Táskákba varrja a túlélést – Több tucatnyi kemoterápia közepette talált új saját márkát és életcélt
Több mint hatvan kemoterápián van túl Lakatos Katalin, aki azonban a megpróbáltatások közepette sem vesztette el életkedvét: hajtja szenvedélye, a varrás. XIII. kerületi kicsiny műhelyében különböző méretű és mintájú táskák készülnek. Történetét jól összefoglalja az általa választott márkanév – INSPE –, amely a latin in spe szókapcsolatból született. Jelentése: reménybéli, valaminek a reményében.
Katalint már gyerekként is érdekelte a varrás, kamaszkorában aztán meg is próbálkozott vele. „Használt, kidobásra ítélt ruhadarabokon kezdtem dolgozni: szétfejtettem őket, csináltam egy szabásmintát, és az alapján varrtam össze” – emlékezik vissza. Az elkészült darabokat a helyi piacon kezdte árulni, a bevételből pedig megvette varrógépét.
Bár szenvedélyévé vált a varrás, mégsem varrónőnek tanult. „Pék-cukrász szakmát szereztem, és pékségben helyezkedtem el. Segítenem kellett a családomat, és ez jobb megélhetést biztosított” – magyarázza Kati, aki egy tizenkét gyerekes, monorierdői családba született, ahol elkélt az ő támogatása is. Később neki is gyerekei születtek, majd a fővárosba költözött. Ekkor porolta le ismét a varrógépet, igaz, ebben az időben csak hobbiszinten varrogatott.
Az alkotás akkor kezdett újra fontossá válni az életében, amikor 2007-ben nyirokcsomó-daganatot diagnosztizáltak nála.
Azért, hogy elterelje gondolatait a betegségről, gyöngyfűzésbe kezdett: gömbfülbevalókat készített japán üveggyöngyökből.
„A fülembe tettem a fülbevalókat, és úgy kísértem Barbara lányomat az iskolába. Az egyik barátnőjének anyukája felfigyelt rám, és azt mondta, álljunk össze: készítsek minél több fülbevalót, ő pedig segít értékesíteni.”
A darabokat budapesti és balatoni vásárokba is elvitték. Az anyuka, Hunyadi Nóra Facebook-oldalt is létrehozott Katinak, ahonnan szintén rendeltek termékeket. „Ez újra meghozta a kedvem a varráshoz, és később már szatyrokat, táskákat is vittünk a vásárokba, amik aztán jobban fogytak, mint a fülbevalók” – folytatja történetét. Ahogyan kezdte egyre komolyabban venni a varrást, az anyagválasztásra is nagyobb gondot fordított, majd elhatározta, hogy üzletet nyit.
„Fogtam magam, és azzal a kérdéssel kerestem meg az önkormányzatot, hogy lehet-e pályázni valamilyen helyiségre. Lehetett, így nyertem meg ezt a Gogol utcai üzletet. Akkor még nagyon rossz állapotban volt, rengeteget kellett költeni a felújításra. Barátoktól kaptam szekrényeket, asztalt, polcokat – vezet körbe –, azt pedig már én vettem használtan az interneten kilencezer forintért – mutat egy másik polcra. – Az üzlet nincsen dizájnosan beépítve, de szerintem így is jó.”
A legkisebb anyagnak is meglesz a szerepe
Az előtérben nagyobb hátitáskák és tornazsákok sorakoznak, de készít oldaltáskát, pénztárcát, kenyértartó zsákot, edényfogót, mikulászsákokat is. Egy nagyobb táska elkészítése általában egy napot vesz igénybe. A polcokon tornyosuló anyagok mintái változatosak, a virágostól kezdve a geometrikus alakzatokon át az állatosig mindenki talál kedvére valót, amit kiválaszthat, Katalin ugyanis általában megrendelésre dolgozik.
„Ez a mottóm is, hogy térj be ide, és válogasd össze magad, milyen mintájú táskát szeretnél” – mondja. A megmaradt anyagokat nem dobja ki. „Jó lesz az még máshoz” – magyarázza, és egy telefontokot mutat. Máskor több kisebb anyagot kombinál. Meglepetésemre még parafát is látok, amely nagyon jól mutat az egyik hátitáskán. A darabok három rétegből állnak: a masszív bélésanyagra jön a vízálló gyöngyvászon, amit műbőrrel varr össze. Ehhez rögzíti a poliészter heveder pántot.
