A mai fiatalok előtt végtelen lehetőség áll – és ez sokszor bénító

Felnőtt?

A tizennyolc-huszonöt éves korosztály életfeladatai rendkívül szerteágazók. Erik H. Erikson klasszikus identitáselmélete szerint ennek az életszakasznak a legfőbb kihívása, hogy a fiatal képes legyen intim kapcsolódást kialakítani. Ennek alapja az identitás megszilárdulása, hiszen csak akkor képes bensőséges kapcsolódásra, ha nem kell attól tartania, hogy ebben ő maga feloldódik.

A mai fiatalok útja azonban jóval kanyargósabb. Egyszerre kell számtalan kulcsfontosságú területen döntést hozniuk. Ilyenek a pályaválasztás, a párkapcsolat és a függetlenedés a családtól érzelmi és anyagi értelemben. Korábban a felnőtté válást egyértelmű mérföldkövek jelezték, mint házasság, gyermekvállalás vagy az első munkahely, azonban ezek már nincsenek előre kijelölve, és elérésük is jelentősen kitolódott. 

Míg régen egy fiatalnak csupán arról kellett döntést hoznia, hogy követi-e a család és a társadalom által számára kijelölt utat, vagy merőben újat kezd, manapság a lehetőségek tárháza szinte végtelennek látszik, miközben nincs kitaposott ösvény. 

Egyeseket ez lelkesedéssel és motivációval tölt el, de másokban fokozza a bizonytalanság és sebezhetőség érzését.

A serdülőkor és felnőttkor közötti átmenet egyre hosszabbra nyúlik, amelyben nagy szerepet játszik a tanulással töltött évek kitolódása. Sok szakember egyetért abban, hogy ezzel egy új fejlődéslélektani szakasz alakult ki. A jogi nagykorúság elérése önmagában nem jelenti a felnőttség kezdetét. Sok fiatal számol be arról, hogy csak részben érzi magát valódi felnőttnek, és egyfajta köztes állapotban lebeg, ahol már nem serdülő, de még nem is teljesen felnőtt. Jeffrey Jensen Arnett amerikai pszichológus alkotta meg a „készülődő felnőttség” fogalmát. 

Ezt azt az átmeneti időszakot írja le, amely akár a húszas évek végig is eltarthat. Kutatásai szerint a fiatalok az alábbi három jellemzővel határozzák meg a felnőtté válás feltételeit: felelősségvállalás önmagukért, független döntések meghozatala, pénzügyi önállóság. Ebben az életszakaszban nincsenek szigorú, mindenkire érvényes elvárások, azaz szinte minden életút normálisnak tekinthető. 

Míg az előző szakaszokban pontosan előírt feladatai vannak az egyénnek, itt a fiatal szabadon próbálgathatja magát az élete szinte minden területén. Sok szempontból a serdülőkori identitáskeresés jó része is ide tolódik át. Ez hatalmas szabadságot jelent, hiszen ezáltal mélyebb önismerettel adhatják meg a fiatalok az életük fontos kérdéseire a válaszokat, ugyanakkor sok belső bizonytalansággal is járhat.

A nagykorúság elérésével a fiatal szabadon hozhat döntéseket a saját életéről, azonban sokaknál a döntési kompetencia eddig a pontig a háttérbe szorult, mivel a szülők és az iskola hozták meg a fontos döntéseket helyettük. 

Míg az iskola világában egyértelműek voltak a lépcsőfokok és a célok: megírni a dolgozatot, jó eredménnyel befejezni az évet, leérettségizni, addig a való életben nincsenek előre kijelölt utak. A fiatalnak magának kell megválaszolnia, hogy milyen az az élet, amit élni akar. Hol képzeli ezt el? Egyedül vagy családban? És ha családban, akkor milyennek látja abban a saját szerepét? 

Ezek a döntések sokak számára inkább nyomasztó terhet, mint felszabadító lehetőséget jelentenek. Nagykorúnak számítanak, de az életük még nem ezt tükrözi. Mindeközben a társadalom is kevés fogódzkodót és iránymutatást ad számukra. Míg régebben átmeneti rítusok és szokások segítették a felnőtté válást, ma ilyeneket alig látunk. Bár az interneten számtalan információ fellelhető, ám ezek gyakran leegyszerűsítettek és torzak, ami tovább fokozhatja a bizonytalanság érzését.

