Mit félthet az, aki eltitkolja a betegségét?

Olyasmi kérdés volt ez bennem, mint az, hogy miért indulnak neki az idősek a négysávos autóútnak, amikor ott az aluljáró? Aztán rájöttem, milyen sok mindenre ráveheti az embert a térdfájás. Vagy hogy miért eszegetnek kiflicsücsköt egy padon? Talán cukorbeteg, vagy ez a rítus hozzásegíti egy kis szociális élethez. A betegség nem könnyű téma, a segítségkérés szintén sok embernek nehéz. 

Egyedül maradni egy nagy titokkal, félelmekkel olyan döntés, amit kívülállóként alig tudunk elfogadni. Miért nem szól? Hogyan legyünk így a rokonunk mellett, miként mutassuk ki odaadásunkat, szeretetünket? Mit gondoljunk magunkról, ha nem vontak be minket a nehéz helyzetbe? Mi állhat a tagadás mögött? 

A titkolózással védekezik, esetleg félti az állását, a világ szemében képviselt státuszát? Át kell-e törni a hallgatás falát, vagy csak készen állni, sőt készenlétben lenni?

Miért van az, hogy sokszor közeli családtagok sem osztják meg az aggodalmaikat, orvosi eredményeiket, veszélyt jelző diagnózisokat? Makacsul hallgatnak, és inkább nem isznak semmit vendégségben, nehogy kiderüljön az inkontinencia.

Ma már nem csak az aggódó családtag szempontjából látom a helyzetet. Miközben átestem egy komolyabb betegségen, a családom olyan mértékben mellém állt, hogy furcsa, soha nem tapasztalt érzések fogtak el. Nem a tagadás, nem az elhárító mechanizmusok, nem is a szégyen, a valóság elutasítása vagy a makacsság tört utat a lelkemben, hanem a szabadságomat kezdtem el félteni. Valahogy átvették fölöttem az uralmat, ami kényelmes is volt, de kissé ijesztő is.

Nem akartam, hogy tudja a szomszéd, vagy hogy a munkahelyem kétségbe vonja a képességeimet, hogy sajnáljanak vagy másképp nézzenek rám. 

Betegen is meg akartam maradni annak, aki vagyok. 

Miközben a családom, „ne makacskodj” felkiáltással, mindenféle döntéseken gondolkodott az én életem fölött.

Kép

Illusztráció: Képmás kollázs

Az idős, beteg rokon gondozása gerjeszthet feszültséget azzal, hogy a gondozók igyekeznek átvenni az irányítást, „levenni a terhet a beteg válláról”, aki persze makacs, mint az öszvér, és akár az életét kockáztatva is, de úgy mossa le az ablakot, ahogy ő szereti.  Vagy az utcát fűti a kicsire tárt ablakkal. 

Az idős ember gyakran fülel, szorong, mert rosszul értelmezett féltés és kiskorúsítás miatt kizárják őt az információkból, feje felett tárgyalnak nélküle, mégis róla. A szabadság, a tisztelet, a méltóság olyan erős emberi igény, hogy még a halálfélelmet is felülírhatja. Szégyen, félelem dolgozik sok betegben, de olyan is akad, aki a tünetei, leletei központi helyen való rögzítésétől tart. 

Az idős ember titkolózását más szempontok táplálják. Félnek például attól, hogy a gyerekeik jogot formálhatnak arra, hogy olyan módon segítsék édesanyjukat, édesapjukat, ahogyan ők értelmezik az életet, ahogyan ők tekintenek az értékekre. 

Azonban a betegség nem teszi kiskorúvá a szülőt. 

Jogi kérdésekben, hogy hol lakik ezentúl, mire és kivel cserélje el a házát, kivel költözzön össze, semmiképp nem dönthetnek helyette, és nem is gyakorolhatnak nyomást rá. Az idős ember életét nagyban táplálja a napi rutinja, tudja, hol a kedvenc reggeli kávéscsészéje, hol a villanykapcsoló. Ezek a rutinok hosszú évekig segíthetik még a boldogulását anélkül, hogy be kellene avatkoznunk az életébe. Ha csupa jóakaratból kirángatjuk onnan, elveszítheti a biztonságát.

Az idős, beteg ember sem biztos, hogy mindig társaságra vágyik, és zavarhatja egy ismeretlen gondozónő. Nem szokott beválni, ha a gyerek átveszi a szülő szerepét, és megmagyarázza az idős anyukának, miért jó a netbank, ha ő a cihában akarja tartani a pénzét. Az idős vagy komoly betegséggel küzdő ember felnőtt, azaz elidegeníthetetlen joga van döntést hozni a házáról, az életformájáról, a kezeléséről.

Segíteni úgy tudunk neki, hogy – ha a körülmények lehetővé teszik – elfogadjuk az ő értékeit, fontossági sorrendjét. 

Ha egy kis erdei faluban akar egyedül élni, akkor hasogassuk fel neki a fát. Ha tart az orvosi vizsgálattól, kísérjük el. Ha nem jön ki a gondozónővel, ne hagyjuk a nyakán, ha van más lehetőség. Lehet, hogy neki fontosabb, hogy tudjon nyugodtan olvasni, vagy szemérmes a teste megmutatásában. Felnőtt ember!

Legyen világos, hogy a döntéseket nem vehetjük ki a kezéből, nem tervezhetünk neki semmit nélküle, el kell fogadnunk a „makacsságait”, preferenciáit, akkor is, ha nem értünk velük egyet. Ugyanis amíg él, addig az az ő elidegeníthetetlen élete. Ne vegyük el a fogódzóit, a déli rádióműsorát, a rutinjait.

Nem biztos, hogy az a lényeg, hogy mindent megkapjon, inkább az, hogy megmaradhasson méltóságteli embernek a maga világában, a maga keretei között.