Hét film, ami nem fedi sminkkel a valóságot
Vannak filmek, melyek nem kenik el a ráncokat vagy simítják el a mondatok élét, melyekben a valóság nem kér elnézést. E történetekből az élet nyers arca néz vissza ránk – hol fáradtan, hol dacosan, hol reménykedve. Hét olyan alkotást gyűjtöttünk össze, amik a lélek apró rezdüléseit finomítás nélkül mutatják, amikben a szürke hétköznap a dráma, s olykor a csend is párbeszéd.
Az állomásfőnök (2003)
Filmes túránkat egy elhagyott vasútállomáson kezdjük. Az állomásfőnök visszafogott darab hollywoodi túlzások nélkül, feszesen komponált látványorgia helyett természetes fényekkel, egyszerű helyszínekkel, valódi csöndekkel és három magányos ember életszerű közeledésével.
Finbar McBride (Peter Dinklage), a törpe termetű, visszahúzódó férfi azért költözik erre az állomásra, hogy békét találjon. Nyugalmát azonban megzavarja két társa: Olivia (Patricia Clarkson), a gyászát mélyen hordozó művésznő és Joe (Bobby Cannavale), a beszédes, de magányos hot dog árus.
Joe: „Szeretsz emberekkel beszélgetni?” Fin: „Nem igazán.” Joe: „Majd megszokod. Én szeretem. Te meg… hallgatsz. Jó csapat vagyunk.” Ez a párbeszéd jól érzékelteti a film hangulatát.
Peter Dinklage alakításában egy-egy tekintet, félmosoly vagy szótlan mozdulat többet mond minden szónál. A konfliktusok hétköznapi súrlódásokból fakadnak, a hangulatot pedig a kisvárosi táj, a vasúti sínpárok rozsdás romantikája teszi maradandóvá. Az állomásfőnök azoknak szól, akik szeretik, ha egy film nem gázol a lelkükbe, csak halkan melléjük ül – és ott marad, amíg szükség van rá.
Akvárium (2009)
Egy kelet-londoni lakótelep zárt világában járunk, ahol a 15 éves Mia (Katie Jarvis) a kamaszkor, a szegénység és az önkeresés útvesztőjében botorkál. Nyers, kézikamerás felvételek, valódi lakótelepi helyszínek és improvizatív színészi játék teremtik meg a már-már dokumentumfilmszerű hitelességet. Időnként úgy érezhetjük, mintha a kamera csak véletlenül kapcsolt volna be.
A középpontban Mia tánc iránti szenvedélye és a család életébe belépő új férfi, Connor (Michael Fassbender) áll, akinek a jelenléte bonyolult érzelmi helyzetet szül. Katie Jarvis nem is volt színész a forgatás előtt – a rendező egy vasútállomáson fedezte fel, amikor épp a barátjával veszekedett.
Ez a spontán kiválasztás telitalálatnak bizonyult, hiszen a lány szlengje és akcentusa, zabolátlan energiája, kiszámíthatatlansága tökéletesen illeszkedik Mia karakteréhez.
Az Akvárium egy cudar sorsú kamasz életének kényelmetlen, zavarba ejtő, de mélyen emberi képe. A film szikár fényképezése a bőrhibákat, a smink hiányát vagy egyszerűségét, a nem idealizált testképet is hangsúlyossá teszi. Mia vad határfeszegetését nem fedi rózsaszín köd, drámájának nincs könnyű feloldása sem, csak a púder nélküli kemény valóság.
Lady Bird (2017)
Jó ellenpont – szintén természetes, ám cseppet sem nyomasztó „társfilm” – Kaliforniából az öt Oscar-díjra jelölt Lady Bird, az elmúlt évtized egyik legőszintébb felnövéstörténete. A Saoirse Ronan által alakított főhős utolsó gimnáziumi évét követi nyomon, amikor egyszerre próbál kitörni szülővárosából és rendezni zűrös kapcsolatát anyjával. Itt sincs felesleges csillogás, a szóváltások élőbeszédszerűek, esetlenek – pont, mint egy valódi vita vagy családi beszélgetés. Az a varázsa, hogy nem akar többet mutatni annál, ami: egy ifjú nő útkeresése tele ügyetlen próbálkozásokkal és apró lázadásokkal.
