Barlangba lépnek, de megnyílik előttük a világ – Több mint szabadidősport fogyatékossággal, nehézséggel élőknek is

A barlang sötét. Nedves. Hideg. Tele van akadályokkal. Elsőre nem tűnik ideális helyszínnek egy mozgásterápiás foglalkozáshoz. Vannak azonban, akik egészen másképp látják. A barlangászat nem hétköznapi hobbi: szűk járatok, csúszós kövek, teljes sötétség – itt minden mozdulat tudatos és megtervezett kell, hogy legyen. A barlangban a sziklákon kívül nincs más kapaszkodó, csak a társaink és a saját képességeink. Éppen ezt a tapasztalatot szeretnék átadni sérült gyerekeknek is.

Verocs ötlete nyomán

Egy csapat szakember és lelkes önkéntesek immár húsz éve kísérnek le gyerekeket a föld alá, és figyelik a fejlődésüket. Az elmúlt években azon is dolgoznak, hogy a barlangi mozgás ne csupán kihívás, hanem terápiás eszköz is legyen mozgássérült gyerekeknek. A Verocs Szakosztály munkájára Faragó Tamás, az egyik alapító, a szakosztály vezetője hívta fel a figyelmünket, de a sérült túrák ötlete Mikolovits Veronikától, a Nemzetközi Pető Intézet konduktorától származik, aki maga is szenvedélyesen szeretett barlangászni. 

Felismerte, hogy a mozgáskorlátozott és más fogyatékossággal élő fiatalok számára kevés a valódi kihívást és örömöt nyújtó szabadidős lehetőség, ezért barlangi túrákat szervezett nekik. 

Bár egy tragikus baleset – nem a barlangban, hanem a hegyekben, egy kőomlás következtében – véget vetett az életének, barátai továbbviszik az általa elkezdett munkát.

„Az alapító, Verocs eleinte jutalomként hozta el a gyerekeket, mert látta, mennyire élvezik. Aztán egyre többen akartak jönni” – meséli Tamás, aki húsz éve minden kedden vezeti ezeket a túrákat, és évente három-négy többnapos tábort is szervez. Kezdetben csak alkalomszerűen indultak, de ahogy terjedt a hírük, és egyre több fiatal jelentkezett, a túrák heti rendszerességűvé váltak.

Veszélyes?

A leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek: veszélyes-e mindez? „Ha megfelelően készülünk, nem veszélyesebb, mint bármely más szabadtéri tevékenység. Ráadásul itt nincs forgalom, nincsenek járókelők, nincsenek egyenlőtlenségek. Itt mindenki küzd. Mindenki másért, de küzd” – mondja Tamás.

Hogyan segíti mindez a mozgássérült gyerekeket? 

„Megtanulják, hogy a határaik nem ott vannak, ahol gondolták, hogy lehet máshogy is közlekedni. Hogy a saját testükkel dolgoznak, és nem mindig a segédeszközre hagyatkoznak. És persze az élmény, ami hatalmas!”

A terápiás túrákat képzett barlangászok és gyógypedagógusok vezetik, illetve sok önkéntes térítésmentesen segít. Eredményeiket nemzetközi konferenciákon is bemutatták már. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a túrák nem csupán élményt nyújtanak, hanem fejlesztő hatásuk is lehet: hozzájárulhatnak a mozgásteljesítmény és az önismeret fejlődéséhez, azaz a gyerekek egyre ügyesebbek, bátrabbak és önállóbbak lesznek. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A személyes élmény

Két egymást követő kedden veszek részt a túrán. Korábban rendszeresen barlangásztam, de egy ideje tériszonyos lettem, így kíváncsian várom, hogyan reagálok majd a mélységre. Izgatottan figyelem, hogy míg bennem feszültség van, a többi résztvevő nyugodt hangulatban érkezik a helyszínre. Van, akit taxival hoznak, más – ahogy ők nevezik – a „Rolls-Royce-ába” kapaszkodva billeg be, de akadnak olyanok is, akik önállóan, tömegközlekedéssel vagy szüleik kíséretében jönnek.

A túra a Pál-völgyi-barlang büféje feletti öltözőben kezdődik – ami, mint kiderült, luxusnak számít, hiszen régebben a barlang előtt, a szabad ég alatt kellett öltözniük a résztvevőknek. A csapat maximális létszáma 20 fő, az indulást és az érkezést pontosan be kell jelenteni a Duna-Ipoly Nemzeti Park felé. 

