Kukoricamorzsolás helyett – Interjú Jakupcsek Gabriellával

– Mit szeretnél csinálni egy hónap múlva, mire ez az interjú megjelenik?
– Nekem az a pihenés, ha nem kell terveznem, időre elkészülnöm valamivel, nem kell témákat forgatnom az agyamban, nem kell döntenem. Ha egy kicsit úgy mehetnek a napok, ahogy hozza az élet, azt csinálhatom, amihez aznap épp kedvem van. Persze ezek inkább vágyak, hiszen a lányom, Emma ilyenkor is tervezi a programom, menni akar, állandóan kérdez, feladatot ad. Szeretnék először aludni, aztán aludni meg olvasni.

– A férjed ilyenkor nem tudja átvállalni a szülői örömöket?
– Nekünk épp ez most a legnehezebb, hogy hárman együtt legyünk, ez maximum nagyon gondosan megszervezett egy-két hetet jelent, egy téli kirándulást, egy közös nyaralást. Ő meg a filmesek hektikus életét éli.

– Egy interjúban a férjed, Kliegl Ádám operatőr azt mesélte, hogy szobrász szüleitől azt a férfi-női szerepmintát látta, hogy amikor az édesanyja egy munka végén a fizikailag nehéz részhez érkezett, az édesapja mindig segített neki az alkotásai befejezésében. Akkor azt mondta, ő is így szeretne téged támogatni.
– Ezt ő tökéletesen is csinálja, különösen régebben volt nagy segítség, amikor több szabadideje volt. Azokban az időszakokban van gond, amikor ő is úgy dolgozik, mint én, és mostanában ez a helyzet. Egy három-négy hónapos amerikai forgatás például nagyon fel tudja borítani ezt a szereposztást. Ha ilyen sokáig egyedül maradok Emmával, az neki is nagyon nehéz, mert hiányzunk neki, látja, hogy megfeszülök, és lelkiismeret-furdalása van.

– Két felnőtt fiad is van. Könnyű egyszerre felnőtt és kisiskolás anyukaként szerepben maradni?
– Ez inkább változatosság, mint nehézség. Persze némi plusz szervezést azért igényel, szorgalmazom, hogy a fiúkkal is legyen külön programunk, mert amikor rendszeresen átjönnek, Emma mindenkit leköt, mindenkit foglalkoztat. Ha tehetem, évente elutazom velük hármasban „baba-mama napokra”, vagy gyakran beülünk valahova beszélgetni. És persze az anyukám is igényt tart rám, én is őrá. Nagyon megfiatalította nagymamaként a későn jött unoka.

–  A fotózáson úgy tűnt, nem kedvenced a sminkelés, az öltözködés, csinálod, de nem különösebb élvezettel.
– Hát ebben elég nagy részem van mindennap, a megjelenés nálam munkaköri kötelesség, mert tartalom is társul hozzá, sőt, az utcán is közszereplő vagyok. Igyekszem ápolt lenni, de például magassarkú cipőt csak akkor veszek föl, ha dolgozom.

Mindez nem jelenti azt sem, hogy tökéletesen meg vagyok elégedve minden adottságommal, csak nem görcsölök rá. Soha nem voltam feltűnően szép nő vagy szexbomba, az idő így jobbat tett nekem. Másrészt soha nem voltam rákényszerítve, hogy a külsőmmel hívjam fel magamra a figyelmet. Az emberek nagy részének sok mindent meg kell tennie, ha fel akar tűnni, és néha túl sok mindent meg is tesznek ezért. A személyiségem egyik jellemzője, hogy könnyen felhívom magamra a figyelmet, a munkám miatt inkább az nehéz, hogy néha eltűnhessek, amikor szeretnék.

– A kislányod nevelésében fontos szempont, hogy ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget a külsőnek?
– Ahogy minden korabeli kislány, csodálatosan elvan a ruháimmal, nagyon szépnek lát, és nagy fájdalma, hogy a műsorban nem ülhet az ölemben. Arra odafigyelek, hogy minden alkalommal a helyén kezelje az öltözködés szerepét, kiránduláshoz például a praktikus és célszerű viselethez ragaszkodom, néha emiatt van is vitám a férjemmel.

– Újságíróként voltak világmegváltó, nagy ügyeket felgöngyölítő terveid, vagy mindig is a beszélgetős, kulturális témák vonzottak?
– Dokumentumfilmes vágyaim nem voltak, de dokumentaristák igen. Kulturális újságíró szerettem volna lenni, 20 évvel ezelőtt ez még a televíziózáshoz tartozott riportokkal, művészinterjúkkal, ennek a műfajnak része volt a talkshow is. Korábban a Napköziben, a Reggelben, a dokumentum- és portréfilmekben pedig terepen dolgoztam riporterként. Akkor olyan ügyekkel is volt dolgom, amelyekben az volt a fontos, hogy felhívjam a figyelmet valamilyen visszásságra.

