„A szenvedés időhöz kötött, de az öröm örök” – elhunyt Vásáry Tamás

Fejben újra és újra elképzeltem a beszélgetést, a felvetődő gondolatokat, szerettem volna méltóképp helyt állni ebben a nagy pillanatban. A koncert előtti napokban ezért sokat olvastam róla – úgy éreztem, illik minél tájékozottabban érkezni a találkozóra. De minél többet tudtam, annál jobban izgultam. És biztos vagyok benne: ha olvasná e sorokat, most jót nevetne rajtuk.  

Vásáry Tamás nyolcévesen csodagyerekként tűnt fel: rendkívüli zenei memóriája és technikai biztonsága már korán nyilvánvalóvá vált. Tanulmányait a Zeneakadémián végezte, ahol mesterei között volt Kodály Zoltán is, aki zongorát is ajándékozott neki. 

A Rákosi-korszakban családját kitelepítették – ez meghatározó tapasztalat maradt számára. 

1956 után Nyugatra emigrált, és rövid idő alatt a nemzetközi zenei élet meghatározó alakjává vált, zongoraművészként és karmesterként egyaránt. Fellépett a legjelentősebb koncerttermekben – többek között a Royal Festival Hallban és a Carnegie Hallban –, a világ vezető zenekaraival dolgozott együtt. A Bournemouth Sinfonietta, majd a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezetője lett. Liszt Ferenc-díjat, Kossuth-díjat és számos nemzetközi kitüntetést kapott, később pedig Magyar Szent István-rend díjjal tüntette ki a köztársasági elnök.

Egy rendkívüli életút rajzolódott ki: felemelkedésekkel és megpróbáltatásokkal teli pálya, amelyet mindvégig különös lelki mélység és alázat kísért.

Azon az estén a Zenén túl sorozat keretében Beethovenről mesélt, és a német zeneszerző műveit játszotta. A mondanivaló és a zene természetes módon fonódott össze: nemcsak a zeneszerző életéről beszélt, hanem arról is, hogy mit taníthat nekünk a szenvedésről, a tehetségről és az emberi lélekről.

Az est elején egy régi beszélgetést idézett fel. Tóth Aladár zenetudós egyszer megkérdezte tőle, milyen volt a gyerekkora, szerették-e a szülei. „Igen, szerettek – válaszolta. – Miért kérdezed?” Tóth Aladár erre azt mondta: akiket nem szeretnek eléggé a szüleik, azok törékeny szárnyú lelkek lesznek. Beethoven kapcsán jutott eszébe ez a párbeszéd – mondta akkor –, mert a traumák nemcsak sebezhetnek, hanem meg is erősíthetnek bennünket. Hat évvel később ez lett a vezérgondolata annak az alapítványnak, amelyet közösen hoztunk létre (És ha ezt most olvasná, biztosan közbevágna: „ez bizony nem véletlen!”)

Vásáry Tamás ritka, gyermeki nyitottsággal élt a világban. Mindig készen állt arra, hogy észrevegye a csodát az emberekben – még azokban is, akik ártottak neki. Mély érzékenységgel fordult azok felé, akiknek már gyermekkorukban kevés szeretet és figyelem jutott.

Azon ritka művészek közé tartozott, akik szinte minden jótékonysági felkérést elfogadtak. 

Úgy gondolta: „A legnagyobb adomány az életben, ha adhatsz másoknak: segíteni, szeretni azokat, akiket gyermekkorukban nem szerettek eléggé.”

Amikor elhatározta, hogy alapítványt hoz létre, sokak meglepetésére nem zenei tehetséggondozással foglalkozó szervezetet alapított. Egy már működő kezdeményezés mellé állt, amely gyermekotthonban élő fiatalok mentorálásával és társadalmi integrációjával foglalkozott.

Aktív alapítóként nem csak a stratégiai megbeszéléseken vett részt: eljött önkéntesképzéseinkre, jelen volt a gyerekprogramokon, és rendszeresen jótékonysági esteket adott az alapítvány javára. Ott volt a fontos pillanatainkban. Egy olyan közösséget igyekeztünk együtt építeni, ahol a szülők nélkül felnövő gyerekek érzelmi biztonságot tapasztalhatnak meg. És úgy hiszem, ez nemcsak a gyerekeknek, hanem Tamásnak is fontos volt. 

Az elmúlt években gyakran eszembe jutott egy gondolata Beethovenről, arról a bizonyos Zenén túli estről: „Beethoven tudatában volt saját nagyságának. Érezte és tudta azt, talán jobban, mint a zene történetének bármelyik nagy alakja.”

Vajon ő, Vásáry Tamás, tisztában volt a saját nagyságával?

Képes volt a legapróbb érzelmi rezdüléseket is észrevenni és megmutatni másoknak. Mélyen eltemetett érzéseket tudott felszínre hozni, emberi szíveket megnyitni, lelkeket felemelni – hogy közelebb vigyen bennünket önmagunk megértéséhez és elfogadásához. Mindezt nemcsak kivételes zenei tehetségével, hanem azzal a csendes, elfogadó szeretettel, amely sugárzott belőle.

Talán ezért tudott Beethovenről is ilyen mélységgel beszélni azon az estén. 

Nemcsak a zeneszerző műveit értette, hanem a szenvedést is, amelyből ezek a művek megszülettek. 

A Zenén túl című könyvében, a Beethovenről szóló rész végén így foglalja össze a szenvedésről szóló gondolatait – amelyeket nemcsak azon az estén, hanem egész életében újra és újra hangsúlyozott:

„Az egész mindenség legnagyobb ajándéka a messianizmus: az a gondolat, hogy a szenvedés időhöz kötött, de az öröm örök. A nagy megváltás isteni színjátékát mindenkinek végig kell élnie önmagában. Ahogy a Nagy Példa mindenki számára megváltást jelent, úgy mindenkinek lehetősége van arra, hogy saját életével továbbadja ezt az üzenetet. Senki sem adhat többet annál, mint ha sikerül önmagát megváltania.”