A szerteágazó lehetőségek és folyamatos döntési helyzetek komoly kihívást jelenthetnek, mert sok fiatal érzi úgy, hogy a számtalan opció közül csak a „tökéletes” választás elfogadható. A legjobb döntés keresése során azonban gyakran esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, egy-egy döntés végérvényesen tönkreteheti a jövőt. Mivel nehéz előre látni, hogy mi is lesz a választásuk hosszú távú következménye, a kiszámíthatatlanság és megjósolhatatlanság gyakran halogatáshoz vezet. 

Az új utak természetszerűen buktatókkal is együtt járhatnak, emiatt a fiatalok megkérdőjelezik magukat, és szembe kell nézniük a reménytelenség és csalódottság érzésével is. 

Sokakat megvisel ez a hosszú távú instabilitás, ezért is fontos, hogy a fiatalok tudják, nem létezik egyetlen, „tökéletes út”, a próbálkozás és a hibázás az élet része. A felnőtté válást nem a születésnapi gyertyák elfújása jelenti. Ez egy folyamat, amelyben egy fiatal fokozatosan válik önállóvá. 

Érzelmi támogatás

Nehéz azonban úgy önállóvá válni, és érzelmileg is függetlenedni, hogy a tanulmányok kitolódása vagy a lakhatási nehézségek miatt sok huszonéves otthon él, és szülei anyagi támogatására szorul. Ez számos dilemmát és konfliktust rejthet. Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire szóljon bele a szülő az otthon élő fiatal napirendjébe, döntéseibe, illetve a másik oldalról, mennyire kell a szülőktől jövő tanácsokat, javaslatokat, olykor instrukciókat kötelező érvényűnek tekinteni. Mennyire kell részt venni a családi programokban, kié az utolsó szó a döntési helyzetekben?

A kutatások szerint azonban a szülői jelenlét nemcsak konfliktusokat hoz, hanem hosszú távon védőhálóként is működik. Bill Pettit és munkatársai például kimutatták, hogy azok a fiatalok, akik huszonegy évesen erős családi támogatást éltek meg, harmincéves korukra kevesebb depressziós tünetet tapasztaltak. Bár a testvéri kapcsolatok intenzitása változik, a tőlük érkező támogatás is csökkenti a magány érzését és mérsékli a depresszió kockázatát.

A családi kapcsolatok mellett ebben az időszakban egyre jelentősebbé válik a barátságok megtartó ereje is, így ezek a választott kapcsolatok is védőfaktorként működnek a depressziós tünetek megjelenése ellen. 

A szülők párkapcsolata és gyerekeik párkapcsolata

Az utóbbi évszázadok fontos fejleménye, hogy megszűntek a szülők gazdasági-társadalmi igényei alapján kötött kényszerházasságok. Az őszinte beszélgetésekből viszont kiderül, hogy sok családban még ma is fontos szerepet játszik a (vélt vagy valós) szülői elvárás. Ilyenkor tudatosan vagy tudattalanul a fiatal döntési szempontjává válik, milyen társat fogad vagy utasít el valamelyik szülője. Amikor ez egyúttal a fiatal felnőtt szükségleteinek háttérbe szorulását jelenti, akkor ennek később komoly ára lesz, hiszen a párkapcsolatban nemcsak saját vágyai és érzései alapján köteleződik el, hanem abban szerepet játszik az alárendelődés és az önfeláldozás. 

A szülőkről esetleg évtizedekkel később bekövetkező érzelmi leválás megkérdőjelezheti magát a párkapcsolatot is. Természetes azonban, hogy a párválasztás többek között egyfajta reakció a szülőknél tapasztalt kapcsolat minőségére. Ezért nem önzés, hanem a következő nemzedékek számára nyújtott minta, ha a szülők lépéseket tesznek párkapcsolatuk javításáért. Ehhez rendelkezésre áll rengeteg irodalom, előadás, prevenciós rendezvény. Segíthetnek benne a lelkiségi mozgalmak és mentálhigiénés szervezetek programjai. 

A szülők biztonságos párkapcsolata növelheti a bizalmat a fiatalok párkapcsolati törekvései iránt, akiknek erre szükségük is van, hiszen számos ellentmondással kell szembenézniük. 

Társadalmi, szakmai, érzelmi identitásuk kialakulása még nem zárult le, gyakran további élményekre és szabadságra vágynak, de felvetődik a komoly kapcsolat igénye is. Az egyik oldalon az énépítés vagy akár énközpontúság, ami viszont magányhoz vezethet, a másik oldalon az elköteleződés, a párkapcsolati „mi” létrehozásának vágya, ami viszont az összes további (sokszor fantáziában létező) lehetőségről való lemondást is jelenti. 

