Asszonyok a hátországban

Ez a szépirodalmi minőséget képviselő napló tanúskodik arról, hogy az egyén – helytállásával, aktív részvételével – alakíthatja a történelmet, vagy legalábbis orvosolhatja valamennyire a történelmi események által ejtett sebeket. Manaszy Margit a Temesváron élő, kiváltságos életet élvező úri osztály tagja, Niamessny Mihály országgyűlési képviselő felesége volt. Hosszú éveken át vezetett naplót, amely nemcsak egyszerűen a hétköznapokat dokumentálja, hanem szépirodalmi mű is. Az elején említi, hogy nagymamáját, aki 1848-ban menekült a fellázadt oláhok elől, mennyire irigyelték „azokért a nagy, viharos időkért, amelyeket átélt”, ők, az unokák, „akiknek már csak csendes, boldog napok szürke egyhangúsága jut”. De a világháború Margit ifjúságát a boldog békeidőkből átterelte egy gyökeresen más, megpróbáltatásokkal teli asszonysorsba.

Az első sebesült katonák érkezésekor szembesült azzal, hogy a nehézségek sokakat lebénítanak, tehetetlenné tesznek, éppen ezért hatalmas a felelőssége annak, aki meg tudja őrizni cselekvőképességét. „Én vagyok az egyetlen, aki tenni, cselekedni képes, a többi mind belém kapaszkodik” – írta naplójában. Ilyen körülmények között a másokért is tenni akaró ember példaképpé, mozgósító erejűvé válhat. Margit asszonyokból csoportot szervezett, akikkel Labestationt, vagyis „üdítő állomást” hozott létre a temesvári pályaudvar mellett, hogy enyhítsenek az egyre nagyobb tömegben érkező, vonatokkal szállított menekültek és sebesültek szenvedésein.

Kis csapatának tagjai a társadalom különböző csoportjaiból származtak, és a háború négy éve alatt szakadatlanul, erejükön felül végezték betegápoló munkájukat.

„Eszembe jut, hogy más években ilyenkor zsúrra mentem. És érdekelt, hogy milyen blúz lesz az Etuskán, aki most a kórházban kötöz, és kivel fog flörtölni a szép Balázsné, aki most a műtőben undok sebeket mos. (…) Próbálunk enyhíteni kínt pár szóval, meleg tejjel, cigarettával – és utána érezzük, égő, fojtó keserűséggel, hogy egy napnak a fárasztó munkája elvész, mint egy csepp a tengerben.” A háború, a sok szenvedés megérleli, felelősségteljessé teszi azoknak a személyiségét, akik nem csupán saját életükért aggódnak. A történetírók többnyire csak az életüket adó férfiak hőstetteiről emlékeznek meg, és elfelejtkeznek arról, hogy a háború legalább akkora pusztítást végez az anyák szívében – és a pszichés szenvedésekről sem beszél senki. Miközben Margit tizennégy-tizenhat éves lengyel katonákat is ápolt és vigasztalt, joggal vélte úgy, hogy „ez a háború az anyai szívek véres, rémes harca, minden golyó őket találja el.”

A háborús düh és besorozási lelkesedés, amely kezdetben az egész társadalmat áthatotta, hamar lelohad a veszteségek hírére. Margit az ellenség emberveszteségét is tragédiának tartja, és a hadifoglyok szenvedéseit is enyhíteni próbálja. Hamar tapasztalja, hogy a halál cseppet sem magasztos esemény. „Az emberek a meghalást valahogy szebbnek, drámaibbnak képzelik. Annyi embert láttam meghalni, s nem mondott semmit egy sem. Szürkén, egyformán léptek át mind a sötét kapun.” Egyre több lett a katonaszökevény, a teljes összeomlás után pedig a gyülevész hordákhoz csatlakozó egykori katonák, a tehetetlen politikusok és a győztesek előrenyomuló hadai társadalmi káoszt teremtenek. Margit rokonságát, baráti és ismerősi körét a háború valósággal megfelezte; a háború utáni szerb, majd román megszállás és megtorlás pedig őt és szűkebb családját is közvetlenül veszélyeztette. Tizenhét éves fiát sikerült a börtönből kiszabadítania, Temesvárról azonban Budapestre kellett menekülniük.

A napló első bejegyzése 1914. június 29-én, a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet másnapján íródott, az utolsó pedig 1920 júliusában, a Budapestre menekülés megpróbáltatásait foglalja össze.

Tragikus emberi sorsok, a pusztítással szembeni hősies erőfeszítések peregnek le a könyv lapjain – a hatás, a stílus mégse lehangoló, hanem felemelő és példamutató, biztató. Manaszy Margit a történelem és a hétköznapok erős asszonyainak egyike, akikhez hasonló jó esetben sokunk családjában volt: olyan ember, aki nem hagyta magát pusztán sodortatni az eseményekkel, hanem igyekezett kezébe venni sorsát a körülötte élők javára. „Különös jelensége a háborúnak, melyet gyakran megfigyeltem: az asszonyok olyan mások, olyan önállóak lettek. Rájöttek a saját értékükre, a saját erejükre” – írta a háború vége felé. Az ilyen nők azok, akik – Nagy László költő szavaival – átviszik a fogukban a Szerelmet, az Életet a túlsó partra, minden időben.

Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messziről… Kossuth Kiadó, 2017.