Szekeres András: „Fontos, hogy ne vegyél föl pózt, mert a közönség megérzi, mi a valódi”

Mit jelent neked az ősz?

Az összes évszakot kedvelem, különösképpen a tavaszt meg az őszt. Ahogy öregszünk, egyre kellemetlenebbé válhat a téli, sőt újabban már a nyári időjárás is, de az ősz komfortos, szép évszak, rendkívül sok finom gyümölccsel…

Sokszínű vagy, mint az ősz, a friss lemezed megint új színedet villantja fel. Miért pont az egy szál zongorás formát választottad?

Tempfli Eriket, aki a lemezfelvételkor egy szuper Bösendorfer zongorán kísért a stúdióban, nyolc éve egy akusztikus Junkies-koncertfelvétel kapcsán ismertem meg, ahol a dalaink új arcát mutattuk meg, új hangszereket beemelve. Rögtön tudtam, hogy szeretnék egyszer vele egy ilyen lemezt – az ujjain keresztül teljesen más értelmet kap egy-egy dal. Most, hogy megjelent a Kedvenc 10, nagyon büszke vagyok a hangzására. Ritkán vagyok elégedett, de ezen utólag se változtatnék semmit, pedig az elégedettség a művészet halála!

Hogy jobban megértsük az utat, amit bejártál, kezdjük az elején: Oroszországban születtél.

Orosz édesanyám és magyar édesapám csoporttársak voltak az Erdőtechnikai Akadémián Szentpéterváron, ahol a nagyszüleim tanítottak. 

A személyi igazolványomban is Leningrád szerepel születési helyként, de csak fél évet éltem ott, mert az egyetem után Magyarországra költözött a család. 

Édesapám mint fiatal mérnök a dunaújvárosi papírgyárban kapott munkát, ott nőttem föl. A pezsgő dunaújvárosi zenei élet nélkül aligha vált volna belőlem zenész.

Az orosz kultúrához fűz ma még bármilyen szál – akár a helyi ételek, művészet?

Bármilyen ételhez sok szál fűz, így az oroszokhoz is! Az elmúlt húsz évben csak kétszer jártam kint, de nagyon szeretem Viszockijt és az orosz irodalmat. Otthon oroszul beszéltünk egy darabig, kétnyelvű gyerekek voltunk az öcsémmel. Édesanyám sajnos már húsz éve nincs velünk, azóta nem tudjuk kivel gyakorolni a nyelvet, pedig minden alkalmat kihasználnék.

Az említett dunaújvárosi zenei életből a Geszti Péter-féle ÁSZ című tévéműsorban kötöttél ki kamaszként, a Tennessee zenekarban énekelve – a felvétel a YouTube-on is fellelhető…

Gimnáziumban zenei osztályba jártam, hegedültem, de gitáron is viszonylag hamar megtanultam – természetesen azért, hogy a lányokat lenyűgözzem. Arra az ÁSZ-ra az egész város megmozdult, egy komoly tehetségkutatón nagyjából harminc zenekarból választottak ki minket. Tizenhét évesen kivételes élmény, igazi kultúrsokk volt a Magyar Rádió világába, a Pagodába meg az ikonikus 8-as stúdió miliőjébe csöppenni…

És hogyan csöppentél innen a punk-rock műfaj világába a Junkies-szal?

Talán azért érezheted színesnek a munkásságom, mert túl sokféle zenét szeretek, ám ezek közül a Jóisten ezt az utat rakta elém. 

Hiszek abban, hogy az ember nem tudja elkerülni a sorsát, mert ha küzd ellene, és az ellenkező irányba menne, azzal is pont bele fog futni… 

A teljesen más műfajú Stereomilk zenekaromat is nagyra tartotta később a szakma, de az is számított, a közönség mit hogyan fogad tőlem. Vannak nagyon nagy művészek, akiket nem érdekel a visszajelzés, de én nem vagyok akkora művész, nekem fontos, hogy értékeljenek.

Édesapádnak mérnökként nem volt más elvárása, terve veled, mint hogy zenész legyél?

