„Ez nem az én ünnepem, én hajléktalan vagyok”

Egyedül ülök a 2-es villamoson, amikor a szerelvény zakatolva bekúszik a Vigadó térre. Az épület hatalmas ablakain pimaszul csillog a reggeli napfény, miközben a távolban siető csizmák kopogása hallatszik. Január elseje van, a tér teljesen kihalt. 

Apám egykor sokat mesélt a „lassú Budapestről”, amit mindig valahogy így képzeltem el: a reggeli fények monodrámájaként egy mesebeli város magányáról. 

Csak később, már a Vörösmarty tér felé haladva érzékelem az élet első jeleit. Cigarettafüst szökik az orromba, és hangos, markáns nevetés üti meg a fülemet. A járdaszegélyen egy koszos, szakállas férfi pöfékel, mellette hevesen magyaráz egy nő szakadt, lila esőkabátban. István és Edit közel egy éve él hajléktalanként, mióta felgyülemlett lakbértartozás miatt a házaspár elveszítette otthonát. 

„30 éve megesküdtünk, hogy jóban-rosszban együtt leszünk. Az Isten úgy ítélte meg, hogy a sok jó után ideje minket próbára tenni” – mondja Edit rekedtes hangon, miközben vörös szemeit dörzsölgeti. Két mozdulat között Istvánra néz, és lágyan oldalba böki. „Tudja... – néz fel rám István, miközben a torkát köszörüli – Ez volt az első Újévünk így, de ugyanúgy vártuk, mint eddig mindegyiket – mondja.

Magányos férfi ül az Opera előtt. „Ez nem az én ünnepem, én hajléktalan vagyok” – vágja az arcomba alkoholtól bűzlő leheletével. A sejtméreg már 15 éve „nyújt társaságot” neki az Andrássy út beugróiban, vagy a patinás épület előtti padokon kuporogva. 

A férfi számára szilveszter napja pont ugyanolyan, mint minden harmadik kedd vagy negyedik csütörtök. 

„Én nem járok bulikba, velem nem ünnepel senki, engem itt mindenki leszar. Ha nem petárdáznának orrba-szájba, azt sem tudnám, hogy itt az újév” – förmed rám selypítve, miközben vörös kezeit tördeli lyukas, fekete kesztyűjében.

Ott ülök még mellette pár percig a padon. Ő mesél, én hallgatom, amikor sóhajt, vele sóhajtok. A percek sokszorozódnak, a gerincem vonalán egyre jobban érzem a hideg pad repedéseit. Elmeséli, hogy mielőtt hajléktalan lett, feleségével közösen nevelték kislányukat egy vidéki városban, aztán az élete felett lassan átvette az irányítást a szerencsejáték. „A feleségem kidobott, én meg egy bőröndnyi cuccal eljöttem Pestre, aztán ez lett belőle” – mondja fürkésző tekintettel.

Ebédidőben a belváros egy pillanat alatt megtelik élettel. A kis utcákat a szüleik karján ficánkoló gyerekek és andalgó párok népesítik be. A békés sétámat felváltja a sietség. Egy látszólag elhagyatott bolt lépcsőjén egy csapzott, bozontos kutya figyeli a rohanó járókelők hadát. A lépcső szélén két viszonylag ápolt, fáradt arcú alak, egy nő és egy szakállas férfi ül. Mellettük két rogyásig megpakolt bevásárlótáska hever, előttük ázott papírpohár áll a kövön. 

József, Inci és kedvencük, Heki Budapest utcáin élik mindennapjaikat. József több mint 11 éve hajléktalan, Incivel és kutyájával csak három éve, nem sokkal a nő kilakoltatása után találkoztak. „Úgy érzem, hogy ez az életforma, amit én most már több mint két éve folytatok, szabadságot ad.... viszont nagyon hiányzik az előző életem” – sóhajt Inci, miközben József a hátát simogatja. „Nagyon-nagyon hiányzik” – tör ki belőle a zokogás. 

„Gyere, te – mondja a férfi, miközben egy puszit nyom Inci borvirágos orrára. – Jól van. Ne sírjál, édesem” – nyugtatja karcos, mégis kellemes hangján. 

„Minden évben bemegyek egy trafikba, és veszek egy kis üveges pezsgőt – ecseteli József olyan lelkesen, hogy még az ereszről rácsöppenő vízcseppek sem zökkentik ki. – Azt, ahogy illik, kitöltjük, aztán meghallgatjuk a Himnuszt” – mondja, miközben az egyik megrakott műanyag táskából előhúz egy ütött-kopott kisrádiót. „Magyarok vagyunk. Illik felállni a Himnuszra nekünk is.”

Ott állok mellettük a délutáni hidegben. Lecövekel a lábam, mögöttem a tömeg úgy pereg, mint egy felgyorsított film. Csak állok meredten, a kisrádió megkopott részeit fürkészve. Az emberek elsodornak a lépcső mellől, vissza a 2-es villamos párás ablakai mögé. Vissza a kevésbé magányos, kevésbé monoton hétköznapokba.