Háy János: „Az ember nem a könyvet olvassa, hanem önmagát”

Mikor vetted észre, hogy a művészet számodra alapvetően fontos kifejezési forma? 

Az irány, hogy festészet, zene vagy irodalom, nem dőlt még el, amikor már az akarat megjelent bennem. Kilenc-tíz éves korom óta egyértelmű volt számomra, hogy a régészet mellett a művészetek érdekelnek. Nem tudom, hogy mi alakította ki, hiszen földművesek voltak a szüleim, úgyhogy nem nyomták ezt a projektet napi nulla-huszon­négyben. Persze olvastak könyveket, meg nem volt idegen tőlünk, hogy értelmes dolgokról beszéljünk, de ahonnét én akkor láttam a világot, onnét Jókai Mór vagy Petőfi Sándor csillagászati távolságban voltak. Gimis koromban mertem mondani először a nagyszüleimnek, aztán a szüleimnek is, hogy író akarok lenni. 

Krumpliföldön álltunk, éppen kapáltunk, és tényleg úgy néztek rám, hogy ez a gyerek idióta, de azt gondolták, az íróságot is ki lehet nőni, mint a gyerekbetegségeket. 

A zene nem annyira jött össze, hiába nyúztam a gitárt, bár sokat segített a kamaszkori gondjaim elfeledésében. Képeket mindig csinálok, szeretem, hogy olyannal lehet foglalkozni, ami nem fogalmi jellegű, hogy van festék meg ecset meg maszatolás, de amit mindig is csináltam, az az írás volt.  

Arra emlékszel, amikor rájöttél, hogy a művészet által kinyíló világ határtalan? 

Azt mindig éreztem, hogy elérhető benne a teljesség, de hogy valaha is hivatásos író leszek, azt nem gondoltam volna. Olyan arcnak képzeltem magam, aki a világhoz megpróbál kreatívan nyúlni, de csak ennyi. Mert szerintem az a jó, ha a saját életünkben a lehető legtöbb dolog a magunk befolyása alatt áll. 

Alkotás, akármilyen műfajban és szinten? 

Teljesen mindegy, hogy milyen szinten, az életed akkor van hozzád közel, ha nagyon rajta van a te kezednek a nyoma. És ezen a mindennapok szervezésétől, a főzésen vagy a gyerekeid nevelésén át a körülötted lévő mikrovilág berendezését is értem. Ezt gondolom ma is, és ezt gondoltam huszonévesen is, de azt nem hittem, hogy megjelenhet valami tőlem vagy hogy kiadják a könyveimet. Részben azért sem, mert akkor még szocializmusban éltünk, és nem éreztem úgy, hogy abba az államilag ellenőrzött világba integrálódni tudnék vagy akarnék. Elkezdtünk pár haverommal irodalmi szamizdatokat megjelentetni, de a hivatalos íróvá válás nem szerepelt a jövőképemben.

Legújabb könyvedet, A csokimikulásos lányt a címe és az általad tervezett borítója az adventi időszakba helyezi. Úgy emlékszem, az ezt megelőző Boldog boldogtalan című regényed is karácsonyi élethelyzettel indul, még ha ez csak egy indító szólam is a történetek és életek szimfóniájában. Fontos számodra ez az időszak? 

Szerintem minden irodalmi műnek, a prózának is van akusztikai építménye. Aminek nincs, az gyakorlatilag fűrészpor, nem lehet befogadni. A csokimikulásos lánynak nincs adventi érintettsége, tulajdonképpen véletlen, hogy a központi motívum a csokimikulás, ezért is kapja a lány ezt az állandó jelzőt. 

Amúgy szeretem a karácsonyt, de íróként azért érdekes, mert a kötelező családi együttlét rengeteg konfliktust felhoz, és a karácsony üzletté válása radikálisan rámutat a modern társadalmak túlfogyasztására és anyagelvűségére. 