A hallgatás törvénye (2010)
A Missouri állambeli Ozark-hegység rideg, kopár tájain bolyongunk tovább, ahol a természet és az emberek egyaránt zordak. A szűretlenség itt sem pusztán a fakó tónusú képi világban ölt testet, hanem a történet brutalitásában, az emberi viszonyok kíméletlenségében. A sáros udvarok, a rozsdás kocsironcsok, a koszos konyhák ugyanúgy a valóság részei, mint a szereplők arcán ülő közöny.
Ree Dolly (Jennifer Lawrence) 17 éves lány, aki eltűnt apját keresi, hogy megmentse a család házát az elárverezéstől. Egy megrázó jelenetben így szól egyik rokonához: „Sehová sem megyek. Van két kisöcsém, akiket kidobnának a hidegbe.” Ez a mondat kristálytisztán mutatja a főhős eltökéltségét, amely minden hősiességtől mentes, a túlélési ösztönből fakad.
Jennifer Lawrence ekkor még szinte ismeretlen volt, ez a húszévesen nyújtott alakítása hozta meg neki az áttörést és az első Oscar-jelölést.
A hallgatás törvénye egy közösség és egy életmód sallangmentes portréja. Egyszerre nyomasztó és felemelő: bemutatja, hogy a kitartás a legzordabb télben is életben tarthat. A karakterek itt nem tökéletesek vagy romantikusak, hanem komplexek, sérültek. Nincsenek érzelmi csúcspontok, csak hétköznapi erőfeszítések – a film nem kerüli a drogok és a családon belüli sötét titkok tabuit sem.
Átmeneti állomás (2013)
Fiatalkorúak átmeneti otthonának falai között figyelhetjük ezt a korántsem hollywoodias drámát. Kézikamerás stílus hozza közel az itt élő fiatalokat, akiktől jobb, ha nem várunk mesterkélten nemes megoldásokat – botladozó emberek ők, akik próbálják egymást és magukat is megérteni, miközben lehull róluk minden álarc.
Grace (Brie Larson), az otthon egyik gondozója kívülről magabiztos, belül azonban saját feldolgozatlan traumáival küzd. A film egyszerre követi a gondozott tinédzserek mindennapos csatáit és Grace lassú, bátortalan közeledését a saját múltjához. Egy szívszorító dialógus jól megfogja a történet hangulatát: Jayden: „Miért vagy olyan kedves hozzám?” Grace: „Mert tudom, milyen érzés magányosnak lenni.”
Az Átmeneti állomás a nézővel is így épít kapcsolatot: őszintén, túlmagyarázás nélkül. Nem harsány, nem kiált nagy szavakat – épp ezért működik. Olyan, mint egy csendes, tiszta beszélgetés valakivel, akinek tényleg fontos, hogy meghallgasson.
Az atmoszféra életszagú, a főhős emberi és sebezhető. Az otthon lakói sem az elcsépelt „problémás tinik”, hanem hús-vér személyiségek: hibáznak, ugyanakkor igyekeznek boldogulni.
Floridai álom (2017)
A napfényes Floridába ruccanunk át egy egyszerre tündéri és kendőzetlen sztoriért, amelyben a színek mögött ott lapul a társadalom peremére szorult emberek kilátástalan küzdelme. A hatéves Moonee (Brooklynn Prince) a nyári szünetben barátaival egy élénklilára festett, de lerobbant motelsoron él. Míg az ő világát csínyek, felfedezések uralják, a felnőttek a kilakoltatással és a szegénységgel dacolnak.
A filmhez félig vagy teljesen amatőr szereplőket válogattak, a motel lakóinak megformálói ebből a valós közegből érkeztek. A főhős kislány elképesztő természetességgel játszik, lázadó édesanyját pedig a rendező az Instagramon fedezte fel, ez lett Bria Vinaite első filmszerepe.
A motel menedzserét alakító Willem Dafoe az egyetlen ismert hollywoodi név, ám ő is annyira belesimul ebbe a nyers, dokumentarista hangulatú világba, hogy alakításáért Oscar-díjra jelölték.
