„Ha igazságkereső vagy, nem akarsz ölni”

Meg tudod határozni a popkultúra szélső értékeit?

A popkultúrának nincs határa. Inkább azt mondanám, hogy a közeg maga a popkultúra, amiben élünk, de egy idő után azért rájöttem, hogy engem valójában a kultúrából is csak az érdekel, ami a maga módján élni segít. A többi számomra érdektelen.

Valójában nem szeretnék popkultúráról és magas kultúráról beszélni, bár tudom, hogy nehezen elkerülhető kategóriák. Azokról az elemekről szeretnék beszélni, amelyek személyesen hozzám szólnak. De ezek szubjektív kijelölések a közegből, így létrehozzák a maguk buborékját, miközben a popkultúra magában hordozza, hogy nagyon sokakra hat, tehát majdnem mindenkié. Csak azé nem, aki nem akarja. 

Egyébként a rádiózásban a 2010-es években elindult egy paradigmaváltó folyamat, amelyben a felfutó YouTube-os, majd TikTok-os világnak lettek olyan underground sztárjai, akiket nehezen lehetett már undergroundnak nevezni, hiszen akár sokkal több embert értek el, mint egy zenei rádiócsatorna. És ez ma még inkább így van. De akkor most mi a pop és mi is a kultúra?

Azt érezted valaha, hogy amiről te szeretnél gondolkodni, az valahol nem érvényes egyáltalán, másra van szükség? 

Igen, de ezt én elfogadtam. Hogyan lehet például egy könnyűzenei adón biblikus hitet képviselni? Mondjuk úgy, hogy felfedezed, hogy minden háromperces dal voltaképpen egy saját univerzum, amihez már lehet egy viszonyod. De tény, hogy ez évekig tartó folyamat volt. Az MR2 Petőfi Rádióhoz kötődő pályaszakaszom nyolc évének végén azért jobban tudtam e viszonyulásaimmal bánni, mint az elején. Közben valójában én változtam, és nekem kellett dolgoznom azzal a feladattal, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Az egyik opció az életem mozgatójának elhallgatása, a másik, hogy pacekba nyomom. Nyilván egyik sem jó megoldás. Akkor abban a helyzetben meg kellett tanulnom hangszerelni. 

Ez megerősített abban, hogy a rádiós műsorvezetés mégiscsak pillanatművészet, amiben rá kell érezni, hogy abban a percben mi fér el és hogyan. Kötéltánc kockázatokkal és mellékhatásokkal. 

Amikor eljöttem a Petőfi Rádiótól, egyrészt élveztem, hogy nulláról indíthatok. Ezt a helyzetet esélynek láttam arra, hogy azt tegyem, ami tisztán belőlem következik. Ajándéka a szakmai életemnek, hogy többször kellett újrakezdenem, ezért pontosan tudom, hogy fel tudok építeni valamit a semmiből a jól működésig. Ráadásul a nem szakmai alapon működő nagy infrastruktúrák ebben csak hátráltatnak, még akkor is, ha épp jól fizetnek. Másrészt megtapasztaltam élesben, hogy a szellemi önazonosság megfogalmazásának felvállalása valahogy az egzisztenciális helyzeteket is kisimítja. Ha van bátorságod azt csinálni, amiben hiszel, akkor a „miből” is megadatik. Kevesebb a közös kódunk, de nekem nem az a dolgom, hogy összetartsam a széteső világot. Az a vigasztalásunk, hogy lesz majd egy egészen más világ, a kihívásunk pedig az, hogy amit addig csinálunk, azt hogyan csináljuk. 

Csináltál tematikus beszélgetéseket, például a #férfiszív és a #fiú sorozat – nagy tétekkel. Számodra mi a nagy tét?

A beszéddel dolgozom, aminek hatalmában áll rombolni meg építeni. Az építést kellene valahogy jól eltanulni. Néha úgy érzem, lelki értelemben két lábon járó nyílt sebek vagyunk. Csak azt hogyan kötözöd, ha már a lehelet is sajog?! Pont ezekben a sorozatokban értettem meg, hogy az isteni kezelési mód ott kezdődik, hogy csak leülök, figyelek és hallgatok. Meg kellett tanulnom, hogy van, amikor ez elég. Nyolcmilliárdnyi puzzle-darabban képviselünk valamit a valóságról és az igazságról. A popkultúra pedig tele van olyan darabokkal, amelyek ezeket a mozaikokat villantják föl. 

Az igazságkeresésedben vagy a valósághoz való viszonyodban 2005 fordulópont volt. Érdekel az „előtte, utána” állapot! 