Noha ilyentájt a szokottnál is jobban keressük a másik szeretetét és vágyunk megmutatni a magunkét. És miközben próbáljuk megközelíteni a karácsony misztériumát, a szeretetet, amelynek nincs határa, sokszor kevésnek bizonyulunk hozzá, csalódunk. 

Az evangéliumok üzenete a mai napig forradalmi üzenet. Az emberiség nem sokat változott az elmúlt kétezer év során, ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor a jézusi ajánlat, hogy nyitottan és szeretettel közeledj a másikhoz, még mindig áll. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy sokak számára a kereszténység spirituális ajánlatai kissé megfakultak vagy B kategóriássá váltak, és a karácsonyfa alá a rengeteg ajándék mellé sokszor már nem fér az angyal. Nagyon nagy feladat, hogy ebben a lótás-futásban, amiben élünk, megtaláljuk a másikhoz és a saját belsőnkhöz vezető járatot. Mert ha elkezdjük az életünket átrostálni, csak az érzelmi kapcsolataink maradnak fönn, a többi simán kihullik. Ha elveszítjük az érzelmi kapcsolódást a világhoz, nemcsak a világot veszítjük el, hanem önmagunkat is. Az amerikai sorozatok, mondjuk a Szex és New York ajánlata, hogy ha bajod van, akkor vegyél egy cipőt vagy egy táskát, itt borítékolom, hogy nem fog bejönni.

A vidékről budapesti kollégiumba kerülő magányos kamasz fiú világát leginkább a saját életed hasonló traumái táplálták? Esetleg a később ráépülő apai tapasztalatok vagy a mindannyiunknak ismerős kívülállóság-érzés és az örökös sóvárgás az elfogadásért?

A kamaszkor nagyon fontos és érzékeny időszak, hiszen egyáltalán nem lehet tudni, hogy merre fog eldőlni az életünk. A később logikusnak látszó életalakulások az aktuális időben bármerre kanyarodhattak volna. Az integrálódás a gyerektársadalomból a felnőtt társadalomba szerintem a legnehezebb lépés, sokan rajtavesztenek. 

A főszereplőm egy budapesti világba akar beilleszkedni, de mindenkinek integrálódnia kell, a budapesti belkerületieknek is, merthogy gyerekekből felnőttek lesznek. Ráadásul ezt egy egész életen átívelő történetnek gondolom, mert felnőttből anyák vagy apák leszünk, anyából vagy apából esetleg elvált anyává, elvált apává válunk, és leszünk nagyszülők, idős emberek is. Az életünk tele van olyan helyzetekkel, amelyekben új szerepekhez kell alkalmazkodnunk, méghozzá úgy, hogy az előzőket is hozzá kell illesztenünk az újhoz. 

Kép

Háy János – Kép: Emmer László

Nincsenek kidobható éveink. Azt gondolja az ember, elváltam, az elmúlt húsz év, amit a valahai házastárssal éltem, megy a kukába, mert nem volt igaz, holott valamikor igaz volt és érvényes. 

Nem válhatunk meg egyetlen évünktől sem, hiszen az életünk nem olyan túl sok évből áll, és mindegyiknek szerepe van abban, hogy ilyenek vagy olyanok lettünk. 

Ráadásul, ha megtagadjuk a régi éveinket, azok nem eltűnnek belőlünk, hanem bent fognak gennyesedni, egy idő után felfakadnak, és rázúdul a véres genny az egészségesnek vélt életünkre is. 

Amúgy fontos volt, hogy megírjam a mindannyiunkban rejlő iszonyatos vágyat arra, hogy szeressenek. A vágyat, hogy mi is szeretni tudjunk. S míg elborít minket ez a vágy, közben már tizenöt-tizenhat évesen azt éljük meg, hogy a tanáraink nem fogadnak el, a szüleink lemondanak rólunk, különösen az apánk, és nem találunk olyan lányt, aki szeretni tud, mert bénán csajozunk. Egy ilyen forrongó helyzetben nehéz utak állhatnak előttünk a pszichiátriától az öngyilkosságon, a depresszión és az egyéb lelki megnyomoríttatáson keresztül egészen a szerencsés végkifejletig.

Különböző életszakaszváltásokban, amelyeket a pszichológia normatív krízisnek nevez, visszatér az integrálódási kihívás. De azt, ami kamaszkorunkban történt velünk, visszük egy életen át ezekbe a helyzetekbe is félelemként, megküzdési stratégiaként. Le lehet ezt tenni?

Amilyen megoldást találtunk kamaszkorban mondjuk a szeretetigényre vagy a nehézségre, valójában ugyanazt visszük egész életünkben. Ha valaki társfüggői típusú kapcsolatot hoz létre – az enyém például ilyen volt –, az nagy valószínűséggel mindig is társfüggő lesz, ezzel kell együttélni vagy megbékélni. Én ezt nem tartom betegségnek, nem megyek vele szakemberhez, jól elvagyok, de számolnom kell azzal, hogy ezek a mechanizmusok a kamaszkori instabilitás maradványai. A megaláztatások, a megvetettség érzése, az, hogy legfeljebb időlegesen hiszem el, hogy a másik tényleg szeret, hogy mindig úgy érzem deficites, buta, rossz vagy csak egyszerűen kevés vagyok. Ezt mind-mind görgetem magamban.

Íróként a szeretetvágy azt is jelenti, hogy vágysz rá, hogy amit írsz, szeressék, elfogadják igaznak? A Mamikám című regényed miatt ért támadásokra nagyon hosszú ideig komolyan és magadba mélyre ásva, őszintén válaszolgattál. Pedig tudsz te ironizálva is elébe menni a lehetséges vádaknak – a Boldog boldogtalanban is van ilyen elbeszélői kiszólás. A Mamikám-ügy miért volt számodra fájdalmas vagy különösen fontos?

Nem tudtam és nem is akartam lazán venni. Amikor az ember ír, csak egyetlen célja van, hogy a szöveg százszázalékosan jó legyen. Ambivalens helyzet az írásban, hogy én vagyok a létrehozója és az ellenőre is, én döntöm el, hogy a szöveg kész van és jó. Ilyenkor nem érdekel az olvasó, mert nem tudok másra koncentrálni, csak a szövegben épülő világra. Ez nem azért van, mert hanyag és nemtörődöm vagyok más emberekkel, netán az olvasóval szemben, hanem mert a dolog természete nem teszi lehetővé, hogy másra figyeljek. 

Az, hogy ami kész, azt olvassák, szeretik, jó érzés, ezért is járok el író-olvasó találkozókra, hogy beszélhessek ezekkel az emberekkel. A könyvek eladásából van bevételem, a bevétel időt jelent, és az idő pedig írást, így függ össze ez a láncolat. Ha méltatlan támadások érnek, az nagyon rossz érzés, főként, ha nem igazak. 

De vissza a Mamikámhoz. Azoknak a bírálóknak válaszoltam, akik a cigányság irányából fogalmazták meg a fenntartásaikat. 

Minden cigányságról szóló könyvnek lehet rossz akusztikája, akkor is, ha a szöveg nem rendelkezik vele, mert maga a légkör rendelkezhet rossz akusztikával. Hiába nem volt mögötte ilyen írói szándék. 

Ugyanakkor azért is válaszoltam, mert én is a falu széléről jöttem, cigányok között nőttem fel, de voltak a mi házunknál kijjebb is házak, vannak, akik messzebbről jöttek, mint én, és több sérelmet kalapoztak össze. 

