Schäffer Erzsébet: Juzeknek hívtuk

Juzek – most úgy írom, ahogy ejtettük a nevét, amúgy leírva: Józek. Restaurátor volt és világfi. És lengyel. Abban az időben, amikor, ha jól emlékszem, fülig szerelmes voltam belé, a Ryneken álló Nagyboldogasszony-templom freskóin dolgozott. Esténként csapatokban jöttek a lakására Krakkó művészvilágának különös figurái, festők, szobrászok, grafikusok, fotósok, a divatszakmában dolgozó tervezők és manökenek, egy-két fiatal író – volt ott mindenféle alak, s mind állította, hogy Józeknél jobb hely nincs a világon.

Schäffer Erzsébet: Juzeknek hívtuk
Schäffer Erzsébet: Juzeknek hívtuk

Kép: Profimedia - Red dot

Pedig nem volt abban a lakótelepi szárítókból kialakított lakásban semmi különös. Jó dzsessz szólt, mindig volt friss tea, igaz vodka is. Kosarakban perecek és széles nyakú üvegedényekben savanyú uborka. Több ilyen kínáló hely volt a lakásban, asztalon, földön, falmélyedésben.

Nagy beszélgetések zajlottak, Józek olykor mesélt a munkájáról, néha fönt dolgozott a kupola alatt, máskor a műhelyében, de restaurálás közben sose láttuk, akkor nem engedett maga mellé senkit. Engem sem hívott, igaz, én akkoriban egy megszállott lengyel fotósgyerekkel a vidéket jártam – szép, öreg arcokat keresett. Amikor valaki megtetszett neki, leálltunk, beszélgettünk, ő meg fényképezett. Józek hajónyi méretű, öreg Cadillec-jével utaztunk, ő adta kölcsön Jannak. Ha hű akarok lenni az igazsághoz, engem is ő „adott kölcsön”:
– Elzbieta, legyél ennek a gyereknek az őrangyala, Jan béna és tehetetlen földi őrangyalok nélkül.

Egy szóval se tiltakoztam, egyrészt boldog voltam, hogy ott vagyok velük, másrészt akkor úgy éreztem, Józek kedvéért elmegyek a világ végére. Jan ráadásul kellemes társaságnak bizonyult.

A hatvanas évek végi Lengyelország merőben más világ volt, mint az itthoni.

A mélyen hívő lengyelek szabadon gyakorolhatták a vallásukat, könnyebben utazhattak külföldre, munkavállalási engedélyt is lehetett kapni náluk. Józek így dolgozott vagy tíz évet Amerikában. Úgy tervezte, kint marad. Aztán gondolt egyet, hajóra szállt és hazajött. Ha Krakkóba utaztam, hozzá mentem először. De azon az első úton még azt sem tudtam, hogy a világon van.

Mindig a Keletiből indult a vonat. Ha tél volt, az öreg katonai sílécemet is cipeltem, mert Józeknek Zakopanéban a Dom Turistban is voltak barátai. Hát mentem, amikor csak lehetett.

Pompás hajnalban fürge szerelvény vágtat, robog velünk.
Úgy, mint régen, újra Krakkóba szól a vonatjegyünk.
Szemedben tükröződik az étkezőkocsi.
Sörfoltos asztalunkon hatvanöt zlotyi.

Emlékszel? Hatvanöt zlotyiból már jót lehetett ebédelni, még maradt is pénzed. Krakkó tele volt dzsesszkocsmákkal, Riby feliratú talponállókkal, lázadó grafikák a pinceklubok falán, kísérletező színházak egymás nyomában. Hogy mi hol van, melyik a legjobb hely, azt persze csak a bennfentes krakkóiak tudták.

Itt, a Ryneken szagoltam életemben először könnygázt, rózsaszín volt, a szememet csípte, kaparta a torkom.

Aznap reggel a Jagello egyetem falán hatalmas fekete betűk virítottak, „Ne pravda! Ne pravda!” Utána tele lett a tér emberekkel, főleg diákokkal, beszéltek, nevetgéltek, tudták, valami készül. Nemsokára az árkádok alól áradni kezdett a rózsaszín köd, mögötte maszkos rendőrök. A turisták és a galambok azon a délelőttön elbújtak, pár perc múlva csak rohanó fiatalokat lehetett látni. Már nem emlékszem a nevére, melyik kávézóba menekültünk, egy pince volt, csak a megsárgult századeleji képek vannak előttem, meg hogy később, libasorba tudtunk felmenni és kijutni, vissza a Rynekre. A bejáratnál két rendőr csépelte a kifelé tolongók hátát. Akkor terítette hátulról rám Józek a kabátját. Egy háborút megjárt vastag, kopott bőrdzsekit. A nagyapjáét. Azokban az időkben abban járt. Így ismerkedtünk meg.

