Mesélő Föld: kalandok a hegy gyomrában, ahol a kalcit ragyog

Ismét izgalmas feladattal lepett meg Zsejke, az online főszerkesztőnk: újra egy hegy gyomrába kellett merészkednem. Ezúttal azonban nem barlang, hanem bánya várt rám. A programot Viki, a projekt marketing- és PR-felelőse ajánlotta. A leírás szerint felnőttek és gyerekek egyaránt élvezik – hát, gondoltam, trombitáljunk össze egy csapatot, és irány a Mesélő Föld!

Gyülekező a hegy lábánál – avagy a vasárnap délelőtt is lehet hajnal

Szép kis csapat gyűlt össze: gyerekek, felnőttek, a fotósunk családostul. Tíz előtt tíz perccel szinte egyszerre gördültünk be a dimbes-dombos felsőpetényi parkolóba – ami, gyerekes viszonylatban, már-már hajnalnak számít. Egy kivétellel (ő volt a legkisebb, minden mentsége megvan) mindenki időben befutott.

Amíg a késői különítmény megérkezett, a többiek a közeli tavat és bárányokat vették szemügyre. Akik nem mentek bárányt számlálni, azokat Viki szórakoztatta egy kis földtörténeti mesével:

„A Cserhát hegység lágy ölében, a Romhányi-rögnél állunk. Az idők kezdete előtt, több száz millió évvel ezelőtt itt egykor a Pannon-tenger hullámzott, amelyben rengeteg meszes vázú ősállat – ammonitesz, rák és kagyló – élt.” 

„Amikor elpusztultak, a tenger fenekére süllyedtek, és meszes vázaik az idők során összepréselődve létrehozták azt a hatalmas mészkőrögöt, amelybe most belépünk.”

A hegy, ami egyszerre szép, hasznos és titokzatos

A Mesélő Föld egy 70 hektáros magánterület része – akkora, hogy nem is lehet belátni. A hely egyszerre geológiai élménytér, kozmetikai labor, művészeti műhely és felfedezőpark. A kerámiarészleg is formálódik: nagy kemencék, masszagyártó gépsor, saját agyagmassza – ha minden jól megy, ősszel indulnak a művészeti foglalkozások is.

Viki mesélt a külszíni bánya érdekességeiről, ami kicsit úgy néz ki, mint egy holdbéli táj. A hegy tetején található Panoráma Pontról az egész környékre rá lehet látni, ráadásul szervezett túra keretében a meddőhányókon még geológiai kincseket is lehet „kőturkálni.”

Miután mindenki befutott, a „Mozdonyház” nevű bázison kezdtünk, ahol fontos dolgok történtek: papíroztunk. Mert hát, bányába nem csak úgy beesik az ember. Még népszámlálás is volt – mindenki kapott egy számot Vikitől. Kiderült, hogy 18-an vagyunk, de a felelősségvállalási nyilatkozatokat olyan komolyan töltöttük ki, mintha egy legalább 50 fős expedíció indulna az Andokba.

Kép

Fótó: Jónás Jácint

Sisak fel, irány a Hegy szíve!

A Mozdonyház egykor mozdonyokat hűtött, most nekünk kellett a kíváncsiságunkat lehűteni. Indulni kellett, hogy beleférjünk a másfél-két órás túrába. Viki még gyorsan elmondta a „játékszabályokat”, aztán mindenki sisakot húzott, és elindultunk a hegy gyomrába.

A bányába egy több lakattal zárt rácsos kapun keresztül jutottunk. Itt már érezni lehetett, ahogy áramlik kifelé a hűvös levegő – mintha maga a hegy lehelt volna ránk. Ez a „lélegzés” valójában a kéményhatás: meleg levegő felfelé, hideg lefelé – minden mozgásban van. Sőt, pár hete egy párafelhő is „beszorult” a járatba. Igen, egy igazi felhőcske – odabent a járatban.

A kaolinról egy egész egyetemi előadás is kevés lenne, de amit sikerült megjegyezni, az lenyűgöző: használták porcelánhoz (például Zsolnán), gyógyszerhez, és mivel mégiscsak egy lap vagyunk, Viki nekünk azt is kiemelte, hogy a nyomdában a papírok fehérítésére is alkalmazzák. Autógumikban, hőálló bevonatokban, de még kozmetikai arcmaszkban is megtalálható. 

Kedves hölgyek, anyukák, képzeljétek el: az az agyag, ami épp a homlokotokat tisztítja, pár millió éve érintetlenül pihen itt, a hegy külszíni rétegeiben! Szóval, tele van értékes ásványi anyaggal.

Ajándék kavics a hegynek

A túra elején különleges szertartás következett: kavicsot vittünk a hegynek ajándékba – lehetett tengerparti, barlangból hozott, kertből szedett. A hegy csendben fogadta. Mi pedig megértettük: ha ő beenged, mi is adjunk valamit cserébe.

Ahogy már kint is mesélte Viki, mészkőhegységben jártunk. A mészkő nagyon kemény dolog. Nemcsak fizikailag – lelkileg is. Mert egy hegyben lenni egyszerre izgalmas és kissé szorongató élmény is. Viki, a túravezetőnk tulajdonképpen egy 427 méter hosszú csőbe húzott be minket. Persze nem szó szerint, de ő így mondta – hisz nem mi mentünk le, hanem a hegy jött fölénk.

„Jó szerencsét!” – így köszöntünk hangosan, amikor elindultunk, ahogy a bányászok. Nem „Szia” vagy „Halihó”, hanem komolyan – mert ha van valami, amit nem tudsz kiszámolni a bányában, az a szerencse. A nap egyik legfontosabb mondata már az elején elhangzott: „Maradjunk együtt.” Lehetne ez akár minden túra mottója is.

