„Boldoggá tesz, ha egy gyermek szenvedését enyhíteni tudom” – A KórházSuli alapítója szerint a gyógyulásban való hit csodákat teremt

Amikor a KórházSulit keressük, Budapest inspiráló vidékén járunk. A harmincas években itt, a város peremén, a Korong utca 6. szám alatt lakott Szántó Judit és József Attila egy szoba-konyhás manzárdban. A zuglói épületen belüli folyosó fekete-fehér apró köves burkolata, amiként egykori bérleményük ablaka is, még az eredeti, tehát valami kevés megmaradt a muzeológus-irodalmár és a legendás költő ama három évéből, ami legalább esélyt kínált a tragikus vég elkerülésére. 

Igen, ez a kertvárosi környezet ma is nyugalmat áraszt. A remény, a remélt gyógyulás és a visszanyert egészség szeglete, ahol éppen Judit és Attila hajdani lakóhelye mellett működik a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, a modern épülettömb első emeletén pedig a KórházSuli.

„Megtanultam itt és most élni”

Az alapítók egyike, az intézmény lelke-motorja, avagy igazgatója Tóthné Almássy Monika, aki érkezésemkor elnézést kér, mivel a suli irodai tere szerinte elég szűkös. Ezért – pillanatok alatt – a folyosón rendez be nekem egy tágasabb körletet, ahová néhány szék, íróasztal kerül, és kávé is érkezik.

Moni (nem elírás a név, mert mint nevetve meséli, 1967-ben, amikor született, az anyakönyvezéskor így írták be a nagykönyvbe, utóbb pedig nem kért névkorrekciót) pályája, élettörténete igazolja: a jelen csakugyan szebbé tehető. „Megtanultam itt és most élni, nem agyalni a holnapon. 

Sok tragédiát átéltem testközelből. A krízishelyzetek ráébresztettek arra, hogy a múlton rágódni és a jövőt fürkészni időrabló, fölösleges tevékenység. 

Abban is biztos vagyok, hogy az énerőt mozgósítani képes tanulás és a humor képtelen helyzeteken segíthetnek át. A humor segít a túlélésben, a tanulás közösséget teremt, ösztönöz” – összegzi felismeréseit, tapasztalatait, amit tanárként, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola és Gimnázium alkalmazottjaként, a Madarász utcai gyermekkórházban és a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet gyermekonkológiai osztályán szerzett, és azóta a KórházSuliban igyekszik továbbadni.

Moni a hit erejéről is említést tesz. Nem feltétlenül a vallásos meggyőződés irányából közelít a téma felé, inkább úgy, mint egy szakember, aki ezerszer átélte, hogy ha egy beteg (legyen akár gyermek, akár felnőtt) képes bízni a dolgok jobbra fordulásában, akkor abból bizony csodák kerekednek ki. 

Példaként Eszter történetét meséli el. „Az évek alatt ő közeli barátommá lett. Gyermekként hihetetlen próbatételeket kellett kiállnia, leukémiásként került az osztályra. Megsüketült, agyvérzése volt, azután elképesztő élni akarással, kitartással, kemény munkával elérte, hogy boldog ember legyen. Nyáron férjhez ment! Sokat beszélgettünk, játszottunk, nevettünk együtt. Küldött egy SMS-t, amelyben megköszönte, amit érte tettem, s én megkönnyeztem a sorait. Azt írta: »igazi jó, teremtő erőd van«. Amikor az ember ilyen visszajelzést kap, az maga a gyönyörűség. 

Az apró dolgok, kedves gesztusok – mint ez az SMS – valós értékét talán nem becsüljük eléggé a hétköznapokban.

Persze vannak esetek, amikor sajnos nincs happy end. Csodálom azokat a hős anyákat, akik nagy hittel az utolsó percig ott vannak a beteg gyermekük mellett, majd nagy erővel képesek elengedni őt. Büszke vagyok arra, hogy egyáltalán ismerem őket…” 

Kép

Tóthné Almássy Monika − Fotó forrása: Tóthné Almássy Monika

A megelevenedett múlt

„Olykor boldoggá tesz már annak a tudata is, hogy egy gyermek szenvedését enyhíteni vagyok képes. Lehet, hogy csak egy csipet humorral; lehet, hogy a betegágyukon mesélve nekik, máskor legóval játszva. Rugalmasnak kell lenni. Néha a mese sem az, aminek hisszük. Volt olyan tanítványunk, akit nem Andersen vagy Grimm történetei érdekeltek, hanem a vonatok, a közlekedési infrastruktúra. Tőle tudtam meg, hogy van olyan újság, ami erről szól, a neve az, hogy Indóház. Na, erre reagálva, én a nyelvtant ebből a lapból tanítottam meg neki, nem a tankönyvből. 

Egy szegénysorban élt cigány származású fiút szinte megszállottan érdekelt a családja múltja. Kitaláltam, rakjuk ki a családfáját! 

Adatokat gyűjtöttünk, neveket vettünk számba; mint valami puzzle-játék, olyan volt az egész. Lépésenként, hónapok alatt megelevenedett előttünk a múlt. 

Azt hiszem, ő békében ment el, mert amit a küldetésének érzett, azt végig tudta vinni, még be tudta fejezni…”

Moni örömmel újságolja: úgy érzi, hogy neki hivatása van, nem csak munkája. „Úgy nem szeretnék élni, hogy folyton az órámat lesem, a munkaidőm végét várom” – fogalmaz, majd górcső alá vesszük a gyermekkorát, az utat, ami idáig vezetett.

