„Idő kell ahhoz, hogy az olvasók ne a korom, hanem a történeteim alapján ítéljenek meg” – A gyerekírók titokzatos világa

A gyerekek fejében élénk fantáziájuknak köszönhetően egész nap egy láthatatlan mozi pereg: királylányok topognak türelmetlenül, űrhajók cikáznak az agytekervények között, és sosem tudni, mikor bukkan fel egy beszélő kóbor macska. Csakhogy ezek a mesék a legtöbb esetben bent rekednek, mert hiányzik az a bátorító, fejlesztő közeg, amely segít szavakba önteni a képzeletüket. 

A Kis Alkotók Köre két éve alakult. Alapítója lánya – az akkor még csak tízéves Illangó – írói szárnypróbálgatásait látva döbbent rá arra, milyen kevés tér kínálkozik az írópalánták számára. 

A műhely célja nem a versenyeztetés, hanem az önkifejezés lehetőségének támogatása.

„Eddig körülbelül 180 kis alkotó fordult meg a pályázatainkon, köztük voltak határon túliak is, amire különösen büszkék vagyunk – meséli Pintérné Gépész Bettina, a Kis Alkotók Körének megálmodója. – Az általunk kiírt pályázatokra mindig adott szempontok szerint megformált művekkel lehet jelentkezni, de igyekszünk minél több műfajt bevenni a repertoárba, így a gyerekek nevezhetnek vers, mese, novella, regény, elbeszélő költemény, színmű és illusztrált alkotás kategóriákban egyaránt. Emellett mindig van lehetőség egy szabadon választott téma kibontására, de akadnak tematikus és formagyakorlatot váró pályázatok is, így mind az ötletesség, mind a nyelvi, irodalmi szint egészen jól megítélhető. Mivel gyerekekkel dolgozunk, fokozott figyelmet igényelnek a visszajelzések, ezért minden pályázó – nem csak a díjazottak – részletes értékelőlapot kap a művére, amelyben a zsűri egyszerre reflektál a formai követelmények betartására és a mű befogadóra gyakorolt hatására” – mondja Bettina. 

Idén mentorprogram is indult, ahol a leglelkesebbek pályázaton kívül is küldhetnek műveket véleményezésre, illetve online fejlesztőfeladatokat kapnak, amelyeket kedvük szerint végeznek el. A pályázati anyagokból antológia készül. 

Kicsi a bors, de erős

Bettina a gyerekírók között három kategóriát állított fel. „A kicsik jellemzően az ovisok, a kezdő iskolások. Rájuk a rendkívüli ötletgazdagság, a lelkes mesélőkedv, a pontos megfigyelések és az őszintén kimondott igazságok jellemzők, ugyanakkor általában nagyon csapongó a történetvezetés, és egyszerű a mondatszerkesztés, a nyelvezet. Versek esetén inkább mondókának nevezhetjük alkotásaikat” – meséli az alapító.

„A középső csoportba általában az általános iskolások tartoznak. Náluk már tudatos történetalakítás és bő szókincs a jellemző, de általában iskolai fogalmazás szagúan, szárazon írnak. Ugyanakkor megjelenik az igény, hogy jót akarnak alkotni, igazit, maradandót. Viszont ez a törekvés olykor magával vonja az egyedi ötletek visszaszorulását, és megjelennek a szokott vagy kölcsönzött motívumok. Verseik egészen szabályosak már ebben a korban, de egyszerű témákat ölelnek fel. A nagyok többnyire a középiskolások és a valamivel gyakorlottabb írók. 

Itt már megjelenik az egyedi stílus és a különféle írói technikák szándékos használata. Általánosságban elmondható, hogy a fogalmazásmódjuk bőven eléri a felnőtt szintet. Témáik komolyak, viszont a hozzájuk való viszonyulás sokszor ellentmondásos, éretlen. 