A Floridai álom egyszerre láttatja a gyermeki szabadságot és a társadalmi lecsúszás rideg valóságát – anélkül, hogy ítélkezne vagy melodrámába fulladna. A színes falak és a szürke valóság kontrasztja teszi feledhetetlenné. A közelről mutatott szereplők nem egy filmplakátról másztak le, látszik rajtuk minden törékenység és anyagi gond, mégis élnek és küzdenek. A történet gyermeki nézőpontja eleve filter nélküli: tiszta, előítéletmentes kíváncsiságot hordoz.
303 (2018)
Különös utazásba csöppenünk, és éppoly ráérősen haladunk, mint az a régi Mercedes lakóautó, amelynek típusáról a film a címét kapta. Ez a lassúság nem lustaság, hanem tudatos hozzáállás: a 303 hagyja, hogy a gondolatok és az érzelmek kibontakozzanak. Jule (Mala Emde) Berlinből Portugáliába indul barátját meglátogatni, útközben felvesz egy stoppost, Jant (Anton Spieker), aki Spanyolországba tart rég nem látott apjához. Hosszú napokig utaznak együtt, s beszélgetéseik során egyre mélyebbre ásnak magukban. Vitatkoznak is, gyakran egymás idegeire menve, de sosem mesterkélten.
A naplementék, az erdők és a tengerpart itt nem filmesen szépek, hanem úgy vannak jelen, ahogy a két főszereplő is ténylegesen látná őket az ablakból. A párbeszédek tele vannak félbeszakításokkal, nevetésekkel, csendekkel – pont ahogy az életben. A két színész valóban hónapokon át járta be a forgatási útvonalat, így a köztük érezhető kémia részben élő élményekből táplálkozik. Sok dialógus improvizáción alapul, a karakterek reakciói nem előre kitalált poénokra vagy mondatokra épülnek.
„Nem értem, miért gondolod, hogy az emberek alapvetően jók” – mondja Jan. „Mert ha nem hinném, minek élnék?” – vágja rá Jule.
Ez a kérdés-felelet dinamika vonul végig a filmen, amelyben nincs végső igazság, csak a közös út és az egymásból kiváltott gondolatok. Olyan, mintha egy szűretlen baráti beszélgetés részesei lennénk.
Cry Macho (2021)
Clint Eastwood 91 évesen rendezett – és főszereplőként eljátszott – filmje nem próbálja elrejteni sem a karakterek, sem a világ tökéletlenségeit, sőt ezekből építkezik. Eastwood nem engedte elmaszatolni öregedése nyomait: a ráncok, a lassabb mozdulatok, a bizonytalan járás mind részei a történetnek. Nem tesz úgy, mintha akcióhős lenne, csak egy idős férfi, aki vállal még egy érzelmileg nehéz utat.
Az általa alakított Mike Milo egykori rodeósztár régi főnöke kérésére Mexikóból az USA-ba hozza problémás kamasz fiát, Rafót – és annak kakasát, Machót. Az út során barátság szövődik köztük. Egy jellemző pillanatban Mike így szól Rafóhoz: „Azt hiszed, keménynek kell lenned, hogy túlélj. Pedig az erő nem abból jön, ha kemény vagy, hanem abból, ha tudsz gyengéd lenni.”
A film azt üzeni, hogy az igazi erő nem a pózokban, hanem a lecsupaszított, őszinte jelenlétben rejlik.
A Cry Macho forgatókönyvét még a hetvenes években írták, Eastwood már akkor fontolgatta, hogy eljátssza a főszerepet, de túl fiatalnak érezte magát. Végül 91 évesen állt a kamera mögé és elé, így a film hitelessége még erősebb. Nem az a road movie, ami pörgős zenével, képeslaptájakon robog. Lassú, poros és esetlen – mint az életünk, amikor már nem a tempó, hanem a tisztánlátás számít.
A valódi történetek a szűrők alatt rejtőznek. Ebben a hónapban azt keressük: mi történik akkor, ha nem akarunk tökéletesnek látszani – csak jelen lenni.
Augusztusban a hónap témája: #nofilter
Kapcsolódó cikkeinket itt éritek el.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Hét film, ami megmutatja: nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
