„Bezzeg az én időmben!”
„Ezek a mai fiatalok!” – sóhajtanak az öregek évezredek óta. Ha minden generáció rosszabb, mint az előző, akkor folyamatosan romlik az emberiség minősége. E logika alapján Ádám és Éva a csúcs, csakhogy ők követték el az eredendő bűnt, vagyis egyáltalán nem fogadtak szót az előző generációnak (ebben az esetben a Teremtőnek). Mindenesetre még nem hallottam olyat, hogy na, ezek a mai fiatalok már egy picivel jobbak nálunk.
Természetesen mi is megértük a pénzünket. Ránk is mondták, milyenek vagyunk, amikor a játszótéren bandáztunk vagy a csuklós buszon felültünk a forgóban lévő korlátra. Olyan szabadon és őrizetlenül bóklásztunk, közlekedtünk, ami ma szinte elképzelhetetlen.
Pedig engem még estig aszaltak a suliban. Hoffmann Rózsa egész napos iskoláját már a 70-es években kipróbáltam. Napközi otthonnak hívták, fél nyolcra kellett menni, ott csináltuk meg együtt a leckét (a mai napig képtelen vagyok rá, hogy önállóan, hosszasan koncentráljak egy feladatra), bent ültünk délután ötig. Iszonyat volt. Emlékszem a téli kora estékre: odakint már sötét van, borzasztóan éhes vagyok – utáltam a menzakaját, és inkább koplaltam, mint hogy megegyem –, és kék postairónnal karikázom be a Népszabadságban az „a” betűket. Ennél szörnyűbb már csak az óvoda volt. Otthagytak egy vadidegen helyen, csupa vadidegen ember között. Beszoktatás akkoriban nem létezett, vagy ha mégis, én kimaradtam belőle. Ordítottam, toporzékoltam. (Mint szegény József Attila, akinek a mamája érzéketlenül teregetett, s így ő leírhatta a magyar irodalom legszomorúbb sorát: „Nem is nézett énrám…”) Üvöltöttem az anyukám után, mikor visz haza. Azt mondták, reggeli után. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Ám eltelt a reggeli, és nem jöttek. Újra sírtam. Mikor jön az anyukám? A már kissé fáradó óvó néni újabb hazugsággal traktált: majd ebéd után. Vártam az ebédidőt, elmúlt, mégsem vittek el. Még két vagy három határidőt jelöltek meg, a végére már nem hittem el senkinek semmit.
Sokszor becsaptak később is. Mátrafüreden teleltünk, lehettem ötéves, amikor egy reggelre bedagadt a fogam. Nosza, irány Gyöngyös, az SZTK. Félve kérdeztem a folyosón várakozó felnőttektől, mi fog történni. „Semmi, a doktor bácsi megkocogtatja a fogadat.” Megnyugodtam. Odabent anyám ölbe vett, kitátottam a számat, vártam a kocogtatást. „Megnézem a gukkerrel!”, szólt az orvos. A következő pillanatban iszonyú fájdalmat éreztem, ömlött a vér a számból, sírtam. Visszafelé a kisvonattal utaztunk Mátrafüredre, de én kimentem dacosan a peronra, köpködtem a vérem, és nem voltam hajlandó anyámmal szóba állni.
Nem az a célunk, hogy a következő generációkat tönkretegyük, mégis mindent elkövetünk ennek érdekében. Én is lázadtam, de végül megtörtem, és a gyerekeimet óvodába, iskolába, fogorvoshoz vittem. Nem tudom, az ő személyiségüket ez mennyire rombolta. Majd megírják harminc-negyven év múlva.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>