Kép: Emmer László

Aztán az ilyen műfajok megritkultak körülöttünk, helyére jött a politika, sokkal élesebben szétvált a hír-, a közéleti műsor és a szórakoztatás. Amikor a kereskedelmi tévében véget értek a kvízjátékok és a talkshow-k, két-három évig a Mokkában dolgoztam, a közéleti részben. Két választást végigasszisztáltam, nagyon izgalmas volt, de megkönnyítette a döntésemet, hogy nem akarok politikai műsort készíteni, jobban érdekel az élet maga.

– Talán rémálmaid is voltak?
– Abban az időben többször voltak utcai zavargások, és azokkal ültem be beszélgetni, akik résztvevői és elszenvedői voltak… Ezeket nehéz helyzetekként éltem meg, tudtam, hogy hiába kérdezek, az igazságot nem ott fogjuk megtudni.

Akkor vannak valakinek rémálmai, ha nincs a helyén.

Olyan viszont ma is rendszeresen előfordul, hogy álmomban is dolgozom, gyakran felébredek, forog az agyamban a feladat. Az a probléma, hogy olyan mennyiségű anyagot, interjút kell készítenem, ami miatt nem választható el a magánéletem a munkaidőmtől. Szükségem van arra, hogy egy-két napig dolgozzak magamban az anyaggal a felvétel előtt.

– És ezek szerint utána sem tudod könnyen elengedni…
– Persze, hogy nem.

– Mi egy jó Ridikül-adás titka? Megtartani az egyensúlyt a szórakoztató, de esetleg felszínes és a szakmailag is komoly, de talán száraz végpontok között?
– Tudod, mi a nehéz? Jó ritmusban kérdezni és más fejével gondolkodni. Nem mindenki azonos fajsúlyú mondandóval ül ott, és ennek a műsorban nem szabad látszania, viszont nekem mégis a legfontosabb, leghasznosabb hozzászólást kell kiemelnem. Nem szabad megbántani senkit, de össze kell hoznom négy embert egy baráti beszélgetésben, akik valójában nem barátok. És persze végső soron ki kell derülnie annak, amiért behívtuk őket, amiért a képernyőn néznek minket.

– Volt már a vendégeid között kifejezett ellenszenv?
– Női műsorban? Ne viccelj! Gondold el, hogy akkor már együtt ültek a sminkben, az egyik esetleg aznap sokkal csinosabb, lefogyott, jobb napja van, szebb lett a frizurája. Mire belépünk a stúdióba, oldanom kell a hangulatot, leginkább humorral. Én vagyok a felelős azért is, ha ez nem sikerül.

– A nők másképpen beszélgetnek?
– Könnyebb velük beszélgetni, nyíltabbak, érdeklődőbbek, empatikusabbak. A férfiakat is érdeklik a témák, de ők nem beszélik ki a részleteket, rövidebben lezárják.

– És amikor a műsorba megérkezik a meglepetés férfivendég, kicsit úgy is fogadjátok be, mint egy földönkívülit.
– Azt vettem észre, hogy a nők hihetetlen odafigyeléssel és alázattal fogadják, amolyan kívülállóként, akinek kíváncsiak a véleményére. Érdekli őket, hogyan reagál egy férfi mindarra, amit eddig elmondtak.

– A vendégeid közül nem mindenki gyakorlott médiaszereplő, lehet, hogy valaki életében egyszer van képernyőn, és évekig hurcolja azt az esetleg számára rosszul sikerült egy órát. Ez külön feladat?
– Igen, van civil is a pályán. És onnan neki is úgy kell lejönnie, hogy jól érezte magát és el tudta mondani azt, amiért odajött. Aztán vannak emberek, akik nem adnak magukból, hátradőlnek és azt várják, hogy megkínálják őket a figyelemmel, nem érzik, hogy figyelem mindig arra összpontosul, aki sugárzik. Amit a konyhaasztalnál valaki három mondatban nagyon aranyosan elmond, az a műsorban nem állja meg a helyét, ezért fontos a szakemberek jelenléte is.

Kép: Emmer László

A műsor legszebb pillanatai azok, amikor olyan civil „gyöngyszemre” találunk, aki szakemberként is megállja a helyét. Ehhez empátia kell, gyakorlat és leginkább sok száz elkészített interjú. A talkshow-műsorvezetőnek kell, hogy legyen múltja, és személyesnek kell lennie. Sok ismert művész és közéleti szereplő érkezik a stúdióba, hiszen többek között miattuk nézik meg annyian az adást. Nagy előny, hogy nem először beszélgetek velük. Látom a folyamatot, ahogy változtak, a kortársuk vagyok, rálátok az életük fordulópontjaira, 5–10–20 évre visszamenőleg is. Erre építkezek.

– Egyszerű számodra a kamera előtt az olykor barátságig eljutó személyes kapcsolatokat szétválasztani?
– Olyankor nem lehet kétfelé figyelni.

Csak olyat kérdezek, amiről azt gondolom, a nyilvánosság előtt is megáll, olyat soha, amire én nem válaszolnék – és én szemérmes ember vagyok.

Még akkor sem teszek fel ilyen kérdést, ha tudom a választ. Azért a képernyőn könnyebb dolgom van, mintha cikket írnék, mert ott az interjúalany sokszor megriad, ha beszédben nem elég pontosan fogalmazott, és azt leírva látja.

