„Huszonnyolc évesen halt meg, a születésnapomon” – Hogyan gyógyulhat a család a gyászból?

Összetörés

Anya: Hét éve egy nap arra keltem, hogy a férjem angolul telefonál. A fiunk élettársa hívta, aki svéd–chilei származású, és nem tud magyarul. Azt mondta, Ati nem lélegzik, a mentőkkel pedig hiába beszél, nem értik, mit mond. A férjem jelzett a mentőknek. Háromnegyed óra múlva kaptuk az újabb hívást. Egy mentőtiszt közölte a hírt, hogy nem sikerült újraéleszteni a fiunkat. 

Orrvérzésbe fulladhatott bele, huszonnyolc évesen. Hajnal volt, január 28-a. A születésnapom. 

Lánytestvér: Anyáék rögtön autóba ültek, én reggel láttam meg az sms-t. Akkor mentem utánuk a nagynénémmel és a féltestvéremmel. Azt éreztem, ez biztos csak vicc, az egész nem velünk történik. Mikor megérkeztem a bátyámék házába, csak néztem, és hallgattam, ahogyan édesanyám sír, a bátyám élettársa jajgat, a napelemes vakondriasztó pedig zúg a kertben. Apukám azt is mondta: „Ati, kelj föl!”

Anya: Sokkot kaptam. Felöltöztünk, elindultunk. Fagy volt, iszonyú köd, mégis arra kértem a férjemet, hadd vezessek én, hogy legalább valamire kelljen figyelnem. Igaz, átfutott bennem a gondolat, hogy csak egy kormányrántás, és vége ennek az egésznek. Nem tudom, hogy értünk oda a világvégi zsákfaluba, ahol a fiamék éltek. Csak akkor kezdtem sírni, mikor megérkeztünk. Nem tudtam felhívni senkit, képtelen voltam gondolkodni, dönteni, mindent a férjem intézett. Utána még hosszú ideig ebben az automata üzemmódban léteztem, gépiesen tettem a dolgom. Jártam munkába, de nem voltam jelen. A fájdalom hullámokban tört rám. 

Graf Orsolya: Minden gyász egyedi, mint az ujjlenyomat, mert minden ember és minden kapcsolat egyedi. A „családi gyász” tehát nem homogén, közösségi tapasztalat, hanem egyéni gyászfolyamatok bonyolult összessége. Nagyon intenzív és összetett, mert a családtagok egymás számára nemcsak támaszok, hanem kiesett támasztékok is. 

Mert nemcsak az elhunytat gyászolják, hanem az életben maradottak örömteli, kiegyensúlyozott, „nem gyászoló énjét” is. 

Az is befolyásolja a gyászt, hogy milyen feldolgozatlan veszteségeket hordozunk magunkban korábbról. Sokszor vezet konfliktushoz – főleg családon belül – az a tévhit, hogy ugyanúgy kellene éreznünk a szerettünk halálakor. Pedig a gyászreakciók is egyediek: valaki erős érzelemnyilvánítással reagál, más az elérzéstelenítettség állapotába kerül. Fontos elfogadni, hogy mindkettő teljesen normális, ahogyan az is, ha mi magunk másképp reagálunk egy veszteségre, mint ahogyan arra előzőleg számítottunk. A gyász fontos jellemzője, hogy egymásnak ellentmondó érzelmek összessége, és hogy hullámzó: ebben is mindenkinél (sőt, egy személy minden egyes veszteségénél is) sajátos mintázatú. A családi dinamikára az is hat, hogy a családtagok „hullámai” hogyan alakulnak.

Összekapaszkodás 

Lánytestvér: Rettenetesen fájdalmas volt. Mindenki úgy próbált vele megbirkózni, ahogyan tudott. 

Engem sokáig szorított a gondolat, hogy „holnap ki nem fog felébredni”.

A szüleimet igyekeztem érzelmileg támogatni, segíteni anyukámnak elviselni a gyerekgyászt. Rengeteget beszélgettünk. Apa nem mutatta ki az érzelmeit, az álmairól viszont mesélt. Mikor négy év múlva ő is meghalt, nagyon hiányoztak nekem ezek a hármasban töltött idők. Én nagyon benne voltam a kisgyerekes életben, három bölcsis-óvodáskorúval. A férjemtől teljes támogatást kaptam. A kicsikben is sok örömöm volt, sokszor nekem is segített az, ahogyan ők viszonyultak a halálhoz. Nagyon nyitottak a családi sztorikra, folyton kérték, hogy meséljek Atiról. Egyszer azt is végigvettük együtt, hogy a különböző kultúrák, mitológiák mit tartanak a halálról. Az ősök jelenlétéről, a családi kötelékek elszakíthatatlanságáról szóló történetek erőt adtak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: GettyImages

Anya: A férjem teljesen másképp élte meg, mint én. Ő gyászbeszédet írt, intézte a temetést, pakolt, megszervezett mindent. Én semmire sem voltam képes. Az tartott meg, hogy a lányommal róttuk az utakat, és folyton beszélgettünk. Külső segítséget is kértem, de többször megéltem, amit Ákos egyik dalszövege így ír le: „Néha fájdalmasabb a vigasztalás / több sebet okoz, mint maga a gyász.” Elmentem egy gyászcsoportba, ami sokat segített. Valamiért könnyebbség volt, hogy rajtam kívül nem volt ott másik, gyermekét elvesztő anya. Sok évvel Ati halála után az első dolog, ami örömöt okozott, a sajtkészítés volt, a lányommal együtt fogtunk bele.

