Véssey Miklós: Vállalt sorsok – Apa, kezdődik!

Értem egyébként a kérdést. Az első gyereknél mindenki ujjong. A másodiknál kedvesen megkérdezik, hogy amúgy hányat tervezünk. A harmadiknál pedig önkéntelenül is felhúzzák a szemöldöküket, miközben próbálnak kedvesen gratulálni. A fejükben közben pörgetik a kérdést, hogy teljesen normálisak vagyunk-e. Hiszen már van kettő, és azokkal sem könnyű. Keresik az okokat, de nem sok ötletük van. Ja, igen, biztosan a támogatások miatt vágtak bele!

Hát persze. 

Én is a támogatások miatt tartottam nemrég a fiam elé a hányótálat hajnali háromkor. 

A feleségem a támogatások miatt szoptatta a gyerekeket, amíg lehetett. A támogatások miatt visszük őket orvoshoz, altatunk újszülöttet napi ötször, mediálunk a testvérek között, működünk pszichológusként, pedagógusként, játszótársként és takarítóként egyszerre, napi huszonnégy órában. Ha néha nehéz napunk van, emlékeztetjük egymást, milyen elképesztően magas fizetést kapunk mindezért, és ennek említése rögtön feltölt minket energiával. Bár, ha az egészet elosztjuk órabérre, az összeg láttán nem biztos, hogy olyan nagyon boldogok leszünk.

Igen, terveztük, válaszolom az ismerősnek, és ez is az igazság. Nem teszem hozzá, hogy miért, mert hosszú és nehéz volna elmagyarázni. Ki tudná leírni az érzést, amikor a kétéves kislányod a feleséged pocakjához bújik, megpuszilja, és angyali hangon azt mondja, hogy szeretem a kistesót? 

Vagy amikor a fiad, aki teljesen el van merülve a harci szerepjátékokban, egyszer csak ellágyult hangon megkérdezi, hogy mekkora most a baba körülbelül, és odahordja a pocaklakóhoz a legkedvesebb játékait. 

Persze nem ilyen rózsaszín a kép. Vállalni még egy szülést, vagy azt a kőkemény első fél évet, amíg életben kell tartani azt a pici életet, altatni, etetni, közben pedig figyelni arra, hogy a másik kettő is megkapjon mindent, amire az életkorának megfelelően szüksége van. Nem könnyű, persze. Bár az is igaz, hogy ebben is rutinosabbak lettünk az évek során.

Mégis úgy láttuk, megéri. Gondoljunk csak bele, mennyire izgalmas, hogy milyen lesz ez az ember, akit mi nevelhetünk fel! Csak ott, azon a buszon, amire felszálltunk, volt ötven arc, ötven történet, ötven sors. És abban a sorsban ott van két szülő. Nem mindegy, hogy milyen szülők voltak, az sem, hogy tervezték-e a gyerekvállalást, de most itt ül ez az ember, aki nélkülük soha nem született volna meg. És nem biztos, hogy létezik ennél fontosabb a világon. 

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>