„Érzek néha szégyent, de gyakrabban büszkeséget” – Horváth Kristóf a „cigyar magányról”

Biztos észrevetted már, hogy amikor nyilvános helyen szóba kerülnek a romák, a beszélgetőpartnerek sokszor körülnéznek először, aztán következetesen lehalkítják a hangjukat, amikor azt mondják, hogy „cigány”. Szerinted lehet ma már ezekről a társadalmi kérdésekről nem suttogva beszélni?

Általánosságban véve... dehogyis lehet! De ne „társadalmazzunk”, inkább bontsuk kis körökre és helyekre a kérdést, mert szerintem sokat változott a helyzet. Legalábbis az én környezetemben lehet ezekről a kérdésekről beszélgetni, ami azt jelenti, hogy én majdhogynem büszke lehetek arra... sőt nem is majdhogynem, hanem büszke lehetek arra, hogy cigány vagyok! 

Zsiga Melinda kick-box bajnok mesélte, hogy egy ideig jemeninek mondta magát, hogy ne ítélkezzenek felette a roma származása miatt...

Ó, igen, én is voltam már olasz. 

Édesanyád roma, édesapád nem roma. Neked minden lehetőséged meglett volna arra, hogy ne valld magad cigánynak, de az életutadból úgy tűnik, mintha kifejezetten megharcoltál volna ezért az identitásért. Édesanyád próbált más utakra terelni, hogy olyan életet élhess, mint a többségi társadalom tagjai. Haragszol rá ezért? 

Sok mindenért haragszom rá, de azt hiszem, ezért pont nem. Ez egy teljesen adekvát reakció erre a világra! 

Miért akarta volna cigánynak nevelni a gyerekét egy olyan környezetben, ahol – ahogy te is mondtad – suttogva lehet csak rólunk beszélni? 

Így a kiderülés idejét el lehetett húzni, és az ezzel járó következményeket csökkenteni.

Ezt hogy érted?

Úgy, hogy előbb-utóbb mindig fókuszba került, hogy cigány vagyok. Ha valakivel konfliktusom akadt, akkor téma lett a származásom, és sokszor maradt bennem ezzel kapcsolatosan szégyen.  

De ma már nem szégyelled a származásod. Mire volt szükséged ehhez a belső munkához?

Közösségre, hogy az identitásom megerősödjön. Egy olyan helyre, ahol felnőttként is jó volt megélni, hogy cigány vagyok, ugyanúgy, mint gyerekkoromban, a családban. 

Hol találtál rá erre a közösségre? 

A Maladype társulat meg Császi Ádám 1 hét című filmje fontos lépések voltak. Az elmúlt 25 évben aztán szép lassan része lettem egy közösségnek, olyan emberek tisztelnek meg a törődésükkel, akikre felnézek. Része vagyok a generációk közötti tudás átadásának és átvételének.

A cigány identitás megélésében a közoktatás sem segít. Több száz éve együtt élünk, mégsem lett érettségi tétel a Kossuth-díjas Bari Károly vagy a több nyelvre lefordított Lakatos Menyhért. Benned maradt űr azzal kapcsolatban, hogy alulreprezentáltak a cigányok a tananyagban?

A jelenlegi környezetben akár megkönnyebbüléssel is fogadhatja egy cigány gyerek, hogy az iskolában nem esik szó a származásról. Addig sem beszélünk arról, hogyan reagálnak a többiek. Ennél sokkal kisebb dolgokért is kiröhöghetnek, kibeszélhetnek. Ahhoz, hogy megvalósuljon a cigányok reprezentációja az oktatásban, kell egy olyan rendszer, ami támogatja a gyerekeket abban, hogy ne éljék meg szégyenként a származásukat. Ahhoz, hogy ez megépüljön, foglalkozni kell az iskolai, társadalmi légkörrel és emellett persze azzal is, hogy miről és hogyan tanulnak a gyerekek az iskolában. Amúgy meg egyetértek az elfogadásunk legpraktikusabb gesztusaival, egy független roma intézményrendszer felállításával vagy a roma történelem és kultúra tananyaggá tételével még tartozásban vannak felénk.