Ami nagyon hatott rám akkoriban, az 2005-ből a Coldplay X&Y albuma volt. Ezt azzal a bizonyossággal hallgattam, hogy jó dolog fog történni az életemben.

Mi van rajta, a Fix you?

Azon van a Fix you, bizony. Amikor a legjobbat próbálod, de mégse sikerül, amikor nagyon vágysz valamire, csak nem arra van szükséged. 

Valamikor 2005 tavaszán volt számomra egy eszmélési pont. Meglátogattam édesapámékat, és olyan életképbe érkeztem, mintha a saját gyerekkorom nagyszülő-látogatását éltem volna újra. Megláttam apámban a szüleit. Az apja gyógyszereit szedte ugyanazokra a bajokra. Sokkoló volt. Világosan láttam, hogy én vagyok a következő.

És azt is, hogy nem akarok a következő lenni. De nem értettem pontosan, miért nem, hiszen az apám nem rossz ember, csak vannak dolgok, amelyeket nem szeretnék megismételni.

Addigra több életstratégiát próbáltam már, csak azt nem, hogy elhiggyem, ami a Szentírásban van. Hazafelé felhívtam a bátyámat, aki Derek Prince Áldás vagy átok című könyvét ajánlotta. Olvasni kezdtem, és a vége felé találtam egy megtérő imát – ha fordulópontot akarunk keresni az életemben, ez lenne az, mert elmondtam azt az imát. Mélységében, hittel és valósággal elmondtam. De addig is lapról lapra azt éreztem, hogy értem a szerző világértelmezését, nem idegen számomra, és végre valaki felfedi az elakadásaim okát. 

Tíz évvel később, a 2015-ös év érlelhette meg a Jézus és a Rock and Roll című könyvedet. 

Eredetileg a popkultúra kánonjának ikonikus darabjairól szerettem volna egy szöveget, de mint kiderült, az azzal kezdődik, hogy az ember maga színt vall.

Melyek azok a könyvek, amiken megfordult az életed – és nem változott a jelentésük?

Háromról biztosan tudom, hogy mi történt a hatásukra. Az első Tolsztoj Feltámadása, amit 18–19 éves koromban olvastam. Csak arra emlékszem belőle, hogy úgy éreztem, valami hatalmas, láthatatlan erő ragad meg, és a részese akarok lenni. Tapasztalat a katarzisról. Azóta sem merem visszaolvasni, hogy az az élmény megmaradjon.

Évekkel később a Pop csajok, satöbbi talált meg jóidőben Nick Hornbytól. Ez az első nagy szerelmünkkel való szakítás után a lehető legjobb könyv, legalábbis srácoknak. Ez úgy hatott, ahogy a legjobb popkultúra hat, mellém ült, társam lett és átmenetileg megvigasztalt. 
A harmadik meg a legjobb bűnügyi történet az életemben, amiben folyamatosan nyomozok: a Szentírás.

Hol kezdted el olvasni?

Az elején. Az Ószövetséget és az Újszövetséget párhuzamosan olvastam naponta, mert azt a tanácsot kaptam, hogy olvassam el a Szentírást elejétől a végéig. Ez ugyanis egy történet elmesélése, aminek van eleje, vége, meg van közepe, és a nagy történet maga sajnos töredék maradhat, ha nem megyünk legalább egyszer végig ezen az úton. 

A Szentírásban megjelenő történet maga a személyes jövőkép és életre szóló bátorítás. 

Ezen az úton nagyon sokan elvéreztek, jellemzően pont azért, mert ezzel a metódussal futottak neki.

Mert hat nap alatt teremtette Isten a világot, és a Máté evangéliuma családfával kezdődik? De amikor a következő családfával találkozol, már sejted, hogy a családfáknak szerepe van, kiváltképp, amikor megjelennek olyan nevek, akikkel már találkoztál. Ezért fontos a lineáris olvasás is. A szöveg ismétel, tehát annak jelentése van, ezt elsőre is érzed, ha még nem is érted. Elsőre én sem értettem nagyon sok mindent, de a korábban említett könyv azért adott egy narratív segítséget, és már nyitottan olvastam. 

A bibliaolvasás és az igemagyarázat iránti éhségem alapjában változtatta meg a kultúrához való hozzáállásomat. Egyrészt elvitte az időmet, másrészt érdektelenné tett nagyon sok mindent, amit addig kultúrafogyasztásnak tekintettem. Elengedtem például a filmes obszessziómat. Nem a filmnézést, hanem az intenzitását. 