Kincsek a Barátság parkból 

„Kőbányán nőttem fel, a szüleim ma is itt élnek, sokat tanulok tőlük. Emberséget, önzetlenséget, türelmet. Édesapám kamionos volt, Európát járta, és amikor hazaért, Donald-rágókkal meg más, akkoriban kincsnek számító finomságokkal lepett meg engem és minden hozzánk betérő gyereket. Mivel édesanyám betegeskedett, ott kellett hagynia a pénztárosi állását. Az élet azzal kárpótolta, hogy a családjának élhetett, és befogadta az osztálytársaimat is. Akármikor jártak felénk, följöhettek, ebédet, vacsorát kaptak. Nálunk mindig jó volt a hangulat, ma már azt is tudom, hogy egy szigeten éltem. Stílszerűen: a Barátság parknál, a mai Óhegy park környezetében. Édesanyámék nem is költöztek el innen soha, a Google Maps képén is az látszik, ahogy édesapám kitekint az ablakunkból” – meséli.

Kép

Fotó forrása: Tóthné Almássy Monika

Gréti lánya immár a kollégája 

Moni külkereskedelmi szakközépiskolát végzett, majd egy kereskedelmi cégnél dolgozott. „Képzelheted, mennyire passzoltam oda” – említi hitetlenkedve, szinte tréfának felfogva a pályakezdést. Azután, a számára komfortosabb utat keresgélve, a Kápolna téri iskolában dolgozott napközisként. Közben magyar-könyvtárszakra járt levelezőn, azután a Bihari úti tanintézmény következett. 

Saját bevallása szerint úgy közlekedett a munkahelyén, hogy a csúszós iskolai folyosó padlózatán nekilódult, majd ameddig csak lehetett, csúszott, csúszott… Általában ajtótól ajtóig. 

„Na, itt ismerkedtem meg a férjemmel. Ő az iskola tanuszodájában dolgozott, és felfigyelt erre a fura szoknyás, különc lányra” – magyarázza nagyot nevetve. Két gyermekük – egy fiú, majd egy leány – született. Grétiből (szociális munkás diplomával felvértezve) a KórházSuli munkatársa lett. 

De mi is a KórházSuli küldetése, lényege? „Magyarországon évente több ezer gyerek marad ki az iskolából tartós betegsége miatt. Ők gyakran elszigetelődnek a társaiktól, és egyedül kell megküzdeniük a tananyaggal, a vizsgáikkal. Kórházi gyógyulásuk és az azt követő rehabilitációs időszak hónapokig, akár évekig is eltarthat. A KórházSuliban nekik segítünk a tanulásban és abban, hogy a betegségük alatt is megmaradjon a kortárs közösségük” – olvasható az alapítvány honlapján. 

„Már annak idején, napközis tanárként is sorra kaptam azokat a gyerekeket, akiket mások nehezebben értettek meg, akik nagyon személyes törődést igényeltek. Nekem nem okoztak gondot, élveztem a velük folyó munkát. Így amikor a fiam kicsi volt, és egy betegség miatt néhány napig be kellett költöznöm vele a kórházba, nyitottan, érdeklődően fogadtam az addig előttem ismeretlen kórházpedagógia módszerét, ötletét. Elgondolkodtam, hogyan lehetne még hatékonyabban segíteni a gyógyítómunkát. A kórházi dolgozók minden újításomat nyitottan fogadták, így elkezdődhetett a gyógyuló gyerekek tágabb szemléletű kórház-pedagógiai támogatása.” 

„Gyönyörű éveket éltem meg, de…

...ahogy haladtunk előre az időben, kétségeim is támadtak. Egyre többször éreztem úgy, hogy félmunkát végzek, mert amikor a kórházi zárójelentésig eljutunk, egy korszak le is zárul, majd újabb problémákkal szembesülünk. 

A hétköznapok ugyanis kemény próbatételek elé állítják az addigra az iskolai közösségekből kimaradó, elszigetelődő, a társadalomba visszatérni próbáló gyerekeket. 

Elmarad a traumafeldolgozás; úgy is mondhatom, megnyerünk egy csatát, de később elveszítjük a háborút. Ennek a hiánynak a pótlására hoztam létre két másik társammal a KórházSulit – rögzíti az Ashoka-díjas (az elismerést odaítélő nemzetközi alapítvány a világ innovatív társadalmi vállalkozóinak teremt közösséget, hitük szerint mindenki képes változást létrehozni) Tóthné Almássy Monika.

– Azt, aki tart valahová, lehet követni, de azt, aki csak elégedetlenkedik, aligha! – fűzi hozzá. – Amikor úgy érzem, hogy az első ösvény, amelyen közlekedni készültem, nem járható, másik utat keresek. Nem sértődök meg semmin. Ennek a szemléletnek köszönhető, hogy a szakmai szervezetekkel, a minisztériummal és minden más, a témában fontos szereplővel, szülőkkel, gyerekekkel is együtt tudunk működni. Így születhetett meg az a törvénymódosítás is, amelyben kimondatott: azokat hívjuk tartós gyógykezelés alatt álló beteg gyerekeknek, akik előreláthatóan egy tanítási évben harminchat napnál többet hiányoznak. Kulcsfogalom az „előrelátható”, mert nagyon fontos, hogy ne csak a harminchatodik nap után kerüljenek a tartós gyógykezelés alatt álló kategóriába, hanem már az első perctől kezdve kiemelt figyelmet kapjanak.”

A Deák17 Ifjúsági Galériában hamarosan kiállítás nyílik a KórházSuli Magamból adom elnevezésű pályázatára érkezett grafikákból, festményekből, fotókból, montázsokból, videókból és versekből. A pályázók önkéntes mentorok, szülők, pedagógusok, egészségügyi dolgozók, támogatók, és persze gyerekek lehettek; ahogy Tóthné Almássy Moni, az intézmény vezetője fogalmaz: „Az alkotók önmagukról vallanak, illetve arról, mit adnak magukból a szűkebb-tágabb közösségüknek.”