikor diktafon nélkül beszélgettünk és szóba jött, meséltél tragédiákról is, de azt mondtad, nem szeretnéd, ha megírnám...

– Mert holnapra a bulvársajtó címlapján lenne. Kegyetlenül használják a mindenhonnan összeszedett információkat. Mintha nekik nem lennének családtagjaik, nem lennének tragédiáik…Húsz évig azzal vittek a sírba, hogy miért nincs gyerekem. Hogy biztosan azért, mert a karrier volt az első…

– Azok számára mégis fontos lehet, hogy erről beszélj, akik hasonló terheket visznek, és nem tudták feldolgozni, nincs, ami betöltse az űrt az életükben.

– Ezt nem is lehet betölteni. Én sokkal gyerek-centrikusabb vagyok annál, hogy ezt elfogadjam. Élni lehet vele, abból kell kihoznia legjobbat, ami adatik, nem kell mindig mártírszerepben feltűnni. Megtalálhatom a szerepemet a családban, a közösségekben, de ez attól egy életen át seb marad.

– Mindig azt mondod, hogy nem vagy tervezgetős típus. Mégis szeretnél saját földet, ahogy olvasom...

– Nem nem szeretek, egyszerűen nem tudok tervezni. De szeretnék egyszer nem a reflektorfényben élni, hanem egy kicsi gazdaságban.

– Nem hiányozna a lehetőség, hogy sok emberrel megoszthatod a tudásodat, az élményeidet?

– Sok olyan embert ismerek, akinek a tudását még szeretném megmutatni. Azért vagyok most a televízióban.

– Biztos, hogy lesz olyan, hogy ez már nem lesz fontos?

– Azért tegyük hozzá, hogy most nagyon kevés magánéletem van. Minden héten forgatok. Hajnalban kelek, utazom, éjjel érek haza vagy haza sem érek, mert ott alszunk hétvégén. Most nagyon keveset tudunk magunkkal foglalkozni, egy-két hét marad évente.

– Anyukád vagy a férjed kipróbálja a receptjeidet?

– A férjem három évig tanulta a zöldbabfőzeléket, mert szerinte ez is az alapintelligencia része, de aztán amikor még mindig nem tudta biztosan, hogy fokhagymás vagy vöröshagymás rántás kell bele, ott abbahagytuk. Anyukám sem főzi a receptjeimet, bár a műsort nézi, fel van háborodva, ha valaki olyan tapintatlan, hogy szombat délután keresi, amikor megy a Gasztroangyal. Ő azonban ragaszkodik az „érzelmi” receptjeihez a gasztro-identitásukhoz.

Apukám mindig azt mondta neki, „Te csak ne újítsál Marika.” Nálunk a családban mindenki nagyon jól főz, anyu is, a bátyám is. A férfiak egyébként általában akkor kezdenek el főzni, amikor szelídülni kezdenek, de ma trend is, jól lehet vele udvarolni.

Ennél rosszabb trend sose legyen! A főzés sikerélményt ad, és minden pici sikerélményre nagy szükségünk van.