„Szeretném látni a fiaimat és a természetet” – A látássérült Maja a mai napig színesben álmodik
A látássérült Maja nem ismer lehetetlent. Süt-főz, sziklát mászik, supdeszkán evez. Kis csapatával nemcsak a látássérülteknek, hanem a látóknak is felejthetetlen élményeket ad: speciális játékok és sportok kipróbálását, szabadulószobát, szemtelen vacsorát. Bárhová megy, hűségesen kíséri kutyája, Pax. Férje és két fia arcát sosem láthatta, mégis harmóniában élik mindennapjaikat. Keveseknek adatik nagyobb hit, derű és szabadság, mint Tóthné dr. Kiss-Orosz Máriának, aki a Vakok és Gyengénlátók Integráló és Sportegyesületének elnöke.
Hogyan váltak az életedben a színek és képek sötétséggé?
Nyolcéves koromig úgy éltem a mindennapjaimat, mint bármelyik más kortársam. Amikor az egyik matematikaórán rosszul írtam le a feladatot a tábláról, megkezdődtek a kivizsgálások. Kiderült, hogy retinitis pigmentosám van, ezért pubertáskoromra el fogom veszíteni a látásomat. A szüleim nem mondták meg; úgy neveltek, mintha egészséges volnék, és integráltan tanultam tovább. Amikor tudatosult bennem, hogy egyre rosszabb a látásom, újragondoltam a jövőmet. Nehézséget okozott, hogy mindez egybeesett a kamaszkorral.
Sokáig nem akartam látássérült emberekkel találkozni. Nem akartam tudni, hogy mi vár rám.
A pálfordulatot a sport hozta meg. Dr. Péter Árpád, aki a csörgőlabda képviselője volt Hevesben, elhívott egy edzésre. Mivel testnevelésből felmentett voltam, és hiányzott a mozgás az életemből, nem tudtam ellenállni. Rögtön beleszerettem ebbe a sportágba, de az edzések néhány alkalom után megszűntek, és széthullott a csapat. Miután Szekszárdon elvégeztem a szociális munkás szakot, és rehabilitációs mentorként dolgoztam egy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégnél, eszembe jutott a csörgőlabda. Megkerestem Árpádot, elkezdtük az edzéseket, és együtt hoztuk létre a Vakok és Gyengénlátók Integráló és Sportegyesületét.
Emlékszel a pillanatra, amikor végleg elveszítetted a látásodat?
Ez nehéz kérdés. Vizuális típus vagyok, a mai napig színesben álmodom. Amikor azt mondták, milyen szép zöld a fű, akkor odanéztem, és láttam. Ma már csak elképzelem, de egy időszakban nehéz volt szétválasztani a képzeletet és a valóságot. Inkább folyamat volt ez. Az biztos, hogy az általános iskolában nagyítóval olvastam, a gimnáziumban már felolvasták nekem a tanulnivalót, a főiskolán pedig vakon használtam a számítógépet. Sok mindent megtanultam, megoldottam.
De van, ami nagyon hiányzik: szeretném látni a fiaimat és a természetet.
Erdőszélen lakunk, és a mai napig feltölt, ha hallom a madarak csicsergését vagy a békák koncertjét. Amikor túrázom, elképzelem a tájat. A férjemnek sokszor fárasztó, hogy mindent elmondjon, amit lát.
A férjeddel hogyan ismerkedtetek meg?
Gyakran jártam a szomszéd falu könyvtárába. Egyszer egy komolyzenei esten vettem részt, ahol ő kiszúrt magának, én pedig rá sem néztem. A rendezvény végén tudta meg, hogy nem látok. A könyvtárban egy amatőr festő kiállítása volt, és ő mutatta meg nekem a képeket. Így kezdtünk el találkozni.
A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Megjárta a túloldalt, de a földön van dolga – Balogh Zoltán az álmaiban és a novelláiban nincs kerekesszékben
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