A felszerelések kiosztása mindig valakinek a feladata. Előkerülnek a padlásról az overallok, sisakok, fejlámpák. Mindenki gyakorlottan, olajozottan készülődik. Az átöltözés után levonulunk a barlangba: a Szépvölgyi úton átkelve – ahol az autósoknak már megszokott látvány lehet a barlangászok csoportja – érkezünk meg a Mátyás-hegyi-barlang bejáratához. Itt Tamás gondosan elrendezi a csoportokat, kijelöli a gyors csapatot, és már útjukra is bocsátja őket, a lassabbakhoz pedig beosztja a segítőket.

A barlangi mozgás nemcsak a föld alatt, a csapaton belül is tudatos szervezést igényel. Aki először jár a barlangban, annak gondosan elmagyarázzák az alapszabályokat: nem ugrálunk, az előttünk haladó nyomában maradunk, és időnként hátrafordulunk, hogy meggyőződjünk róla, a társunk is jön.

Az ereszkedés egy körülbelül 12 méter hosszú létrán kezdődik. Van, aki könnyedén mászik le, mások fizikai segítségre szorulnak. Ha kerekesszékes túrázó is van a csapatban, őt beülőben viszik le – de egyébként mindenki önerőből halad, ahogy tud. Most is van valaki, akit mellbekötéssel biztosítanak, hogy epilepsziás roham esetén se zuhanhasson le. Itt mindenki többszörösen be van biztosítva, mégis óriási mozgásszabadságot kap.

Sokféle nehézséggel élő társunkkal túrázunk együtt: mozgássérült, hallássérült, értelmileg akadályozott, autista és ADHD-val élő résztvevőkkel is.Haladás közben alkalmam nyílik egy kis beszélgetésre. Megtudom például, hogy a 22 éves Viki plüssmackót kapott a barátjától Valentin-napra, és a lány azt is elárulja, hogy kollégista barátnőjével minden kedden lejárnak a barlangba. 

Judit néni mozgásfejlesztéssel foglalkozik a Dr. Török Béla Speciális Szakiskolában. Szerinte nem az a lényeg, hogy ki mennyit tud haladni, hanem maga a kaland és az egyensúlyérzék fejlesztése. „Van olyan gyerek, aki kerekesszékben él, de a barlangban kúszik, amennyit tud. Neki ez a túra” – meséli.

Az első alkalmon egy édesanya is velünk tart három gyermekével. Eszterék már évek óta jártak Judit nénihez úszni, amikor egy nap az oktató megkérdezte az édesanyát, hogy sérült fia, Kornél elmehet-e velük a barlangba. Eszter örült a lehetőségnek, és később az ép testvérek is kedvet kaptak a túrához, most is segítőként vannak jelen.

Az egyik szakaszon a „Vinkli”-n haladunk át, ahol oldalra fordulva, egyensúlyozva kell átküzdeni magunkat egy szűkületen. Próbálok segíteni Zolinak, aki elakadt, majd helyet cserélünk, hogy megmutassam, hogyan lehet áthaladni. Andi, az egyik segítő erre megjegyzi: itt nem kell sokat magyarázni, elég, ha mutatjuk a mozdulatokat, a többiek pedig lemásolják.

Egy ponton nekem is szükségem van segítségre: Bencének, a túravezetőnek térdet kell adnia, hogy feljebb küzdhessem magam. 

De itt így működik: mindenki támogatja a másikat, hogy végül mindenki elérje a célját, és sikeresen befejezze a túrát.

Kúszunk-mászunk, bejárjuk a „Bárt”, a „Színházat” és a „Kápolnát”. Elhaladunk a „Vonalzó” mellett is, elmegyünk az „Elefánthoz”, és járjuk az „Óriások útját” is. Az egyik útnak a gyerekek adtak nevet: dinógerinc lett, mert olyan a talaj felszíne, mintha egy dinoszaurusz hátát látnánk. Valóban úgy fest.

A túra csúcspontján, a visszaút kezdetén elérkezik a várva várt végpont, a csokizás – egy hagyomány, amit mindenki szeret. A bagekből előkerülnek a különféle csokik, de valakinél gumicukor is lapul. A barlangászok szütyőiben nemcsak elsősegélycsomag van, hanem mindig akad egy tábla csoki is, mert egy jó túrához a kaland mellett az apró örömök is hozzátartoznak.