Ezt le kellett otthon bokszolnom, mert az elvárás nyilván más volt, be is kerültem először a felsőoktatásba, angol-orosz szakra, de nem fejeztem be. A szüleim egy idő után elfogadták, hogy mást szeretnék csinálni – örülök, hogy egész életemben csak a zenével foglalkozhatok.

A Junkies a kilencvenes években nagyon gyorsan sikeres lett – az életmódodat ez akkoriban mennyire határozta meg?

Értem a kérdést – a válaszom: eléggé. De valakit örökre elnyel az éjszaka, valakit meg kiköp, vagy kimászik az éjszaka szájából, ez alkat kérdése. Nekem egy idő után a saját koncertjeim eleget adtak az éjszakából, unalmasnak találtam volna a szabadidőmben is kocsmába járni.

Mennyire tudtátok, akartátok egyáltalán abban az időben menedzselni magatokat?

A mostani eszemmel már mindent másképp csinálnék, óriási hibákat követtünk el, de a balfácánságunkkal együtt is fölfelé sodródtunk. Nem volt tudatosság a működésünkben, ám a közönség szerette a szertelenségünket – legfeljebb az „öregektől” lestünk el ezt-azt. 

Talán, ha a mai értelemben véve menedzseltük volna magunkat, sosem érjük meg ezeket az ösztönös sikereket.

Szerinted mi a titkotok?

Az önazonosság, ami eltűnőben lévő ritka „betegség”. Számomra egy produkcióban az a legfontosabb, hogy ne vegyen föl pózt, mert a közönség megérzi, mi a valódi.

Ti is változtok a korral, az albumaitok is szelídülnek, vannak rajtuk lassabb, bölcsebb dalok. Ezt a közönségetek soha nem veti a szemetekre, mondván „kifordultok magatokból”?

Egy részük elfogadja, más meg számonkéri a kezdeti gondolatokat. Pedig senki se néz ki úgy, mint egy harminc évvel korábbi fotóján. Nem várható el, hogy ugyanúgy gondolkodjunk, nem azokat a zenéket hallgatjuk, nem azok a hatások érnek, minden kicserélődött. De elfogadom, hogy valaki egy adott élethelyzetben megszeret egy zenekart, érzelmileg kötődik hozzá, hat a személyiségére, és örökké az akkori lemezeket szeretné hallgatni. Nekem is a ’94-95-ös Oasis-lemezek a kedvenceim. Sokakat arcról ismerünk, akik évtizedek óta velünk vannak, de nagy örömünkre sok fiatal is kapcsolódik a Junkies-hoz, akik esetleg ifjabbak, mint egy-egy dalunk.

Kép

Fotó: Kiss Krisztina

Olyan előfordul, hogy egy-egy régebbi dalnál azt érzed, már nem tudod hitelesen előadni?

Van például az Akupunktúra című dalunk, amit 19–20 évesen írtam a Káros az egészségre című lemezünkre – azt szoktam kérni a többiektől, hogy már ne játsszuk. Annyira kretén és infantilis a szövege, hogy az 51 éves énemmel már nem találnak utat egymáshoz…

A punk ugyanazt jelenti neked, mint fiatalon?

A mai napig punk vagyok, mert punknak lenni számomra a kritikusságot jelenti. 

Hogy ne fogadjuk el a dolgokat, ha nem tetszenek, én semmit nem is hiszek el „csak úgy” elsőre.

Azt hogyan fogadtad és éled meg, hogy a KFT együttes állandó vendége lehetsz?

Gyerekkorom óta KFT-rajongó vagyok, édesapám révén otthonról hozom. A világ legnagyobb megtiszteltetése, hogy velük dolgozhatok, minden együtt töltött perc ajándék! Imádom a dalaikat és azt, ahogy gondolkodnak. Először izgultam, hogy a közönség mit szól, és azon is, hogy ők, a nagy ikonjaim mit szólnak hozzám, ám meglett az összhang, alig várom az újabb koncerteket! Olyan, mintha a KFT az unokám lenne, nem is a gyerekem, mint a Junkies, mert nincs vele szervezési feladatom, csak élveznem kell. Mintha eljárnék mondjuk horgászni.