Költemények esetén kevésbé szoktak kiforrottak lenni formai és stilisztikai szempontból, de az érzelmi telítettség nagyon nagy; a versek sokkszerűen hatásosak, és a mondanivaló sokszor mély vagy épp emelkedett. Persze ezek a kategóriák az „átlagos” író gyerekekre vonatkoznak – amennyiben egyáltalán létezik ez a fogalom, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban, minden tollforgató gyermek igazi különlegesség. Ugyanakkor állandóan bukkannak fel kiemelkedő tehetségek, akik eltérő jegyekkel írnak, vagy a koruknál magasabb szinten tartanak, esetleg egyéb körülmények befolyásolják alkotásaik különlegességét, vagy hirtelen ezer lépcsőfokot ugranak előre egy-egy tanács nyomán.”

Az író született tehetség, vagy ez egy tanulható szakma?

Evidenciának számít, hogy a zene és a képzőművészet akadémiai keretek között tanulható, ellenben a kreatív írásra irányuló képzéseknek meglehetősen híján vagyunk. Pedig a szépírás is tanulható. Értelemszerűen ez is igényel némi affinitást, de az égből aláhullott isteni tehetség itt is csak illúzió, hiszen a legtöbb regény mögött áthúzott mondatok és kidobott oldalak tömkelege áll. Emiatt is hiánypótló a Kis Alkotók Köre, akik a visszajelzések és a szerkesztői folyamatok révén segítenek az írópalántáknak, hogy magasabb szintre léphessenek.

Módlyné Tóth Ágnes zsűritag meséli nekünk, hogy „a szerkesztőnek figyelnie kell a gyerekírók érzékenységére, hiszen nemcsak szerkesztői feladatuk van, hanem fejlesztő szerepük, így kissé didaktikus megközelítésre van szükség. Például a többségük aktív és passzív szókincse egyaránt viszonylag korlátozott, az életbeli és az írói tapasztalataik pedig értelemszerűen az éveik számával arányosak. A gyerekek történetei egy tanulási folyamat részét képezik, ahol a világ megértése és az önkifejezés egymással párhuzamosan formálódik.” 

„A kiskamaszok pedig, ha nem is mindig tudatos szabályismerettel, de belső érzékenységgel, igenis képesek tudatos szövegépítésre, főként, ha ehhez bizalmi és kreatív környezetet kapnak.” 

„Az ő történeteik nemcsak gyerekmesék, hanem a gondolkodásuk és a nyelvi világuk nyomai is egyben” – teszi hozzá Erdős Sándor író, a pályázatok másik visszatérő zsűrije.

A szerkesztési folyamatok korai megtapasztalása nagy előnyt jelenthet a Kis Alkotók Körénél pályázó gyerekírók számára, a könyvkiadás azonban itt is megfontolandó lépés. A magánkiadók térnyerésével ma már szinte bármi kiadható, ugyanakkor, ha egy író a nyilvánosság elé lép, szövegei általánosan elérhetővé, bírálhatóvá válnak. Ehhez szükséges egyfajta szerzői érettség, amit az élettapasztalat hoz meg. A gyerekírók műveinek publikálása magában hordozza a túl korai kiadás veszélyét, hogy például olyan hibák maradnak a szövegben, amelyeket a pálya későbbi szakaszában az író megbánhat. Ugyanakkor a folyamat maga – a kézirat csiszolása, a szerkesztői visszajelzések befogadása, a közös gondolkodás – felbecsülhetetlen tanulási lehetőséget jelent. 

Egyszerű szavak, nagy gondolatok

„Ahogyan egy gyermek lát, az számunkra elfelejtődik. A felnőtt lét sokszor lecsupaszítja a valóságot, holott arra a sajátos varázslatra mindig van igény, ami megszínesíti a mindennapokat. A gyermekek azokat a csöppnyi, mindennapi szépségeket, ízeket, hangulatokat és legfőbb értékként a tiszta, prekoncepcióktól mentes látásmódot teszik elénk, amitől mi felnőttek is újra megtapasztalhatjuk mindezeket. Azt is mondhatnám, hogy a felnőttségünk szemüvegét letesszük, és a szívünkkel látunk, amikor a gyermekek és kamaszok műveit olvassuk” – vallja Rádler R. Manuéla, zsűri, író, költő. 