„Amikor Bence először jött, még középiskolás volt. A tanárnője kísérte el, de nem szólt senkihez, nem is köszönt, csak csendben átöltözött, majd a sarokban elüldögélt. Aztán lejött a barlangba, és távozott” – meséli Tamás az Asperger-szindrómás Bencéről. Nekem is elmondta túra közben, mennyire szereti a nyugalmat, nehezen viseli, ha gyerekek és hallássérült túrázók is vannak, mert olyankor óriási hangzavar keletkezik.

„Pár év alatt azonban minden megváltozott. Ahogy hétről hétre ismerőssé váltunk számára, úgy fejlődött a kommunikációja is.” 

„Felbátorodott, és nemcsak, hogy beszélgetünk és jóban vagyunk, hanem alkalmanként rá is bízunk sérülteket. Segít a kisebbeknek vagy a nehezebben mozgóknak.” 

Bence egyébként önálló életet él, a munkájával próbálja összeegyeztetni, hogy keddenként lejöhessen a barlangba.

Találkozom olyannal is, aki gerincvédőben érkezett, de az öltözőben hagyta, mert nem abban akart túrázni. Tamás szerint ő is sokat fejlődött. „Első alkalommal majdnem beszorult egy V alakú sziklarésbe. Alig tudtuk kiszabadítani, nekem már a Barlangi Mentőszolgálat és a villogó kék lámpák jártak a fejemben. De végül kiemeltük. Azóta is jön, és nincs vele semmi gond.”

Jázi, aki súlyos értelmi fogyatékossággal él, már legalább tíz éve jár velük. Andi, a segítő meséli útközben, hogy hatévesen még csak lefelé nézett, most viszont az élen halad. Nagyon bátortalan kisgyerek volt, de évről évre megerősödött, most, 16 évesen nagyon élvezi a túrákat.

A barlangban nincsenek különbségek. „Itt nem verseny van, hanem együtt haladás” – mondja János, az egyik résztvevő, aki azzal a bizonyos Rolls-Royce-szal érkezik minden héten. „Empátiát tanulunk, vigyázunk egymásra.”

Tamás szerint néha fegyelmezésre is szükség van, de ez ritka. „Ha valaki nem képes koncentrálni vagy szabályt követni, akkor veszélyes lehet saját magára is.” A barlang különleges terep, ahol muszáj figyelni egymásra.

A Micimackó 

A túra egyik csúcspontja a „Micimackó-lyuk”, ahol egy szűk járaton kell átbújni. „Levegőt beszívni, és csak a másik oldalon kiengedni” – adja az instrukciót a túravezetőnk. Dóri könnyedén átjut, Rajmund más technikával próbálkozik, de végül neki is sikerül. 

A csapatunkból Mesi is nekiveselkedik, de a csípője beszorul. Bár mi látjuk, hogy biztosan átfér, a lyuk adottságai miatt ő mégis úgy érzi, hogy nem fog menni. 

Elképesztő megérezni a többiek néma támogatását és ezt a koncentrációt, amellyel a túravezető és a mozgásterapeuta segít. 

Mesinek végül sikerül átjutnia. Bár először azt tervezték, hogy majd visszafelé próbálkozik, végül – saját belátása alapján – előre halad, és sikerrel veszi az akadályt. Az esetet a túra után Tamás és a segítők átbeszélik.

Előkészületek

A szervezés sem kis munka. Tamás a családja és a munkája mellett heti rendszerességgel végzi ezt, immár több mint tíz éve. Azt is össze kell hangolni, hogy egy adott kedden kik jöjjenek.

„Van egy levelezőlistánk és egy táblázatunk, ahová a tagok be tudják írni magukat. Kérem, hogy péntekig jelezzék, tudnak-e jönni. Ha megvan a létszám, akkor megírom Judit néninek, hány gyereket hozzon az iskolából. Vannak, akik egyénileg jönnek, például János vagy Bence – ők hétfő reggel SMS-ben vagy telefonon jelentkeznek. Vannak olyan gyerekek is, akik háromhetente vagy havonta járnak, ők előre bejelentkeznek, így kerülnek be a táblázatba. Ehhez igazítom az iskolák létszámát. Jelenleg két iskola, a Török Béla iskola Zuglóból és a Szent Miklós iskola Óbudáról vesz részt.”