A bizonytalan családi-érzelmi háttér két szélsőség felé nyomja az életútjuk kezdetén álló felnőtteket. Az egyik a korai kapcsolati zárás, amely akár tizenéves korban történő végleges elköteleződést jelent. Ez talán kisebb arányban van jelen társadalmunkban, mint a másik véglet, amely a halogatás, azaz a késletetett kapcsolati zárás, amikor már a biológiai termékenység leágazó vagy megszűnő szakaszában, akár több évtizednyi próbálkozás után születik meg a képesség az elköteleződésre.

Elgondolkodtató párhuzam, hogy a kötődés felvállalásának nehézsége mellett a fiatalok online üzenetek útján szinte folyamatos kapcsolatban állnak egymással, ami egyfajta csalóka digitális intimitást teremt meg, viszont megnehezíti a kapcsolat valódi elmélyülését. Pedig nehezebb időszakokban erre mindenkinek nagy szüksége lehet, hiszen a szorongás, a lehangoltság, a kiégés időszakaiban a társ tud érzelmileg stabilizálni, ami erősíti a kötődést. 

A kapcsolat épülésének alapköve, hogy egyikük lelki kibillenésekor, amikor az önstabilizálás nem hat, támogatást képes kérni társától, aki ezt meghallja, és megfelelően válaszol rá, amit a kérő fél majd szükség esetén viszonoz, s ezáltal a kölcsönös érzelmi stabilizáció ciklusai jönnek létre.

A szülők nemzedékének megélése ugyanekkor az, hogy a korábban gyereknevelésre fordított idő felszabadulása könnyebbséget jelent, mégis sokan tapasztalják, hogy ürességet vagy bizonytalanságot élnek meg. Míg korábban úgy képzelték, hogy a szabadidő majd egyenlő lesz a szabadsággal és örömmel, azzal szembesülnek, hogy baráti vagy rokoni kapcsolatok, hobbik vagy éppen önkéntesként vállalt társadalmi tevékenységek híján nem is olyan egyszerű strukturálni azt. Az egyéni megélés mellett a szülők ismét változást élnek át a párkapcsolatban. 

A több idő lehetőséget teremt arra, hogy a pár újra megélje az érzelmi, szellemi és testi intimitást, hogy mindkettejük számára kielégítő választ adhassanak arra a kérdésre, mi köti össze őket most, amikor megszűnt fő feladatként a gyermeknevelés. Ehhez nemcsak az szükséges, hogy kapcsolódjanak saját magukhoz, azaz összpontosítva figyeljenek arra, hogy mit éreznek, mire van szükségük, milyennek látják magukat, hanem az is, hogy kapcsolódjanak egymáshoz a cselekvéses-gondolati szint mellett érzelmi síkon is. 

Ez utóbbi jelenti egyéni és párkapcsolati megéléseik, érzelmeik, vágyaik és dilemmáik megosztását a társsal. Egyik félnek sem érdemes elhallgatnia társa elől, hogy – teljesen természetes módon – mekkora válságot is él át. Ez kiterjedhet a munka világában megtett útra, a saját élettel kapcsolatos értékelésre, a testtel, annak öregedésével összefüggésben megéltekre, a rokoni kapcsolatok alakulására, szülőségükre, jövőképükre, álmaikra, lehetőségeikre, pszichés és spirituális állapotukra. 

Kérdés persze, hogy zajlott-e közöttük korábban is ilyenfajta beszélgetés, vagy az alapoktól kell kezdeni a lelki-szellemi intimitás megépítését, mivel mindeddig csak teendőkről és eseményekről kommunikáltak.

A közeledés eredménye a kapcsolat elmélyülése, de átmenetileg számolni kell azzal is, hogy felszínre kerülhetnek az addig megoldatlan ellentétek. Ezek sikeres megbeszélése új élettel tölti meg a kapcsolatot, hiszen a sokéves feszültségek feloldása radikálisan megerősíti a kapcsolatba vetett bizalmat. Néha annyira fájdalmas a találkozás ezekkel a mélyre elásott érzelmekkel, hogy esetleg csak a párterápiás keretek nyújtotta biztonság adhat elegendő támaszt a találkozáshoz.

Nem felesleges ez a küzdelem, mert az ebben az életszakaszban elért felismerések és kapcsolati fejlődés fontos minta és mérce lesz a család következő nemzedékei számára. Sokkal könnyebb lesz számukra megteremteni a pozitív élet- és párkapcsolati minőséget, ha az előző nemzedéknél szerzett családi tapasztalat azt mutatja, hogy igenis lehetséges mélyebb kötődést létrehozni és fenntartani egy életen át. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.