Viskók népe - Élet a nyomornegyedben

Pityu tizenkétgyermekes családról beszél. Bólogatunk és gondolkodunk, mit is tehetnénk. Hiszen úgy tűnik, mintha a tenger kimerésére vállalkoznánk. Másfél hét sem telik el, ismét jövünk, ezúttal terepnézőbe. Az első barakkban, ha nem is tizenkét, de ötgyermekes család nyomorát tárja elénk Pityu. Itt a számoknak nincs jelentőségük. Alacsony az ajtófejfa, kényszerűen meghajlunk a Budai család szegénysége előtt. A velük élő nagybácsi és az ötből három gyermek fogad a garázs méretű otthonban. Legszívesebben idézőjelbe foglalnám a szót, de végtére ez is csak otthon.

Egy eldugott sarokban apró kályha ontja a meleget. Lázár nagybácsi meséli, hogy bontásból származó gerendadarabok égnek éppen. A viskó egyharmadát a kályha és amolyan konyhasarok uralja, a már említett farakás társaságában. A maradék kétharmadon egy ócska kanapé és kétszemélyes ágy osztozik. Lázár a „konyhában” alszik, felismerhetetlen eredetű lomokon, a többiek heten „mindenütt másutt”. Mutatják az ebédet is. Ott rotyog a kályhán. Makaróni és hús. Mindkettő guberálás eredménye. Karácsony van, nekik ez nem a szeretet, hanem a lehetőségek: a teli kukák ünnepe. A család hiányzó része most is a szeméttárolók tartalmában keresi az „ünnepi asztalra” valót. Lázár az ebédre ügyel. A tízéves, de még mindig csak az első osztály padját koptató, értelmes tekintetű Bettike a két kisebb felügyelete miatt hanyagolja az iskolát. A hiányos öltözetű Ruben és Norbi barátságos, közvetlen és játékos. Ugyanolyanok, mint bármely más gyermek, csak éppen a ruha hiánya és a szutyok bősége szembeötlő.

Második látogatásunk alkalmával, amikor az édesanyát is otthon találjuk, a hűtőszekrényen Bibliára leszek figyelmes.

 

„A férjem hívő” – közli. Neoprotestánst ért alatta. Belelapozok, látszik, hogy gyakorta olvassák. S jegyzetfüzet híján néhány telefonszám is ott szerepel ákombákom számokkal, a megtartó Ige társaságában.

A következő helyen is elmondjuk, ahol ismét ötgyermekes család fogad, hogy nem állami és nem is bűvös holland segéllyel térünk majd vissza, hanem a bibliai özvegyasszony két fillérjével. „Magyar vallásúak vagyunk” – jön a válasz, amikor a felekezeti hovatartozást firtatjuk a második helyen. A romatelep lakossága közül a legtöbben a neoprotestáns kisegyházaknál keresik és találják a lelki és testi táplálékot. Ami feltűnő még, hogy sehol nem tudunk a segéllyel túl sok örömet okozni.

Értsük jól: a gettók népének ez csak a túléléshez elegendő, az élethelyzetük ugyanaz marad. A szegénység, a mindennap és minden órában megélt nyomorúság kiöli a jobban bízó reménységet az emberi lelkekből. A gyermekek azért megilletődötten néznek fel reánk. Noszogatjuk őket, vegyenek bátran a szaloncukorból. Rögtön feltűnik, ezek a gyermekek nem tudnak csokit enni. A nagyocska Bettike aprócska darabokban majszolja a szaloncukrot, nehogy túl hamar elfogyjon.

Egyik nyomorból a másikba mártózunk. Már-már szégyenkezve hallgatjuk és szemléljük azt a felfoghatatlan szegénységet, amiről eddig nekünk fogalmunk sem volt.

Lám, amikor úgy érezzük, sajnálatra méltó az életünk, amikor elönt az önsajnálat, érdemes egy röpke látogatást tennünk a Gutenberg utcában, hogy megtanuljunk hálát adni mindazért, amink van.