Kíváncsi vagyok arra is, hogyan kerülhetnek be új tagok a csoportba, és mi történik az első alkalommal. „Ha érkezik egy új gyerek – akár egy tanár vagy szülő hozza el –, akkor az első alkalommal még nem visszük le a barlangba. Először itt, a felszínen találkozunk, beszélgetünk, és felmérjük, mire kell figyelni. Ha például mozgássérült, sétálunk vele egy kicsit, és megkérem, hogy szorítsa meg a kezem, hogy lássuk, biztosan meg tud-e kapaszkodni a létrán. Ha epilepsziás, az is fontos információ, hiszen nem lenne szerencsés, ha épp a létrán érné roham. Így az első alkalommal megismerkedünk, és átbeszéljük a legfontosabb tudnivalókat, majd a következő alkalommal már lemehet a csoporttal.”

Kép

Fotó: Jónás Jácint

De mi a helyzet a szülőkkel?

Sokan a „barlang” szó hallatán beszorulásra, lezuhanásra gondolnak, főleg, ha tudják, hogy a túra kúszós-mászós, nem kiépített. Tamás tapasztalatai szerint azonban a szülők alapvetően támogatók.

„Az egyik szabályunk: sosem rakunk össze szülőt és saját gyereket. A szülő természetesen lejöhet, ha szeretné látni, milyen a túra, de nem a saját gyerekével. A gyerek meg akar felelni, a szülő pedig hajlamos túlzottan félteni őt.” 

„Egy anyuka például egy év után jött el megnézni, hová jár a gyermeke. A túra végén felsóhajtott: »Ha ezt előre tudom vagy én próbálom ki előbb, soha nem engedem el! De most már járjon csak!«”

A szülők tehát többségében nyitottak, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy nincs okuk aggodalomra. A gyerekek bátrabbak lesznek, és fejlődik a koncentrációjuk. A pedagógusok szerint a barlang különleges környezet: teljesen ingerszegény, nincs fény, zaj vagy külső inger, ezért is tudnak a gyerekeknek minden lépésére figyelni. Ahogy Bence fogalmaz: „Itt el tudom engedni a hétköznapokat.”

Tamás megfontolt, nyugodt ember, akit a gyerekek tisztelnek, de akivel viccelődni is lehet. Amikor arról kérdezem, mi hajtja húsz éve, így felel: „A gyerekek mosolya. Amikor kijövünk a barlangból, látni rajtuk az örömöt, amiért sikerült végigcsinálniuk. Sóhajtoznak: »Jaj, de elfáradtam! Mekkora izomlázam lesz!« Ez a siker. Látni az ő boldogságukat, a barátságokat, amelyek itt szövődnek. Itt egyenrangú partnerekként tekintünk rájuk, nem alá-fölérendelt vagy pedagógus-diák viszonyban.”

A jövő

Hosszú távon Tamás célja, hogy a barlangi mozgást pedagógiai szempontból is elismerjék terápiaként. Jelenleg csak légzőszervi problémákra ajánlják a barlangokat, de ő azt szeretné, ha a mozgásfejlesztés és a szociális készségek terén is hivatalos elismerést kapnának.

„Ha egy fejlesztőpedagógus a tornateremben azt mondja a gyereknek, hogy feküdjön hanyatt, és ötvenszer emelje fel a lábát, az baromi unalmas. De ha itt van, egy óra alatt lehet, hogy kétszázszor is megemeli – és észre sem veszi, hogy fejlesztésen vesz részt, mert számára ez kaland.”

Egy kis csapat már dolgozik a tudományos megalapozáson. Betti, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának oktatója elméleti oldalról támogatja a munkát. Nemzetközi szinten sincs hasonló módszer, de konferenciákon nagy elismerést vált ki a kezdeményezés.

„Ez egy-két éves folyamat lesz: megkérdezzük a résztvevőket, hogyan érzik magukat, a hozzátartozókat, mit tapasztalnak, és az újakat az elvárásaikról, majd nyomonkövetéssel, a »single case design« kutatási módszerrel fogunk dolgozni.” 

„Az eredményeket összehasonlítjuk, és így – reményeink szerint – bizonyítjuk a barlangászás fejlesztőhatását, mert úgy látjuk, ez több mint szabadidősport. A gyerekek közösségben vannak, fejlődik az önbizalmuk, önismeretük, erősödik a felelősségvállalásuk és a koordinációs készségük.”

A barlang természetes kihívásai játékosan fejlesztik a mozgáskoordinációt, a koncentrációt, az önfegyelmet és a csapatmunkát. A túrák élményt nyújtanak, a barlang pedig olyan hely, ahol mindenki önmagához mérten küzdhet meg a kihívásokkal.