Kati a fenntarthatóságra azzal is ügyel, hogy újrahasznosított anyagokat használ.
Közben betér egy vásárló, aki egy nadrággal érkezett. „Felvarrom a szárát, és jövő csütörtökön gyere érte” – veszi át a ruhadarabot. A bolt ugyanis ruhaszerviz is. A helyiségben nincs fűtési lehetőség, csak a hátsó kis szobában van egy olajradiátor. Kati itt szokott az anyagokkal dolgozni. Két asztalon két varrógép, egy nagy dobozban pedig eltérő vastagságú cérnák sokasága. Amikor magam is kipróbálom a varrógépet, megállapítom: a lábbal való hajtásához bizony kell erő.
A táskakészítő álma egy nemzetközi webshop, ám ehhez partnerre volna szüksége. De az üzlet híre az utcán is terjed. „Többször is megesett, hogy hölgyek azzal tértek be hozzám, láttak valakit a metrón egy általam varrt táskával, ami nagyon megtetszett nekik. A logó alapján aztán meg is találtak.” Máskor egy neves étterem kérte fel, hogy egy rendezvényre varrjon több tucat mikulászsákot. De a kerület önkormányzatának egyik munkatársa is segíti, aki gyakran oszt meg fotókat a termékekről.
„Ha meg akarsz gyógyulni, meg is fogsz”
Időközben a nyaka másik oldalán, majd a kisagyában is daganat alakult ki. Ez olyan helyen volt, hogy nem lehetett műteni, így kemoterápiát és sugárkezelést is kapott. „Többet már nem adhatnak, mivel kétszer harminchárom sugarat kaptam, ennél több dózis már nem érheti a fejrészt. De már így is tönkretett, ahogyan a sok kemó is. A fogaim elromlottak miatta, és szívelégtelenséget okozott – mondja keserűen. Katalin jó pár műtéten van túl. – Nézd, mekkora vágás van itt! – mutatja az arcát. – A bal arcüregemet ki kellett venni, mert itt is daganatot találtak.” Emiatt nem is szereti, ha fényképezik, beszélgetésünk idején is maszkot vesz fel.
Katalin a megpróbáltatások ellenére erős. „Nem úgy fogtam fel a betegséget, hogy akkor most biztos meg fogok halni. Ugyanúgy csináltam tovább a dolgokat, és életvidám maradtam. Nem hagyhattam el magam a gyerekeim miatt.”
„Van, aki mindjárt megijed, és rögtön feladja. De ha meg akarsz gyógyulni, meg is fogsz. Nekem azt mondták az orvosok, hogy már nincs sok hátra, mégis itt vagyok.”
Az sokkal jobban megviselte, hogy covidban elhunyt az édesanyja és a párja is. „A betegségemről tudok beszélni, de erről nem” – csuklik el a hangja. Azóta egyedül neveli a gyerekeit, ami rokkantnyugdíjból nem könnyű. Az üzletből ugyan érkezik pluszbevétel, de ebből sok elmegy a helyiség bérlésére.
Betegsége történetét azért is osztotta meg, hogy sorstársait bátorítsa. Gyermekei így nőttek fel, nekik már az a természetes, hogy kezelésekre jár, de ők is úgy állnak hozzá, mint édesanyjuk. „Azt szokták mondani, anyu, minden rendben lesz.” Két nagyobbik lánya már külön él, kisebbik lánya és fia viszont még vele lakik. Büszkeséggel mesél róluk. „Szilvi bankban dolgozik, és mellette egyetemre jár. Elvira szakács, Barbara kozmetikusnak tanul, és érettségit fog szerezni, Lali pedig villanyszerelőnek készül, nagyon jó tanuló – sorolja, majd egy kisfiúról mutat fotót. – Ő itt az unokám, a középső lányom fia.”
Családja mellett ez a kis üzlet élteti. „Legutóbb tavaly műtöttek, ami hat órán át tartott. Utána jó pár hónapra be kellett zárnom, nem dolgoztam. De amint visszatért az erőm, már jöttem is, pedig még nem is lett volna szabad.”
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„A kézművesség szeretetéhez érzékeny lélek kell” – Horváth László fajátékkészítő nem csak a gyerekeknek alkot
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