Úgy tudom, a horgászatnál nagyobb szívügyed a gasztronómia – a posztjaidból ítélve a zenekarral sem mindegy, hol étkeztek, ha úton vagytok.

Közel 35 éve rójuk az ország útjait, már tudjuk, hol lehet jót enni. Az internet kora előtt is étlapokat halmoztunk a mikrobuszban, most meg egy csomó netes fórum tagja vagyok. A megosztó ételeket is szeretem, például a pacalt. Szerintem tíz helyen lehet jó pacalt kapni az országban, ezeket próbáljuk meglátogatni és lepontozni. Biztos lehetne valami birkaszemet elém tenni, ami nem ízlene, de velem anno a menza is jól járt, mert szinte mindent szeretek! 

A baráti körömben mindenki főz, recepteket osztunk meg – karácsonykor a töltött káposztát mindig én vállalom, de a pörkölteket is. A sztékeket már átvette a feleségem, remekül készíti.

Vele hol találtatok egymásra?

Több mint húsz éve egy kávézóban. Voltak közös ismerőseink, Eszterrel barátok lettünk, majd szorosabbra fűztük a szálakat. Akkor, 29 évesen már volt mögöttem tíz év zenélés, abból kilenc év Junkies, úgyhogy semmi meglepetés nem érhette.

Mennyit változtatott rajtad, hogy édesapa lettél?

A csodálatos „kislányom”, Tamara már 17 éves – egy pillanatra nem néz oda az ember, és fél méterrel magasabb a gyerek… El se tudtam képzelni, hogy valaha apa leszek, de ő lett a legjobb dolog az életemben! Attól a naptól, hogy megszületett, nem vagyok ugyanaz az ember, ami nyilván a dalaimban is tetten érhető. Ez főleg a férfiakra igaz, egy nő sokkal előbb elhiszi és érzi, de egy férfi a születés pillanatában válik szülővé, akkor fogja fel, mi történt.

Még egy családtagról nem beszéltünk, a tacskótokról…

Pálma, becenevén Puxi egy nagy becsben tartott törpe tacskó, foltos harlekin, igencsak elkényeztetjük. Teljes jogú családtagnak számít, sőt bizonyos esetekben mintha ő döntene helyettünk. De hát, varázslatos személyiséggel áldotta meg a Jóisten…

A te személyiségeden pedig jól érzem, hogy a sikerek ellenére megmaradtál annak a szerény srácnak, aki voltál?

Kijavítalak: nem szerény vagyok, csak természetesen viselkedem. Mert nem szeretem az ellenkezőjét mástól sem. 

Amikor húszévesen több száz embernek játszottunk Budapesten, azért nekem is elszállt az arcom, kellemetlen emlékeket őrzök abból az időszakból, de megtanultam, ez sehová sem vezet. 

A húszas éveinkben kinőttünk ebből, én azóta is a természetességet adom és keresem.

Van olyan ember az életedben, akire nagyon felnézel?

Nagy hatással volt rám a Beatles zenéje vagy Brian Wilson, a Beach Boys atyja, aki nemrég hunyt el. És sok idősebb emberre felnézek, akiken látom, milyen jól veszik az akadályokat, mennyire bölcsen tudnak reagálni helyzetekre. Van persze, aki eltékozolja a bölcsességét, és paródiává válik, lerombolja a saját szobrát. De az is inspiráló, az ember hogyan ne csinálja…

Szeretnéd, ha a lányod bármit továbbvinne abból, amivel foglalkozol?

Tamara is hegedült egy darabig, mint én, tehetséges is volt, de nem erőltettem, mert nekem anno erőltették, és utáltam. Igaz, valamilyen szinten ez alapozta meg a jövőmet. De a lányom teljesen más, ő kitűnő tanuló egy reál tárgyakból erős elitgimnáziumban. Nagyon szép jövőt képzel el magának – hogy mit, az legyen az ő titka. Annyit tudok, hogy meg fogja csinálni!