– A műsor – ahogy egy női ridikül – sok mindent elbír. Mi az, ami viszont semmiképp sem fér bele?
– Például ami a jó ízlést sérti. Azt vallom, hogy jó ízléssel szinte mindenről lehet beszélni. A kereskedelmi médiával ízlésbeli problémák vannak, a közszolgálati csatornákon meg sokszor félnek a kényes témáktól. Nem fér bele a direkt politika sem, de erre nem is volt szükség soha. Minden reggel megjelennek a telefonomon a nézői levelek és a nézettség, ez jó visszajelzés. Nem szabad, hogy mindig csak arról beszélgessünk, ami engem érdekel. Előfordul, amikor a témával sem értek feltétlenül egyet, de ez egy napi műsor, bele kell férnie sok mindennek, a 400. adásnál vagyunk.

Sokszor kérdezik, hogy nem fogynak-e el a témák. Hogy fogynának el? Az élet alapkérdéseivel foglalkozunk, ebből végső soron nincs sok, 8–10 téma: szerelem, szex, válás, generációs különbségek, egészség, konfliktuskezelés, nevelés, munka. Ezek váltakoznak az életünk különböző szakaszaiban, de a műsorban mindig más a beszélgetőtárs, a mögötte lévő élet, a történet, vagyis végtelenül variálhatók.

– Van a privát életedben valamilyen előképe vagy napi gyakorlata az olyan típusú beszélgetéseknek, mint egy ilyen műsor?
– Nincs. Sokkal több időt töltök a munkámmal, mint a baráti körömmel, és inkább a munkából viszem a témákat a civil beszélgetésekbe, ott pedig előfordul, hogy továbbgondoljuk. Nekem a privát életemben élményekre és sok tapasztalatra van szükségem ahhoz, hogy töltekezzek a műsorhoz. Ez munkaköri kötelességem is, mert a legtöbb szellemi munkát, beszélgetést ez a műfaj követeli.

– Nem szeretnél utazós műsort készíteni?
– De, nagyon. Ám a lehetőségeink korlátozottak. Bízom benne, hogy – bár a kvíz és a talkshow az erősségem – a portré és az utazóműsor még visszajön az életembe feladatként.

– Mi volt az, ami „kiverte nálad a biztosítékot”?
– Hűséges típus vagyok, 7-8 évet dolgoztam a közszolgálati televíziónál, öt évet a rádiónál... a mi szakmánkban nagy döntés, ha csatornát váltasz vagy egy nagy nézettségű műsorból kiszállsz. Én ezt akkor teszem, ha nem becsülnek meg szakmailag, és olyasmiben kell részt vennem, amit nem tartok elég magas színvonalúnak vagy szakszerűnek.

Kép: Emmer László

– A férjeddel egy forgatáson ismerkedtetek meg. Van vele szakmai kapcsolatod ma is?
– Nincs. Ritkán nézi a tévét is, a filmes világ érdekli.

– És te?
– Szakmai szemmel. Odakapcsolok, megnézem a struktúrában, hogy mivel van párhuzamban, az új műsorokba belenézek a kollégák és a formátum miatt. Informálódni a netről szoktam, és egyébként főleg filmeket nézek.

– Augusztusban már ott állsz toporogva a rajtnál és várod az első adást?
– Rövid szabadság lesz ez. Viszont volt, hogy nagyon hiányzott, amikor egy-másfél évig szüneteltették a műsoromat, és vártam, mi lesz a következővel. Az olyan érzés volt, mint amikor egy versenylovat nem engednek ki az istállóból.

– És mit csináltál „az istállóban”?
– Rengeteg ötletem volt…

– Átrendezted a lakást, sportoltál, hiperaktív lettél?
– Azt is, lakást tataroztattam, házat építettem, bejártam A világ árváival a világot – dokumentumfilmet készítettem. Olyankor nagy tervező vagyok.

– Nem lehet, hogy a napi adás mókuskereke ilyen nagy tervek megvalósulását akadályozza?
– Nem. Nincs azért annyi kreatív ötletem.

Korán kelek, rögtön észnél vagyok, délelőtt dolgozom, esti műsort nem is vállalok, a napi ritmusban hiszek, és erre vagyok tervezve.

Mindig napi műsort készítettem, az életem részévé vált a hosszú távú, intenzív, változatos munka, ezt érzem a hivatásomnak. Azt gondolom, hogy az én dolgom ott az, hogy segítséget és megoldást adjak a nézőknek.

– Emellett kicsit pótolják az olyasfajta együttléteket, beszélgetéseket, amelyek régen kukoricamorzsolás meg hímzés közben zajlottak?
– Az emberi beszélgetésre nagyon nagy igény van. A közösségi tér az, ami annyira hiányzik ma. És vidéken még inkább, mert az ott élőket nem éri annyi impulzus, mint a fővárosiakat. Többször hívnak, és nagyon fontosnak tartom, hogy elmenjek. Ha egy műsor közösséget épít, kutyakötelessége a közösséggel találkozni. Ma ez a mi kukoricamorzsolásunk, ez a mi fonónk.

A cikk a Képmás magazin 2015. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>