„Én csak azt írom, amit én átéltem” – Szabó Magdánál, madárcsicsergésben

Rengeteg kérdés volt a fejemben. Eszembe jutott a Tündér Lala, amit az öcsémnek olvastam föl, az Abigél Ginája, akivel már nagylányként hosszú estéket töltöttem, a felnőtt regények hősei, de leginkább Emerenc. És Az ajtó. Az a régről öröklött szimbólum, amely ismerős a népmesékből és A Kékszakállú herceg várából is, de Szabó Magda műveiben minden eddiginél fájdalmasabban zár el és nyílik meg. Mert az általa elválasztott hősök és sorsok túl ismerősek. Az ajtó, ami ritkán nyílik ki, ha kinyílik egyáltalán, az ajtó, amin most én is, mint már annyiszor, kopogtatni fogok, tudva, hogy esetleg nem engednek be, és tudva, hogy ha beengednek, talán egy életet bíznak rám.

Három hatalmas kutya őrzi a házat. Magda keresztfia jön elénk. A nappaliban madárcsivitelés fogad, egy nagy kalitkában több tucat kis szárnyas gondoskodik a folyamatos háttérzenéről, és újabb kutya, macska.

A falakon megbarnult fényképek, grafikák, írói elismerések. Az írónő a kanapén ül, egy hatalmas, hálás eb őrzi, mintha azt pislogná: „Csak a testemen át.” Nem is tágít a beszélgetés alatt, gyanakodva figyelik egymást a fotóssal.

– Miért szereti az állatokat?

– Nem szeretek magamban lenni. A legjobb idegcsillapító, ha rám néz azzal a hálás szemével – paskolja meg az éppen ölébe türemkedő kutyát. – Az állat még soha nem csinált forradalmat. Szegény mindig nekünk engedelmeskedik. Ezt az utcán szedtem fel, azért szeret ennyire. Ma például megették a reggelimet. – Miközben a kutya folyamatosan helyezkedik közénk, az ősökkel barátkozunk a fényképalbumot forgatva. – Anyám volt az életem legfontosabb szereplője. Sokkal erősebb volt, mint az apám. Ahogy minden asszony erős, akire a Jóisten gyermeket bízott.

– Azt írta egyszer, hogy amikor az édesanyja meghalt, sok titkot vitt magával. Megfejtette ezeket, amikor az életét megírta az Ókútban?

– Nem. Anyám azt mondta: „Kérlek, ne kutasd! Ez az én életem.” Apámat mindketten nagyon szerettük. Anyámnak a zene volt mindene… Ezt nem örököltem tőle. Én azt szerettem, ha kimennek a szobából, és hagynak engem írni.

– Mikor került ilyen jó kapcsolatba a keresztfiával?

– Hát a keresztelőn. De csak mostanában költöztem ide. Nekem most már az a fontos, hogy hagyjanak dolgozni, amíg élek. A keresztfiam néha villogó pillantásokat kap tőlem, amikor egyheti levelet hoz egyszerre, de nagy segítség, hogy távol tartja egy kicsit a világot, különben nem tudnék írni. Egyre nehezebben mozdulok, lassan lezáródnak az olvasókkal való kapcsolat határai, de itt is megkeresnek. Sokan kérdezik például, hogy mikor lesz meg a Für Elise második része. Már régen meg kellett volna írnom, de negyedévre előre be van osztva, hová kell mennem beszélgetésre. Pedig még van néhány dolog, amelynek a megírása előtt nem szeretnék elmenni. Még nem ürült ki a zsák.

– Az utolsó regényeiben már nem csak sejteni lehet, hogy a saját életéről ír. Az ajtó elbeszélője is írónő: Molnár Anna. A regény végén Emerenc ajtaja megnyílik Molnár Annának. De tényleg teljesen megmutatja magát? A belső ajtó is kinyílik?

– Ki kell nyílnia, mert én tartoztam Emerencnek. Neki is köszönhetem, hogy ilyen ember lettem, amilyen vagyok. Azzal az otthoni szeretettel szeretett engem, amelyet már régen nem éreztem akkor.

– Miért van, hogy a regényeinek szereplői sokszor nem úgy fejezik ki a szeretetüket, ahogyan a konvenció megkövetelné?

– Erre nem tudok válaszolni, ezt a kritikusokól kérdezd, én csak azt írom, amit érzek.

– Enerenc gondolkodása, ahogy morogva ételt ad, és Anna jelzései, aki tudja, azzal békítheti meg, ha enni kér – sajátos szeretetnyelv kellékei. De Emerenc kegyetlenül nagyokat tud szúrni…

– Nem is tudja, hogy mit csinál. Hogy tudná azzal a három elemivel!

