Granada, a virágba borult város – és az Alpujarras három titka a hosszú élethez

Tizenöten verődünk össze a Granadából startoló kisbuszban, a kiscsoportos túrán rajtam és egy svéd páron kívül mindenki spanyol ajkú. Nem meglepő, hogy a hely történelmi áttekintését onnan indítják, hogy „mi”, azaz Kolumbusz Kristóf és legénysége 1492-ben „hódítottuk” meg az Újvilágot. Az évszám és az esemény azért kerül elő, mert ugyanabban az évben foglalták vissza Granadát a keresztények az évszázadok óta ott tartózkodó iszlám vallású araboktól és berberektől, vagyis a móroktól. 

A moriszkók, azaz a kereszténységre áttért muszlimok azonban még sokáig maradtak, mély nyomot hagyva a térség építészetén, mezőgazdaságán, kultúráján. 

A lapos tetős házak, a teraszos földművelés és a néplelkeket egybeforrasztó flamencotánc nekik is köszönhetően a mai napig meghatározza az „örömhír” és „zöld legelők vidéke” jelentésű Alpujarras arculatát, hangulatát. Nem beszélve a sokszínű gasztronómiáról.

Víz a csillagokhoz, házak sonkából

Nem véletlen, hogy a Spanyolország vízfővárosának nevezett, ásványvizéről híres Lanjarón egyszersmind a hosszú élet városa is: az átlagnál többen élik meg itt a százéves kort. A településtől harminc kilométerre egy vasban gazdag „savanyúvíz-forrást” keresünk fel. Az ide vezető út a kanyargós szerpentineken ötven percbe is beletelik, bár a Sierra Nevada látványába feledkezve ki bánja az andalgást. 

Mivel a forrásvíz íze gyerekkorom balatonfüredi gyógyvízforrásáéra emlékeztet, vinnék belőle az útra is, de csak egy gyerekzáras palack van nálam, amit örökkévalóság a kis szelepen át megtölteni. Azért nekifogok, mire a hátam mögött a „señor” szót gyakran említve zúgolódnak a többiek. Amint visszafordulok, nevetésben törnek ki, mondván, nem értették, a señor – vagyis én – miért guggol a forrásnál hosszú percekig. Tán tízliteres kannát tölt csurig? 

Aztán ott vigyorgok a kis félliteresemmel – amellyel nem sokra mennék Szent Iván éjjelén, amikor Lanjarón lakosai tradicionális vízcsatát vívnak: a főutcán vízipisztollyal, vödörrel, slaggal locsolják egymást, így ünneplik életük vizét. Volt, hogy még űrhajósok is vittek belőle magukkal a világűrbe – úgy tartják, az Alpujarras „vizet adott a csillagokhoz”.

De az alpujarreños, vagyis az itt élő, keményen dolgozó hegyi emberek nem csak a víztől egészségesek, fittségüknek három további titka is van. 

Az első a helyi vörösbor mint antioxidáns-forrás, a második az olívaolaj mint jó zsír, a harmadik az olajos magvak fogyasztása, különösen a manduláé, amelyből hideg, fokhagymás levest is készítenek. 

Az őshonos olajfák mellett egyre terjedő avokádófák termése erre állítólag különösen krémes. Mi viszont a húsimádók kedvéért a Sierra Nevada egyik legmagasabban, 1475 méterrel a tengerszint felett fekvő falujában, Trevélezben (jelentése: három völgy) kóstolunk helyi sonkát, amelynek a hegyi levegő a fűszere, nem is sózzák túl, inkább édeskés ízzel, lágy, könnyen emészthető állaggal bír. Trevélezben a házak sem mézeskalácsból, hanem sonkából vannak – belül legalábbis! 

Amint az ablakokon be-belesünk, valóban nincs épület, amelyben ne lógnának kötözött sonkák a plafonról. Nem helyezik kamrába őket, 14–24 hónap közötti ideig a lakásban érlelve is puhák maradnak a magaslati klímától. De csak az 1200 méter fölött a Sierra Nevadában készültek érdemlik ki a Jamón de Trevélez nevet – és kerülnek Spanyolország legmenőbb sonkái közé. Meg a hátizsákomba.

Fehérre meszelt házaikkal jellegzetes települések követik egymást, mintha díszletként a növények mellé ezeket is úgy ültették volna a hegyoldalba. Túraútvonalak is összekötik őket, amelyeken barangolva fel-felbukkannak látómezőnkben a Sierra Nevada májusban is hósipkás csúcsai. Pampaneirában és Bubiónban színes, vastag, csíkos mintájú jarapas szőnyegeket, kézműves falikárpitokat készítenek, ezek is díszítik az Órgivában letelepedett, önellátó hippik kunyhóit. 

Soportújar a környék spirituális központja, Capileira pedig arról marad emlékezetes, hogy itt kóstolom meg „nagyi krokettjét” (croquetas néven nem krumplikrokettet, hanem pástétomállagú gombás, húsos raguval töltött, panírozott hengereket kell elképzelni), elé a húsvéthoz köthető „mindenes” levest, potaje de cuaresmát szervíroznak, benne csicseriborsó, tojás, tőkehal és paradicsom. 

Tetszetős a helyi véres hurka, a morcilla és a kolbásszal, szalonnával tálalt kukoricamorzsa, a migas is, amit borkorcsolyaként fogyasztanak. 

Haza ajándékba narancsvirágmézet és kézműves – fügés, mandulás – étcsokoládét is viszek, de nem búcsúzkodom, mert a helyiek szerint, aki az Alpujarras vizéből iszik, az visszatér ide, szóval jó eséllyel jövök még.

Alma és kereszt, szellemek a tűz körül

A Día de la Cruz, vagyis a kereszt napja (május 3.) már újra Granadában ér. Ez Andalúzia egyik legszínesebb, legnépszerűbb helyi ünnepsége, amely évszázados hagyományokkal bír. Granada minden sarka ízléses díszekbe öltözik ilyenkor: látványos virágkeresztek pompáznak, körülöttük flamencotáncosok perdülnek spontán táncra, az őket csodálók boros süteményeket majszolnak. 

Az ünnep a keresztény hagyományokban gyökerezik, és Nagy Konstantin császár idejéig nyúlik vissza, aki a keresztényüldözések és társcsászárok hatalmi harcai közepette felismerte az új vallásban rejlő erőt. Ehhez a legenda szerint egy látomás is hozzásegítette. Hadai 312. október 27-én érkeztek Róma közelébe. A császár jelenést látott: egy keresztet, és alatta egy mondatot: „In hoc signo vinces!”. Azaz: „E jelben győzni fogsz!” S valóban, másnap a csatát megnyerte, Rómát pedig elfoglalta. Nem sokkal később a kereszténység a Római Birodalom államvallásává vált.

Az erre emlékező tradíció az egyházat túlnőve a népi vallásosságban él tovább, Granadában a tavasz, az újjászületés és a közösség fiesztája is. 

Szimbolikus jelentése van a keresztek tövében elhelyezett (gránát)almának, amely az eredendő bűn és a megváltás közti ellentétre utal, a halandókat egyszerre figyelmezteti az emberi gyarlóságra, de védelmet is nyújt.

A kereszt napján nincs hölgy a városban, aki valamijén – jellemzően a haján – ne viselne virágot. A barátok, családok által közösen feldíszített keresztek közül a legszebbek díjazásban is részesülnek, a tradíciót a fiatal nemzedék is örömmel és büszkeséggel ápolja, a bulizásban pláne ők járnak élen. 

Szép nap ez arra is, hogy bejárjam Granada régi arab negyedének, a mágikus légkörű Albaicínnek kanyargós utcáit, amelyek előbb-utóbb egy-egy olyan kilátóponthoz vezetnek, ahonnan az Alhambra palotában gyönyörködhetek – háttérben a Sierra Nevadával. Észre sem venném, hogy átkeveredem innen a közeli Sacromonte negyedbe, ha nem kellene ott még meredekebb emelkedőkön felkaptatnom. 

Pihegésem láttán egy Paqui nevű kedves hölgy invitál a kertjébe a virágai közt megpihenni, majd borospincéjében egy kis kóstolóval ad új erőt a további gyalogláshoz. Azt is javasolja, kóstoljam meg a sacromontei tortillát: ez egy helyi omlett sonkával, paprikával, kolbásszal, zöldborsóval és – itt kapom fel a fejem – borjúaggyal összesütve. Ám ezúttal inkább a Tarta di Santiago nevű mandulás süteményre szavazok.

A Sacromonte egyik természetközeli magaslatára felérve, miközben a várost fotózgatom felülnézetből, egyszer csak egy mögöttem lévő, barlangszerű mélyedésből kiszól egy hang: „Holá!” 

Majd bekapcsol valami kőkemény metalzenét aláfestésnek, egészen szürreális, ahogy a barlangból kifelé dübörög az elektromos gitárszó. Csak egy napbarnított fejet látok kémlelni, tetején hosszú lobonccal, végül nem zargatom a gazdáját kéretlen kérdésekkel, mert kissé magának valónak tűnik, különc vándorcigányra emlékeztet. 

És mit olvasok már lefelé tartva, a telefonomon ráguglizva Sacromonte lakosaira? A hely barlanglakásairól híres, amelyekben andalúz cigány (gitano) közösség lakik. A legenda szerint egy fiatal cigány varázsló élt a Sacromonte egyik barlangjában, s a tűz körül táncolva szellemeket idézett meg. Aki elég bátor volt csatlakozni hozzá, annak a varázsló elárulta a jövőt. Arról nem szól a fáma, hogy a varázsló metalzenére táncolt-e, de épp most maradhattam le róla, hogy megtudjam, mi vár még rám…

A következő utamba eső barlanglakásba viszont pont ezért már kimondottan bekéredzkedem, hogy körülnézhessek némi borravaló fejében. 

Hagyományos gitano ruhákat látok egy misztikus hálószoba előtti falon, bentről esküvői muzsikára hajazó flamenco szűrődik ki diszkréten. 

Erről eszembe jut, hogy indulnom kell a keresztnapi élőzenés show-ra az Alhambra lábához, a világért sem mulasztanám el a Mi estrella blanca, a Todos los besos meg a többi szívhez szóló spanyol sláger dallamait. A macskaköveket taposva azon tűnődöm, varázsló nélkül is látom már a jövőmet. Granadáról fogok ábrándozni mostantól minden május elején, miközben olívaolajon pirított mandulára kortyolok vörösbort vagy savanyúvizet. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.