Egy sínpár mentén haladtunk, pár pocsolyát is érintve. Ezek kikerülése volt a legnagyobb fizikai kihívás a túránk során. Ahogy egyre beljebb jutottunk, mindannyian éreztük, hogy igazán különleges helyen járunk, ahol a múlt mesél, és a jelen tisztelettel adózik neki. És persze mi is.

Megtudtuk, búvófülke minden 30–40 méteren van. Miért? Hát, robbantás, vízbetörés meg ilyen apróságok miatt – amik például egy szénbányában nem ritkán meg is történnek. De nem itt. A gyerekek persze mindent tudtak – YouTube, TikTok, Minecraft, ki tudja, honnan. 

Ez a bánya egyébként olyan biztonságos volt, hogy annak idején, amikor még működött, „wellness-bányának” hívták. 

Másfél kilométert mentünk, de valójában 11-et is mehetnénk – ha nem lenne a többi rész lezárva. Mondjuk meg őszintén: 11 kilométer után tényleg jólesne egy lávaköves masszázs!

Cseppkő vagy sókiválás?

Megtanultuk, hogy a cseppkő 1–2 centiméteres növekedéséhez akár több száz év is kell, az itteni sókiválások 60–70 év alatt keletkeznek, szemet gyönyörködtető formákban. Az enyhén savas talajvíz oldja a mészkövet, gömbfülkéket formál, a természet tehát titokban varázsol. Közben Fruzsi, a 4 és fél éves keresztlányom felmászott Saci barátunk nyakába – igaz, a túrát 6 év felett ajánlják, de le a kalappal Fruzsi előtt is, mert őt is nagyon érdekelte ez a hely, csak neki kisebbek a léptékméretei.

Ez a bánya robbantással jött létre anno, de vannak természetes, barlangszerű részei is. Egyébként itt több száz denevér is áttelel. Viki szerint most csak néhány lusta példány maradt bent, akik vállalták, hogy statisztálnak a túrákon. Időnként el is vitték a show-t. Fontos megjegyezni, hogy a gyerekek nagyon ügyesen betartották az egyik szigorú szabályt: denevérekre nem világítunk!

A denevérek nagyon fontos élőlények, ráadásul fokozottan védettek, és teljesen ártalmatlanok az emberre nézve. Mi például egy kis patkós orrú példánynál álltunk meg – udvariasan, kicsit távolabb –, hogy ne zavarjuk az álmát. Megtudtuk, hogy további három denevérfaj él még a bányában, habár belőlük csak egy-egy példány: nagy patkós orrú, közönséges kései és a szürke hosszúfülű-denevér – utóbbinak olyan a füle, mint egy nyuszinak. Amikor alszanak, maguk mellé csukják, és szeretnek szűk kis csőszerű járatokban tanyázni.

Kalcit, a sztár: fluoreszkál, lumineszkál! 

És hogy fokozzuk, mindjárt jön a tribolumineszkálás is – a szó, amit senki nem fog megjegyezni. A legnagyobb „ÓÓÓÓ, HŰŰŰŰ!”-kórust természetesen az UV-fény alatt ragyogó kalcitkristályok kapták. A látvány olyan volt, mintha egy tündérporos sci-fibe csöppentünk volna. A kalcit igazi sztár: fluoreszkál, lumineszkál, sőt kettős fénytörése is van! A fluoreszkálást csak akkor láthattuk, ha lekapcsoltuk a lámpáinkat, és Viki felkapcsolta az UV-fényt.
– Óóóóááá… Hűűűűű, aztaaaaa! De szééééép! – zengte a kórus.
– Ugye milyen szép a hangja is kalcitnak? Hűházik! – mondta Viki mosolyogva.

Megtudtuk azt is, hogy a világon körülbelül 4500 féle ásvány létezik. Némelyik akkor is világít, ha megdörzsöljük – ezt tribolumineszkálásnak hívják. 

Egyszer csak egy több kocsiból álló vas kisvonatba botlottunk. A bányászok régi járműve hirtelen tele lett kis utasokkal, és egy Milán nevű mozdonyvezetővel. Beültünk, fotóztunk, ici-picit pihentünk, aztán mentünk is tovább.

Kép

A kisvonatban – Fotó: Jónás Jácint

A következő állomás a hegy szelleme volt. Én persze tényleg egy szellemalakú szellemet kerestem – tudjátok, hogy is hívják?... Mindegy. De a többiek segítségével rájöttem, hogy egy arcot kell felfedezni. Egy fintoros arcot, ami szerintem szívalakú is volt. 

Aztán elértünk a sötétség és csend pontjához. Lekapcsoltuk a lámpákat, egymás kezét megfogva nagy kört alkottunk. Csendkirályt játszottunk – és most kivételesen mindenki betartotta a szabályt. Néhány perc alatt megtapasztaltuk, milyen az igazi, teljes csend és sötétség. (Mélyen megérintő élmény volt. Még röhögőgörcsöt sem kapott senki.)

Ezután egy színkavalkádos falfelület következett, ami úgy nézett ki, mintha valaki ráborította volna az összes temperát. Aztán megpillantottuk a kaolint, amit külön nekünk hoztak oda, hogy megnézhessük.

Volt néhány rész, ahová már nem léphettünk be. Csak hallgattuk, mi minden rejtőzik még odabent. (Még mindig vannak titkos, felfedezésre váró csodák.) Visszafelé már gyorsabban haladtunk. A kijárathoz közeledve megint lekapcsoltuk a lámpákat, most azt figyeltük, milyen messziről látszik a fény az alagút végén. (Már majdnem filozofikus lett a hangulat.) A kijáratnál újra megszámolódtunk, szerencsére mindenki megvolt, a csapat élményekkel feltöltődve indulhatott haza.