Néhány éve Háy János Mamikám című regénye kapcsán került napirendre a kérdés, hogy ki és hogyan reprezentálhatja a cigányságot – például az irodalomban. Írhatnak a nem romák történeteket a romákról? 

Szerintem történeteket írni megengedett dolog. És az pompás, ha egy olyan jó író, mint a Háy ír valamit a cigányokról. De a könyv körül kialakult diskurzus, az fájó. Mert milyen jó lenne, ha meglenne annak a kultúrája, hogy elolvassák ezt a romák, akik egyébként részei az irodalmi életnek, írnak valamit Háy Jánosnak, ő pedig kíváncsi, és kialakul egy párbeszéd. Kölcsönösség. 

Milyen fantasztikus lenne, ha nemcsak Háy János adna nekünk egy regényt, amiben ír a cigány nőkről, hanem a cigány nők is adhatnánk neki egy tükröt. És mondjuk ez inspirálná a következő regényét. 

Ebben a diskurzusban nem döntőbírókra lenne szükség, hanem moderátorokra. Az írók sokat tehetnének a társadalom önreflexiójának fejlesztéséért. 

Neked volt olyan példaképed, aki segítette az identitásod megerősítését?

Amikor gyerek voltam, nem jelent meg bennem a gondolat, hogy „de jó lenne egy cigány példakép”. Inkább utólag látom, hogy mennyi kárt okozott az, hogy nem volt. Ma úgy látom, hogy talán a nagyapám volt számomra minta.  

Milyen volt a nagyapád?

Gyors észjárású. 

A Cigyar Magány című stand-up-előadásodban sok minden megjelenik abból, amiről most beszélgetünk. Hogyan született meg benned az est gondolata? 

Látod, most is suttogok. Mert az embernek a saját művészetéről még talán a származásánál is cikibb beszélnie. A folyamat pedig annyi, hogy rágom magam valamin, van egy kényelmetlen szembesülésem, amit legszívesebben tagadnék, birkózom az elfogadásáért, és ha ez sikerül, akkor kiállok a színpadra, és elmesélem az átváltozásomat.

Milyen érzések kavarognak benned ilyenkor? Nem olyan egyszerű felmenni a színpadra, és kitenni oda a sérülékenységedet....

Egy listát kérsz az érzelmekről?

Nem, inkább egy történetet...

Olyan, mint a Chihiro Szellemországban című filmben a folyóisten. Amikor bemegy a fürdőházba, és azt hiszik róla, hogy egy óriási mocsárszellem. Aztán Chihiro megfogja azt a biciklikormányt, és mint egy szelepen át, ömlenek ki a roncsok, a szemét, kifolyik az egész kulimász. A folyóisten meg kacagva elrepül a viharban. És az a folyóisten egyszer csak felszabadul. Na, ilyen érzés az előadás.

Mintha lenne egy út előtted, aminek az egyik végpontja a szégyen, a másik a büszkeség. Hol jársz most ezen az úton? 

Megérkeztem valahol középtájban. 

Érzek néha szégyent, de gyakrabban büszkeséget. Szerintem egészséges arányban. A lényeg, hogy most nem ez határozza meg az életemet. 

Úgy tekintek a cigányságomra, mint egy dologra, amivel együtt élek, foglalkozom is vele, ritkák a szélsőséges ingadozások a két érték között. 

Volt egy fogalom, ami nagyon megütötte a fülemet az előadásodban: „manipulatív szolidaritás”. Mitől lesz a szolidaritás manipulatív, és mikor építő? 

Akkor lesz manipulatív, ha az egyik ember a másik markában van. Például: „Szolidaritok veled, de csak, ha oda szavazol, ahova én”. Ha meg nem, akkor megbüntetlek.

Ha mondjuk egy cigány pedagógus jó eredményeket ér el a hivatásában, a kommentszekcióban biztosan nyomasztani kezdik azzal az igénnyel, hogy egy szegregátumban helyezkedjen el. Te mit gondolsz erről? 

Egyrészt helyezkedjen el a szegregátumban a kommentszekció! Másrészt én nem a kommentszekció miatt megyek el, hanem mert elégtételt jelent számomra, hogy egy olyan luxuskategóriájú oktatási-művészeti szolgáltatást viszek ezekre a helyekre, amiből a többség piacán is hiány van.