Azt akartam, hogy akik sokszor ellenséges közegben éltek, lássák, semmilyen formában nem akarok gőgösen szemet hunyni a probléma fölött. De ezzel együtt védem a regényt és védem azt a két szereplőt, azt a két embert, akikről a szereplőket mintáztam, akiket nagyon közelről ismertem és a sorsukat ezerszer végighallgattam, az anyukámat és a barátnőjét.

A saját sérelmeid hol vannak az életedben? Tudsz erőforrásként támaszkodni rájuk, meg tudod bocsátani vagy képes vagy akár ironikusan átkeretezni őket?

Nem vagyok haragtartó, iszonyú teher negatív indulatokat cipelni. De persze az igazi sérelmek a mélyben vannak, és sokszor nem lehet egy személyre redukálni. Ezeket minden alkotó ápolja, mert belőlük jön az érzelmi energia az íráshoz. Minden írás egy próbálkozás arra, hogy helyreállítsa az alkotó az általa hibásnak megélt világműködést. 

Kép

Háy János – Kép: Jónás Jácint

Ha egy sérelem nagyon mélyen kötődik a valóságos eseményhez, akkor az alaptémád sokszor maga a valóságos esemény, az indulatot nem tudod más téma mögé pakolni, ahogy Kertésznél vagy Ottliknál láthatjuk. Általában nem szeretek ellenségesen viselkedni, nem szoktam harcolni senkivel, ez nem az én stilisztikám, de természetesen nem véletlen, ha a kamaszkort kaparom meg, ott azért könnyen kifreccsen a vér.

Legendás történet rólad, hogy név nélkül akartad megjelentetni az első könyvedet, de a kiadó nem támogatta, így lettél végül a monogramodból: HJ, Háy János. Jót mosolyogtam, hogy csak kitaláltátok az új könyveidnél ezt a fajta saját tervezésű borítódat, amelyről, ha leszeded a papírszalagot, csak a gerincén látszik a szerző. 

Örültem az ötletnek, mert minden rendhagyó forma közel áll hozzám és közel áll ahhoz, amit csinálok.

És a prózáidban is mindig más az elbeszélői szemszöged, a stílusod… Nem is könnyen azonosítható. Úgy tűnik, nincs benned vágy, hogy az első oldalak után az olvasód rávágja, hogy na, ez hamisítatlan Háy. Inkább mintha bújócskáznál az olvasóiddal…

Arra törekszem, hogy olyan nyelven szólaljak meg, amelyben a valóság a lehető legnagyobb erővel jelenik meg. Amikor az első négy drámámat megírtam, kialakult egy sajátos drámanyelv, sikeres is volt, mindegyiket többször is bemutatták, sőt A Gézagyereket rengetegszer, külföldön is. 

Álmomból felrázva is tudtam volna ilyen drámát írni, annyira megtanultam annak a nyelvnek a jellegzetességeit, a humorát… csak már nem volt a nyelvnek szíve, csak dizájnja. 

Emlékszem, hogy New Yorkban voltam egy eseményen, ahol ilyen színházi arcok voltak, drámaírók, beszélgettünk, és ott mondtam, hogy most épp nem írok drámát. Nem értették, miért nem, ha sikeres volt. Nekik a sikeresség elég indok arra, hogy az utolsó leheletedig kitarts egy beszédmód mellett. Én azokat a nyelveket keresem, amelyek még számomra is hitelesen tudnak világot építeni, vagy amelyekből én tudok építeni.

Hitelesen vagy számodra izgalmasan? 

Nem tudnám kettéválasztani. Nem szeretnék gyártmányokat létrehozni. Nem keresem a nyelvet, hanem gondolkodom azon, hogy honnét látom a világot. A honnét nagyon fontos. Ha a civil életben ezt elrontom, mondjuk hetvenévesen felveszek egy fenékig dekoltált ruhát, akkor az unokák elnevetik magukat, de másnap fölveszek egy másik ruhát, és minden rendben van. De ha egy író elvéti, az végérvényes és végzetes. Az alsógatyáig dekoltált szöveg egy bizonyos életkor felett nem áll jól.