Erre hívja fel a figyelmet Fejes Csenge tizenhat éves írópalánta is, aki szerint „ha valaki nyitott, akkor maga is láthatja, hogy a fiataloknak is vannak történeteik, törekvéseik, meglátásaik, amelyek egy olyan szikra fényében fogalmazódtak meg, ami még nem szürkült bele a hétköznapok mókuskerekébe.” 

Az alapító arra is felhívja a figyelmet, hogy nem csak az irodalomkedvelő felnőttek számára tud élményt nyújtani egy-egy gyermek alkotta irodalmi mű. „Több rétegnek is szólnak ezek az írások. Először is a szülőknek, de akár a pedagógusoknak, edzőknek, pszichológusoknak, generációkutatóknak is, akik a fiatalsággal foglalkoznak, mert ezek az írások remek keresztmetszetei az adott életkorra jellemző látásmódnak, hiszen minden apró rezdülésben érződik a szerző jelenléte. Az esetleges nyelvi és kidolgozottsági hibák megléte ellenére rengeteget lehet tanulni a gyerekszerzőktől. Természetesen megvannak a korlátok, amik kissé paradox módon azonosak az erősségekkel: az életkoruk miatt néha hiányos a műveltségük, szűkebb körben látják a világot, tapasztalatlanok, és ettől néhol életszerűtlen, mesei, túl naiv részletek is óhatatlanul bekerülnek a történetekbe, de ez szerintem egy természetes bájt is kölcsönöz az alkotásoknak” – meséli. 

Egy kis segítséggel minden korlát lebontható!

A gyerekek őszinteségükből és csalhatatlan megérzéseikből kifolyólag azt is érzékelik, hogy a felnőtt olvasók gyakran szkeptikusan állnak egy-egy általuk írt meséhez, regényhez. De tisztában vannak a hátráltató tényezőkkel, ahogy a segítségkérés folyamatosan fennálló lehetőségével is: „Gyerekként írni néha hátrány, mert nem tudom olyan szépen, felnőttesen kifejezni a dolgokat, mint azt néha szeretném – mondja Novák Adél –, viszont előny, hogy nem annyira ciki segítséget kérni valakitől, mert gyerek vagyok!” 

Adél például szülei visszajelzéseire támaszkodik: „Ők mondják, hogy még javítsam-e vagy ne, de sokszor csak sírnak örömükben. Nagyon büszkék rám.”

Kuti Eszter már az előítéletekkel is találkozott. Szerinte sokan nem tudnak elvonatkoztatni az életkortól, amikor fiatal alkotók munkáit olvassák: „Idő kell ahhoz, hogy az olvasók ne a korom, hanem a történeteim alapján ítéljenek meg.” A komolyan vételért való küzdelem tehát sokaknak ismerős – még azoknak is, akik egyébként nem publikálási célként, hanem belső igényként élik meg az írást, hiszen „az írás elsősorban önkifejezés.”

Másoknál viszont egészen más funkciót tölt be. Csenge, aki egy nehéz betegséggel küzd, misszióként tekint az írásra: „Az írás abszolút hivatássá vált számomra, ugyanis ezen keresztül valósítom meg a küldetésemet, a betegekért való küzdelmet. Én gerincsérült vagyok, így magam is tisztában vagyok a helyzetükkel, ami mindig kritikus volt, most is az, és az is marad, amíg nem érzékenyítünk. Persze igyekszem időközben más témákat is körüljárni, de biztos, hogy a betegjogokért való küzdelemben és az irodalomban keresem a jövőm kulcsát.”

Pintér Illangó számára az írás egyfajta „pozitív kényszer”. „Ha nem írom le, az ötlet bennem marad, időnként visszatér, és bosszant. Muszáj alkotnom. Ha szomorú vagyok, azért, ha vidám, azért. Olyan, mintha valaki egy kürtön át kiabálna a fülembe. Fogalmam sincs, mivel tölteném el a szabadidőmet enélkül” – vallja a fiatal szerző.