Volt, hogy nem jutott kenyér az asztalára, most mégis a világ legfinomabb süteményeit készíti

A filmművészet kedvelőinek talán már nem teljesen idegen Oláh Józsefné Vidák Jolika neve, hiszen több rövidfilm, sorozat és videóklip visszatérő szereplője. Láthattuk korábban Baranyi Gábor Benő Anja című diplomafilmjében, a Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott No.3 (The Spectacle) című rövidfilmben, de szerepelt az RTL A Nagy Fehér Főnök című sorozatában és az Anima Sound System Öltöztessél fehérbe című videóklipjében is. Amikor erről kérdezem, mégis azt mondja, ha lehetőség adódik, akkor örömmel játszik, azonban soha nem akart a rivaldafénybe kerülni.

A Tabán gyerekszeme

„Soha nem akartam színészettel foglalkozni, de utólag nem bánom, hogy így alakult. Gyerekként óvónő vagy fodrász szerettem volna lenni… A faluban úgy tartották, érzékem is volt hozzá, de anyám azt mondta, nincs szükségem tanulásra” – meséli Jolika, amikor a színészi pályafutására terelődik a szó. 

„Szigorú nő volt, gyerekként sokszor megvert, gyakran azt éreztem, hogy egyáltalán nem is szeretett” – mondja, amikor szóba kerülnek a gyerekévek.

„Volt olyan, hogy napokig csak kenyeret ettünk, főtt ételt pedig hetente csak egyszer-kétszer láttunk.”

Olyan súlyos szavak ezek, amelyeket egy gyereknek még hallania sem lenne szabad, nemhogy megtapasztalni. A Tabán szegényes, poros utcáin a nélkülözés mellett az odaadó gondoskodás hiánya is súlyosan rátelepedett a mindennapokra. Mindezek ellenére Jolika életerős, vidám és kitartó nővé vált, akiből árad a szeretet. Miközben gyerekkora poklát éli újra a beszélgetésünk alatt, egy szemernyi megvetés vagy bánat sincs a hangjában, sokkal inkább elfogadás, béke és nyugalom: „Szerintem attól lettem ilyen erős meg ilyen kitartó, hogy sajnos a gyerekkorom, az ilyen küzdelmes volt.”

Ma már sem édesanyja, sem édesapja, sem a testvérei nem élnek. „Mindig azt mondom mindenkinek: én vállalnék újra minden bajt, amit eddig átéltem, ha ők élhetnének, és szeretetben, békében együtt lehetnénk.”

Kép

Fotó: Fekete István

Mindenki anyukája

A gyerekkor viszontagságain felülkerekedve Jolika elhatározta, hogy az ő gyermekei másképp nőnek majd fel: ha olykor mégis nélkülözniük kell, a törődésnek, a szeretetnek és a figyelemnek sosem látják majd hiányát. Négy fia, hét unokája és egyetlen dédunokája lehet a tanúbizonyság a küzdelmes életút ellenére is folyton mosolygó Jolika szeretetére.

„Nem bírom elviselni, ha szeretetlenséggel találkozom. Igazságtalan! 

Én a gyerekeimnek mindig azt mondtam: lehet, hogy szegények vagyunk, lehet, hogy nincs mindennap hús az asztalon, de egy dolgot mindig kaptok: szeretetet. 

Ha kell, odaadtam az utolsó falatomat, de sosem hagytam őket üres gyomorral lefeküdni.”

Jolika később a Máltai Szeretetszolgálat által működtetett tanodában dolgozott, ahol hatvan gyerek fordult meg nap mint nap. Mosolyogva emlékszik vissza azokra az évekre, amikor délutánonként a sok gyerkőc ahelyett, hogy a tanoda végeztével hazaindult volna, sokszor inkább könyörgött neki, hogy hadd maradhassanak még egy kicsit. Ő pedig nem tudott nemet mondani: „Volt, hogy felolvastam nekik, meséltem kitalált történeteket vagy a saját gyerekkoromból merítettem elemeket. Mindegy volt, valós vagy kitalált, a lényeg, hogy hallgassák és érezzék a törődést.”

Jóllehet, az élet úgy hozta, hogy Jolika nem lehetett óvónő, a gyerekekhez való érzéke mégis mélyen a személyiségében gyökerezik. „Tök mindegy, kinek a gyereke, én minden gyereket egyformán szeretek. Volt olyan kisfiú, aki a tanodában megkérdezte, miért hívom kicsimnek vagy drágámnak. Azt mondta, az anyukája sose mondja neki ezt. Hirtelen ráeszméltem, mennyire kevés szeretetet kapnak manapság a gyerekek, és hogy ez nemcsak a cigány családokra igaz! – teszi hozzá. – A gyerek a jövő, amit otthon tanulnak, azt viszik tovább. Ha szeretet nélkül nőnek fel, életuntak lesznek, és talán a saját gyerekeiket sem tudják majd szeretni.”