Graf Orsolya: A gyász egyedisége nem azt jelenti, hogy egyedül kell gyászolni. Tévhit, hogy a gyász egyéni feladat, hiszen a gyász az érzések szintjén zajlik, így a feldolgozáshoz érzelmi kommunikációra van szükség. 

Akár halálesetnél, akár más veszteségnél a legfontosabb, hogy minél többet megéljünk és kifejezzünk az igazi érzéseinkből: miért vagyunk hálásak, mi fáj nekünk, mit bántunk meg, mit sajnálunk.

A Gyászfeldolgozás Módszer® ezeknek az érzéseknek a minél teljesebb kifejezésében és a korábbi feldolgozatlan gyászok felismerésében is segít.

Fontos, hogy a családtagok találjanak maguknak úgynevezett kapcsolati menedéket, lehetőleg mindenki mellett legyen egy-egy olyan személy, akivel lelkileg leginkább egymásra hangolódva tud beszélni az érzéseiről. Lehet, hogy valaki családon belül talál kapcsolati menedéket, ahogyan itt az édesanya, más a tágabb rokonságban vagy azon is kívül. Egy külső személy, aki kitartóan, nyitott szívvel hallgatja a gyászolót, akár praktikus dolgokban (ügyintézés, háztartás) is segíthet, illetve fel tud figyelni arra, ha esetleg szakember segítségére volna szükség, hiszen a feldolgozatlan gyász okozhat depressziót. 

A családtagok számára nagyon nehéz, hogy egyszerre kell támaszt nyújtaniuk, és szorulnak maguk is segítségre, ezt a terhet is enyhíti egy külső kapcsolati menedék. Amit minden családtag megtehet, az a szeretetalapú egységre törekvés, az elfogadás és a bizalom fenntartása a családban. A család már attól elkezd talpra állni, ha a tagjai a gyász egyediségét tiszteletben tartják, nem ítélkeznek, nem hasonlítgatnak, nem elvárásokkal, hanem figyelemmel és türelemmel fordulnak egymás felé.

Összeforrás

Anya: Szerintem feldolgozni valamit, és együtt élni vele két külön dolog. Egy szülő halála, főleg időskorban, az élet rendje szerint való, könnyebben feldolgozható, de egy gyereket elbúcsúztatni nem lehet. Nekem az volt a fordulópont, hogy elfogadtam, nem tudok változtatni azon, ami történt, és itt van nekem a lányom, az unokáim.

Ami még megadatik nekem, abból ki kell hozni azt, amit lehet. Senki sincs előbbre, ha azt szenvedésben és bánatban élem végig. És tudom, hogy majd találkozunk Atival is, a férjemmel is. Hogy jó csapat vár odaát. 

Lánytestvér: Ma is sokat álmodom a bátyámmal. 

Szerintem nem a seb gyógyul be, hanem az élet növi körbe a gyászt. 

Anyukám születésnapja mindig felhozza az emlékeket, de a hétköznapokban is továbbra is mesélek róla, fotókat mutatok a gyerekeknek. Egy lezárult életnek van teljes képe, narrációja. Ati búcsúztatására én készítettem a gyászjelentést. Egy, az El Caminón készült képet választottam róla, amelyen egy kereszt mellett áll. A Szent Jakab-út jelképe egy fésűkagyló, és ezt a Weöres-sort tettem mellé: „Emlékem elhull, mint a könny, de az esemény szőttese megőrzi voltom bélyegét, mint őskagylót a sziklaszál.” Úgy érzem, hogy ez kifejezi Ati személyét és az életének teljességét. 

Tudom, bármikor történhet bármi. De ha az ember szeretetből él, szerető család veszi körül, nem a befolyásolhatatlantól való rettegés fogja meghatározni az életét. Anyukámmal minden korábbinál bensőségesebb lett a kapcsolatom, és ez azóta változatlan. Jó volt látni, amikor újra tudott örülni valaminek.

Graf Orsolya: Egy ilyen veszteség után a család addigi működése megbomlik, és nem a régi család folytatódik, hanem valamilyen formában új család jön létre, amelynek mint funkcionáló egységnek is rendeződnie kell. Van olyan, hogy ez helyre rendeződést jelent (például egy bántalmazó családtag halálakor), de legtöbbször nagy kibillenésként élik meg az érintettek. 

Az új „felállás” akkor tud jól működni, ha abban mindenki a saját szerepét viszi, nem akarja átvenni a kiesett személy szerepét, hanem meghagyja neki, még ha fizikailag nincs is jelen. 

Ezért nagyon fontos a történetmesélés, mert a történetek tartják a családon belül életben azt, aki már nincs ott – mivel a történetben ott marad szereplőként, és senki nem veszi át a szerepét.

A családi rítusok rengeteget segíthetnek. Nem mesterségesen erőltetni, inkább csak hagyni kell, hogy kialakuljanak ilyen szokások, akár például csak annyi, hogy a család esténként együtt vacsorázik. Akár évfordulók, ünnepek – mint ebben a történetben az édesanya születésnapja – alkalmával, akár a családban lévő gyerekekkel ki lehet alakítani az emlékezés szokásait, lehet rajzolni, írni, azokat felolvasni, közösen imádkozni, fontos az, hogy a rítus teret adjon az őszinte érzelmi kommunikációnak. 

Az is segít, ha a család nem marad benne a régi szokásokban, hanem olyanokat alakít ki, amelyek már nem az elhunythoz kötik – például nem kell azt a filmet nézni, amit ő szokott karácsonykor. Az hoz gyógyulást, ha a jelenben élő családtagoknak van helye élni és alakítani, továbbvinni az életet. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.