Amikor arról beszélsz, hogy hiteles vagy igaz egy irodalmi alkotás, leginkább erre gondolsz?

Amikor Heidegger megírta A műalkotás eredete című kistanulmányt, arra jutott, hogy a művészet alapja mégiscsak az igazmondás. Az életben azt gondoljuk, hogy ennek az embernek is igaza van, meg annak az embernek is, és akkor van még talán egy általános vagy absztraktabb igazság. Íróként a szereplőimnek az életigazságát képviselem akkor is, ha nem szimpatikusak, ez másodlagos kérdés. Nem tudom, hogy ez szétszálazható volna-e üzenetre, gondolatra, tartalomra, formára. Én nem tudom szétszálazni, nálam ez az egész együtt jelenik meg, hoz egy nyelvet, egy szereplőgárdát, egy gondolati és egy érzelmi hátteret. 

Nagyon sokszor azt gondolja az ember, hogy iszonyú jó történetet kell kieszelni. Valójában minden történet tök egyforma, mint ahogy az életünk is az. A saját életünk nem azért izgalmas, mert különleges, hanem azért, mert mi éljük. 

Amikor az irodalmi mű felmutat egy sorsot, egy történetet, azt kell, hogy elérje, hogy olyan bizalmasan szóljon az olvasóhoz ez a sors, hogy ugyanúgy élje meg, mintha a saját életét élné. Közvetlen diskurzus kell, hogy kialakuljon olvasó és szöveg között. 

Ezt én csak egy dologgal tudom szolgálni, hogy megpróbálok a legmélyebben és a leghitelesebben megszólalni, és csak reménykedni lehet, hogy ha engem izgatnak bizonyos problémák, akkor másokat is. De például Kafka művei csak ötven évvel a megírásuk után hódították meg az olvasót, ez persze Kafka életén már nem sokat segített. Az ember nem a könyvet olvassa, hanem önmagát. Mindannyian magunkra vagyunk kíváncsiak, de ez nem ugyanaz, mint a mai kor beteges egocentrikussága. Ez inkább kondicionálás az önismeretre, az önfigyelemre.

A vallás olykor számos sebet is ejthet. A konkrét gyerekkori tapasztalatok sokszor a hősödet is távol viszik Istentől. Szülőként mit tehetünk, hogy ne egy-egy ilyen rossz élmény határozza meg gyerekeink kapcsolatát a hithez?

Katolikus vagyok. Egy tradícióhoz tartozni nagyon nagy érték, és nem elválaszt más tradícióktól, hanem segít abban, hogy megértsük a másik értékeit. Amikor Benáreszben, vagy mai nevén Vanarásziban voltam, és láttam, hogy a hinduk mennek be a végletekig szennyezett Gangeszbe, nem gondoltam, hogy hülyék. 

Sok nehézsége van az egyházaknak, például a hitoktatás terén, egy csomó településnek nincs papja, így aztán hiányzik egy fontos szereplő a közösségek életéből, de a katolikus egyháznak van egy nagyon pozitív ajánlata, amelyet Ferenc pápa is képviselt. 

A felszabadítás teológiája szerintem az utolsó valóban életképes baloldali gondolat a világban, és bárki követheti hittől függetlenül. Hiszen olyan dolgokért küzd, amelyeket minden jóérzésű ember akar. 

Például felszámolni vagy legalábbis nagymértékben csökkenteni a világ megosztottságát és a szegénységet, és valóban az evangéliumokból kiolvasható társadalmi feladatokat szeretne magára vállalni. Talán hiú ábránd is, de kell akarnunk, hogy emberségesebb társadalom vegyen körül bennünket! És ha többen akarjuk, ahogy Szabó Lőrinc írja, akkor a világ talán megváltozik. Én biztos vagyok abban, hogy ennél sokkal jobb társadalomban is élhetnénk. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2025. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>