Egy végigdolgozott élet tanúsága

Miközben Jolika a fiatalkoráról, a felnőtt élet kihívásairól mesél, alig tud felidézni olyan pillanatokat, amikor ne égett volna a keze alatt a munka. Férjével egész életüket végigdolgozták, ez sokszor mégsem bizonyult elegendőnek: 

„Volt olyan időszak, amikor heti húsz órában dolgoztam, és 45 ezer forintot kerestem egy hónapban” – mondja Joli, mintha a világ leghétköznapibb tényállását közölné.

Ennek ellenére vallja, hogy ha egy nő gyermeket vállal, akkor minden erejével azon kell lennie, hogy a gyermeke minél jobb körülmények között nőjön fel, akkor is, ha ez sokszor lehetetlennek tűnik. „Nem az számít, hogy valaki szegény. A pénzen sok mindent meg lehet venni, de boldogságot és szeretetet nem. Mi is szegények voltunk: volt olyan ünnep, amikor csak kenyér jutott az asztalra. Tisztán emlékszem, egyszer szilveszterkor a tévét néztük, és a reklámokban hatalmas ünnepi lakomákat, feldíszített asztalokat mutattak, s akkor a gyerekek előtt elsírtam magam. A nagyfiam rám nézett, és azt mondta: »Anya, ne sírjál, majd lesz nekünk is« – meséli, miközben az emlékek újra könnyeket csalnak a szemébe. – Akkor értettem meg, hogy lehet, nem tudjuk nekik megvenni karácsonyra a legújabb játékokat, és nincs terülj-terülj, asztalkám, de végső soron nem a pénz, hanem a szeretet a lényeg. Szerintem az a legfontosabb, hogy egy gyerek egészséges legyen, és szeretve érezze magát.”

A mindennapi apró áldozatokon túl Jolika legnagyobb célja az volt, hogy a biztonságot nyújtó szereteten túl otthont is teremtsen gyerekeinek, ahol békés családi körben élhetik mindennapjaikat. Hosszú, göröngyös út vezetett a saját lakásig, a küzdelmes munka azonban meghozta gyümölcsét. 

„Ha nem lettem volna kitartó, nem követtem volna el mindent, nem itt tartanánk. Én nem azt mondom, hogy nem jó a pénz, hiszen jó, ha az embernek nincs gondja, de nem ez a minden! A férjem kőműves mellett dolgozott, mindenhez értett: vakoláshoz, falhúzáshoz, betonozáshoz, fürdőszobák csempézéséhez.”

„Egész életében kétkezi munkából élt, amíg csak bírta. Én magam is beálltam mellé: cserepet pakoltam, betont kevertem, csináltam, amit kellett.”

Az elfogadás sütödéje

Jolika életútját végignézve bőven lenne mit kipihenni, a még mindig életvidám és dolgos asszony azonban jelenleg is dolgozik, ezúttal az Elfogadás sütödében; mondhatni, ő a hely hajtómotorja. A sütöde a Máltai Szeretetszolgálat projektjeként indult, hogy helyi asszonyoknak adjon munkát. Termékeik nemcsak jótékonysági eseményeken jelennek meg, hanem Budapesten és Monoron is egyre több helyen találkozunk az Elfogadás sutödében készült aprósüteményekkel, sós finomságokkal. Egy-egy vásár vagy közösségi rendezvény asztalán éppúgy feltűnnek, mint kisebb pékségek polcain, mindig magukban hordozva egyfajta különlegességet.

Kép

Fotó: Fekete István

Az Elfogadás sütöde nem csak az ott dolgozó roma nők számára fontos kezdeményezés. Az elnevezése maga is társadalomérzékenyítő jelentésréteget hordoz magában a romákat, a roma nők munkáját és törekvéseit illetően. Minden sütemény, minden falat azt hirdeti, hogy a közös munka és a bizalom hidat képezhet a különböző társadalmi rétegek között.

Jolika a sütöde megnyitása óta, azaz közel tíz éve dolgozik ott, azonban váltig állítja, hogy „én nem tudok sütni, csak szeretek.” Mindeközben a legnagyobb jóindulattal nyújtja felém az általa készített finomságokból összeállított kóstolótálat: csokis, citromos és narancsos pöffeteg, baracklekváros linzer, ropogós sajtos rudacskák, aranybarna pogácsák és diós kiskosárkák. 

Míg csillogó szemekkel mesél, látszik rajta, hogy ez a munka számára nemcsak a kenyérkeresést jelenti, hanem hatalmas büszkeséget és örömforrást egyaránt.

Amikor a receptekről kérdezik, sosem kezd hosszú magyarázatba. „Ugyanúgy készül ez, mint bármelyik másik sütemény” – szokta felelni. Majd kis hatásszünet után hozzáteszi: „Csak sok benne a szeretet.” Azt hiszem, épp ettől válnak a sütöde termékei különlegessé: egyszerűek, mégis elképesztően finomak, és minden falat mögött ott van az ember, aki készítette – a maga göröngyös életútjával, a nehézségeivel, de minden gondoskodásával és szeretetével is.