A bibliai nyomozásom természetes folyamata a bűnügyi könyvek számát radikálisan csökkentette. Most is olvasok krimit, csak sokkal ritkábban. A 2005-ös fordulat következményeit megérteni máig tartó folyamat. Egyre több dologról derül ki, hogy az is másképp van. Húsz éve mindennap van valami „még másképp”, amit föl kell fedeznem. De a popkultúra szelektálódása nem úgy történik, hogy mérlegelem, szent életű-e, aki írta, vagy aki énekli az adott művet, hanem hogy történik-e általa valami bennem, és ha igen, mi. Már nemcsak hatásvadászat van, hanem hatásvizsgálat is.

Amíg nem következik be ez a fordulat, mondjuk boldogan üvöltünk egy Bad Religion-koncerten – aztán meg mégsem?

A Rolling Stones 2007 nyarán koncertezett Budapesten. 

Viszonylag friss megtérőként a nézőtéren kellett válaszolnom magamnak arra a kérdésre, hogy akkor a Sympathy For the Devil-re miért bólogatok?

Mert az attól függetlenül jó szám, hogy veled mi történt.

Nagyon jó szám, csak a spirituális tartalma micsoda? Ennél is durvább kihívás a Highway to Hell, az AC/DC-től. Itt már automatikus a tudati fék, hiszen nem énekelhetem, hogy a pokol felé száguldok, mert akkor hol van az én megváltásom? Ma már egyébként sokkal szabadabban tudok hallgatni AC/DC-t vagy Stones-t, mint közvetlenül 2005 után. Tudom, ki vagyok, nem árt. De akkor nem segített volna. 

Viszont adódik a kérdés, hogy mire kell nekünk a szórakozás, és erre érdemes mindenkinek személyesen válaszolnia. Könnyen belátjuk, hogy szükség van azokra a pillanatokra, amikor az élet elviselhetetlen feszültsége oldódik. Valami, valahogy elviselhetőbbé teszi. A szórakozás lehetőségét az ember iránti gondviselő szeretet megnyilvánulásának látom, ugyanakkor földi utazásunk célja, hogy a Krisztussal való közösségünkben kapjuk meg mindazt, amit mással pótoltunk. Például szórakozással vagy akár a művészetekkel. Mindez enyhít, formál, de nem megoldás.

Azt fogalmaztad meg, hogy nyílt sebbel próbálunk boldogulni a világban, amire ideig-óráig ezek az elemek gyógyírt vagy elsősegélyt adnak.

Igen, de ami iszonyúan vérzik és fáj, arról fontos lenne tudunk, hogy mi a szerepe az életünkben. A popkultúrának van ilyen ígérete is, hogy változást hoz, vagy akár megoldást ad. Valahol üvöltenünk kell, amire egy rockkoncert jó teret adhat. Csak valahogy mellé kéne tenni a valódi erőteret. Számomra időről időre érdektelenednek el addig fontos kulturális dolgok.

Volt, ami meglepett, hogy már nem érdekel?

2015-ben az MTVA-ban dolgoztam a Petőfi csatornákkal, miközben telítődtem a könnyűzenével. Amikor eljöttem, évekig nem hallgattam könnyűzenét, mint színtér, évekre elvesztette a vonzerejét. Amikor a Klasszik Rádió reggeli műsorát csináltam, kiderült, hogy a zenék jó része barokk muzsika. Kisebb megváltás volt. 

Egyébként ez az időszak hozta el azt a változást, hogy megszűnt a háttérzene az életemben. Vagy odafigyelek a zenére, vagy legyen csend. 

Azt veszem észre, hogy számomra fontos magyar könnyűzenészeket az igazságkeresés foglalkoztat és vezet. Sokszor könnyebben szót értek az igazságkereső emberrel, mint egy explicit hívővel.

Miért?

Talán mert a kereszténységünk otromba módon is tud sokszínű lenni. Nem tudjuk elviselni egymást, annyira sok megélésünk van ugyanarról. A tudatos igazságkeresésben azonban inkább alázat, tisztelet, bölcsesség és a meg nem érkezettség vállalása van. Ha igazságkereső vagy, szerintem nem akarsz ölni. Se képletesen, se szó szerint. 

„Csöndekből és hangokból dolgozik, nagyjából azonos arányban. Tudja, hogy fel tud építeni valamit a nulláról, és már számol azzal is, hogy el kell számolnia.” Ezért ragadta ki a popkultúra vedréből elsőre Johnny Cash Hurtjét, és JumoDaddyvel együtt megfejtette, mi köze van a világtörténelem legfontosabb üzenetéhez. 

A Jézus és a rock and roll beszélgető-sorozat 2026-ban folytatódik.