– Az őz hőse is, Eszter…

– Eszter én vagyok…

– …Nagyon sokszor szándékosan megbántja azt, akit szeret.

– …olyan, mint egy csecsemő, akinek veszélyes tárgy került a kezébe, és hadonászik vele, és persze megvágja azt, aki közel hajol hozzá.

– És miért csak akkor tud őszinte lenni, amikor már nem kell a szerelme szemébe mondania az igazságot, mert az meghalt?

– Nézd meg, mikor íródott az a könyv! 1959-ben jelenhetett meg. Akkoriban nem lehetett beszélni, nem volt tanácsos egy közéleti szereplőnek a múltjáról beszélni. Nem volt, aki kérdezzen, és nem volt, aki meg merte volna hallgatni a választ.

– Pedig a hőseinek a múlt határozza meg az életüket. Múltbeli árnyakkal, jelenetekkel viaskodnak. És ezek szerint egyedül…

– Emerenc is zárva tartotta az ajtót a regény végéig.

– Azt mondta egyszer, hogy a Kossuth-díj azt jelentette, hogy ellenfelei végre letették a kardot. Mi változott meg akkor?

– Semmi. Akkor odaadhatták volna nekem Jézus Krisztus keresztjét is, mással voltam elfoglalva, két hete halt meg az apám.

– Újra és újra visszatér a gyermekkorához, a szüleihez. Ugyanabból az anyagból idővel új művek születnének. Mi változott meg az első regények óta?

– Én csak azt írom, amit én átéltem. Mindig megnézem, mi az, amit már elmondhatok.

A magyar történelmet soha nem tudták tartósan végighazudni. Amikor nekem volt kellemetlen, azt mindig közölték, amikor a hazámnak volt kellemetlen, arra kicsit várni kellett. Egyébként pedig én nem is engedem el a halottaimat. Karácsonykor is láthatatlan vendégekkel ülök egy asztalnál. Nekik terítek meg.

– A jelen kevésbé fontos?

– Ha nem lenne fontos, milyen író voltnék? Tudnom kell, mi van az országban, mi van a határon túl és a nagy határon túl.

– És honnan szerzi ehhez az új tapasztalatokat?

– Most éppen Hollandiában voltam. Nagyon tanulságos volt. De az a hollandok titka. Azzal itt nem szabad előállni.

– És mi a mi titkunk?

– A magyarok? Most éppen ordítanak, mint a sakál. 24 órán keresztül vagy a szájukkal, vagy a kezükkel, vagy a lábukkal, folyamatosan mondják, hogy nem boldogok.

– És miért nem?

– Nem tudom.

– Hősei általában elég ellentmondásos viszonyban vannak az egyházzal, a hittel.

– Ilyen emberek között élek.

Engem nagyon sokszor kinevettek a hitem miatt, de hát Jézust is kinevették. Az emberek sokfélék, és én sok embernek írok.

Több oldalról egységben látom a hitet, mert apám családja református, anyámé katolikus.

– A művészeten keresztül másokat is az Isten felé lehet fordítani, vagy segítséget lehet adni a keresőknek?

– Nem hiszem. Az író sokszor azt hiszi, a legjobb receptet adja, és rémülten látja, hogy hasztalan. Az emberek nem mindig akarnak rendet maguk körül.

– Nincs beléjük teremtve a rend utáni vágy?

– Hát, ha azt nézem, hogy a történelem során az ember hogyan pusztította a képeket, a szobrokat, épületeket, a teremtő gondolatot és magát az embert, akkor azt mondom, hogy nincs. Én középiskolás korom végére már helyére tudtam tenni a dolgokat, az életem szereplőit, eseményeit.

Nehéz volt tudomásul venni Trianon után, hogy egyszer csak a fél ország nincs, hogy nyírják az ember családját. Aztán a majdnem harminc éves boldog házasság, a végén betegséggel és a férjem halálával.

De soha nem panaszkodtam. Miért terheljek másokat a saját problémáimmal?

– Ez erkölcsi tartás, önuralom kérdése?

– Nevelés kérdése.

Amikor a diktafont visszahallgattam, a madárcsicsergésből alig hallatszott ki Szabó Magda dallamos hangja. Mintha a madarak sem akarták volna, hogy szóra bírjam. Érdekes. A kérdéseimet tisztán hallottam, mint a kopogtatást az ajtón. Amely most csak résnyire nyílt ki. Kicsoda Szabó Magda? A sebeket őrző Eszter? A mások baját vinni akaró, de a mélységtől megriadó Anna? A múltat cipelő Emerenc? Aki olvasta a regényeit, tudni szeretné. Aki tudni szeretné, olvassa a regényeit. Mert a könyvek könnyebben kinyílnak, mint az ajtók.