Estére egy külvárosi blokkház szárítóhelyiségeiből kialakított zegzugos lakásába nagy társaságot hívott. Akkor voltam ott először. Mustáros fasolkát ettünk, nagy teafőzőben herbatát forráztak, valaki vodkát hozott.

Ott hallottam először a strófát: „Polak, Wegier, dwa bratanki, I do sabli, i do szklanki – Lengyel, magyar két jóbarát, együtt harcol, s issza borát.” Valahogy így van…

Józeknak kerek ábrázata volt, oldalt már őszülő tüskére nyírt rövid haja, feketekeretes szemüvege, mint Zbigniew Cybulskynak a Hamu és gyémántban. A rojtos bőrmellénye terpentinszagú volt. Belőle erő sugárzott és végtelen kedvesség. Bődületes humorral próbálta álcázni ezt a figyelmes gyöngédséget, ami nem csak a nők, de gyerekek és minden nála gyengébb lény láttán elöntötte. Az álcázás nyomán dőltek belőle a viccek, az adomák, lehetetlennél lehetetlenebb történeteket mesélt, amelyekről sorban kiderült, mind igaz. Ismerte a fél várost, ha végigmentünk a Bulecskaján, egyfolytában köszöntek neki.
 – Hello, Józek, co jes?

Ő, akinek akart, visszaintett, ha nem, beszélt tovább, karon fogott és vitt, vitt, én meg röpültem vele, pedig tudtam, csak egy vendéglőig megyünk, ahol hosszan fog válogatni, a végén halat kér, friss tengeri halat. Bármit is ettünk, pezsgőt bontatott. Mást nem ivott, csak pezsgőt. Szárazat. Ha a pincér nem hozott magától, akkor mindig kért bele egy szem málnát vagy epret. Télen, nyáron ez volt a rend. És bárhol voltunk, bőkezű borravalót adott. Az étkezés elején meg végén mókásan rám mosolygott és kezet csókolt.

Egyik évben Zakopanéban szilvesztereztünk. A Dom Turistban kaptunk szállást, én a női hálóban, egy emeletes ágy emeletén, Józek a férfiaknál elcsípett egy matracot.

Emlékszem, a piacon eladtam a Sokol rádiómat, egy bőrsarut, és füstölt hegyi sajtot vettem az árán.

Nagy társasággal voltunk, egész nap csúszkáltunk egy lankás lejtőn. Korán sötétedett. Lepakoltunk a szálláson, Józek intett: gyere, megszökünk! Értett a meglepetésekhez, ezt is hogy szerettem! Semmi felhajtás, nem szólt most sem, csak kézen fogott: gyere! Egy lovas szán állt a sarkon, az ülésén meleg báránybőr takarók. Beburkolóztunk és elindultunk. Bele, a füstillatú téli estébe. A hóval borított faházak ablakainak meleg fénye nemsokára elmaradt, hó világította erdei úton, hatalmas fenyők közt suhan a szánunk. A lovak patáinak dobbanása elhal a vastag hóban, csak a rudas nyakán csilingel egy rézcsengő.

Nem beszélünk. Nem merek megmozdulni se, nehogy fölébredjek és meglássam, álmodom.

Mert álom volt. Józek egyszer csak eltűnt. Mesélték, volt valami zűrös ügye. Gyönyörű, kora középkori, meg még előbbi ikonokat festett százados öreg deszkákra. Értett hozzá. Aztán jó pénzért eladta. A becsüs nem gyanakodott, a festék alatt csak a fát vizsgálta, az meg… valódi volt. Aztán valaki rájött. Józek nem várta meg, míg megtalálják. Otthagyta Jannak az öreg Cadillec-et, és visszament Amerikába.

Néha töltök magamnak egy pohár pezsgőt, beleejtek egy szem málnát… Egészségedre, kedves Juzek, bárhol is vagy!

A cikk Schäffer Erzsébet Mesék férfiakról sorozatában jelent meg. „Milyen jó lenne elmesélni egyszer a férfiakat. Akikkel találkoztam, akiket megszerettem, akiket elkerültem, azokat, akiket elveszítettem, akikhez ragaszkodtam, akikkel éltem és élek. S közben jó lenne megfejteni titkokat. Annak az örök vágyódásnak, harcnak és kiegyezésnek a titkát, ami a férfit a nő, a nőt a férfi mellé rendeli. S ami elválasztja, ha nincsenek résen."

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti