„Egy ország fájlalja most ezt a horzsolást” – Isten veled, Nádasdy Ádám!

Hetvenkilenc éves korában elhunyt Nádasdy Ádám (1947–2026) nyelvész, költő, műfordító, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, a Magvető Kiadó szerzője. Hosszasan lehetne még sorolni, milyen díjakat és megjelenéseket rejteget még magában ez az életmű, de ennél talán mégis fontosabb az az életigenlő, kritikai gondolkodású, éleslátó, mégis minden megjegyzésében megfontolt és alázatos ember, aki ott volt az összes verssor, novella, egyetemi tanóra és alkotói műhelymunka mögött.

Egy polgár vallomásai

A Hordtam az irhámat esszékötet anekdotáiból kitűnik, hogy Nádasdy Ádám gyermek- és ifjúkora egy olyan világ lenyomata, amely már az ő idejében is letűnőben volt, ma pedig szinte már teljesen ismeretlen számunkra. 

Családja a régi, monarchiabeli polgárság hagyományait őrizte, ahol a gőzölgő ebéd fölött a legnagyobb természetességgel folyt a diskurzus akár olasz, akár német vagy francia nyelven, no persze a magyar mellett! 

A nagyszülők még a Monarchia gyermekei voltak, akik számára Bécs, Itália vagy Csehország nem a térképen lévő távoli pontokat jelentette, sokkal inkább a családi élet változó színtereit. Ebben a miliőben pallérozódott már gyerekként Nádasdy Ádám elméje, így nem csoda, hogy amihez csak hozzáfogott, azt elsősorban siker, de emellett mindig elismerés és tisztelet is koronázta.

Nem középiskolás fokon

Nádasdy Ádám nem csupán kivételes tudású nyelvész, író és műfordító volt, hanem mindenekelőtt tanár alkat, aki egész életében azon dolgozott, hogy ezt a rengeteg szellemi kincset megossza a körülötte lévő fiatalsággal. Bár neve összeforrt az ELTE-vel, tanítói jelenléte messze túlnyúlt a felsőoktatási kereteken, hiszen írótáborok, műhelymunkák, nyilvános beszélgetések egész sora tanúskodik arról, milyen jószándékkal próbálta visszaadni mindazt, amit hajdanán családjától, később pedig nagy mestereitől kapott. 

Hiába a hetvenkilenc év, a lélekben örökké fiatal és bohókás költő irigylésre méltó módon, a legnagyobb nyitottsággal és szeretettel tudott a legfiatalabb generációhoz is szólni. Az egyik ősélményem is ezt tükrözi vissza vele kapcsolatban, hogy bár majd’ ötvenhét év húzódott meg közöttünk, mégis az első kézfogástól kezdve rendszerint kolleginának hívott.

A nyelv mint szenvedély

Merész hasonlat, mégis a nyelvhez is olyan nyitottsággal és lelkesedéssel fordult, akárcsak a fiatalokhoz. Hatalmas érdeklődéssel üdvözölte a legapróbb változást is, a világért sem téve különbséget helyes és helytelen nyelvhasználat között. 

Hiszen nem tökéletesíteni, hanem elemezni akarta azt a nyelvnek nevezett furcsa gépezetet, amelyet sokmillió használó a lehető legszínesebben működtet nap mint nap.

Ezt a megengedő álláspontot egyáltalán nem volt rest kifejezni, Esterházy Péternek a maga hamisítatlan stílusában a következőket írta, amikor a nagy író az úgymond helyes használatáról érdeklődött: „Édes Péter, te nem értesz semmit. (…) Nem a tudós dolga megmondani, mi legyen, és mi ne legyen. (…) Azt felelőtlenségnek tartom, ha valaki nyelvész létére nem mondja meg az embereknek, hogy a nyelv szüntelenül változik, hogy már volt benne minden és mindennek az ellenkezője, és hogy laikus naivitás azt mondani, hogy valamit azért (vagy azért ne) használjunk, mert azelőtt használták (vagy nem használták).”

XXI. századi Shakespeare

Ezt az állapotot Nádasdy „a nyelv hatalmának” hívta, ami időről időre eluralkodott rajta, és írásra késztette. Részint valóban a nyelv hatalma, részint mégis az iróniával bélelt modorának és a polgári neveltetésének diffúz keveréke állt a sziporkázó szóvirágok mögött, amelyekkel a nyelvészeti tanulmányoktól kezdve a publicisztikán át egészen a versekig díszítette minden szövegét. Számomra mégis talán fordításaiban alkotott leginkább maradandót, hiszen Dantét és Shakespeare-t is egyaránt úgy ültette át magyarra, hogy a lehető leghűbb maradjon az eredeti változatokhoz, mégis figyelembe vette a nyelv és a szókészlet évszázados változásait.

Ami az utókorra marad

Pótolhatatlan veszteség mindaz, ami Nádasdy Ádámmal együtt elmúlt, nem lesz több izgatott várakozás, nem lesz több új könyv, nem lesz több fordítás, mégis megmaradnak nekünk a versek, a novellák, a jó tanácsok, a beszélgetések és a közös emlékek.

Nádasdy halálával nemcsak egy életmű ért véget, hanem egy a múltat és jelent minden szellemi erőfeszítésével összekötni igyekvő jelenlét is; és a búcsú, az fáj. Az elmúlás, az fáj.

„Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”

Egy ország fájlalja most ezt a horzsolást. Isten veled, kedves Nádasdy Ádám!