„Tökéletes az, aminek valamilyen hibája van, csakhogy ez a hiba titok”
Ködszerűen lebegve töltötték ki a gondolatatomok a műterem sűrű, mély csendjét. Bertalan Tivadar Kossuth-díjas művész olyan huncut könnyedséggel osztotta meg velem a címadó titkot, mintha az nem is egy kulcs volna, amivel beléphetek a bölcsesség eldugott kis szobájába. Egy olyan helyre az elmémben, ahol vonzónak láthatom a valóságot, az egyediséget, azt a különlegességet, ami nem kérkedik, nem hivalkodik, még csak nem is akar látszani. Csak van. És várja, hogy felfedezzék.
Tiniként faltam őket, de ma már ritkán olvasok bizonyos típusú szórakoztató irodalmat. Ahogy telik-múlik az idő, egyre erősödik bennem a sémákkal szembeni dac. Nem izgat már a „fekete-fehér”, mert tudom, hogy a legizgalmasabb utazásokkal „a szürke zóna” kecsegtet.
A minap hosszú idő után mégis fellapoztam egy toplistás romantikus regényt. Átfutva a népszerű írónő gyártmányainak címeit, rögtön egy South Park-epizód jutott eszembe, amiben egy rivális sorozat poénjait nem emberek, hanem lamantinok gyártják úgy, hogy szavakat rejtő labdákat választanak ki véletlenszerűen egy medencében.
Már néhány oldal után bosszantani kezdett, hogy a történet milyen üres vágyakat ültet az olvasók fejébe.
A szereplők életében felvetődő konfliktusok gyakran teljesen elrugaszkodottak a valóságtól, az intrikus részek kiszámíthatók, a szentimentális ötleteknek mindig boldog vége van, ha pedig a főhősök nehéz döntés előtt állnak – például több hódolóból kell kiválasztaniuk az igazit –, az író megkönnyíti a választást: az egyik jelentkező rendszerint vagy meghal, vagy kiderül róla, hogy gonosz, csalfa, rongy ember.
Sok történetben „tökéletesre” csiszolják a karaktereket, a főhősnő például mindig okos és gyönyörű. De nem úgy, mint Jane Eyre vagy Anne Shirley, aki vékony testalkatával, vörös hajával és szeplős arcával eltér a kor szépségideáljától, intelligenciája, képzelőereje és bátorsága mégis vonzóvá teszi őt. Hanem úgy, mint egy hollywoodi színésznő, tökéletesen illeszkedve a Cosmopolitan címlaplányainak sorába.
A férfi szereplőkkel is ritkán tud azonosulni egy átlagember, mert általában magasak, izmosak, jóképűek és nyilván rendkívül intelligensek is.
Nincsenek „titokhibáik”, és ezért szörnyen unalmasak. Az élet ezeknél jobb történeteket ír, amiket idén februárban hangsúlyosabban szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani a Képmás.hu-n.
Mitől lesz valaki gyönyörű? Lehet-e az átlagos vonzó? Muszáj szuperintelligensnek lenni ahhoz, hogy valaki nyomot hagyjon a világban? Lehet káprázatos, ami szabálytalan? A hibák felvállalása erény vagy gyengeség? Biztos, hogy a rendkívüli tehetség a nagy tettek záloga?
Mennyit ér az életünkben egy rücskös kődarab, amire valaki, aki fontos nekünk, azt írta, szeretlek? Vagy egy szakadt zsoltáros könyv, amit száz éve a család minden női tagja elvitt a templomba. Mennyi csoda rejlik abban a két kis gombócban, amikre a gyerek rábök, és azt mondja: „Ez én vagyok, ez pedig te vagy, anya!”
Mennyi szépség lakozik a pillanatban, amikor a másik összeborzolt hajjal, mosolyogva rád pillant, és kábán azt mondja: jó reggelt!
Átlag embernek lenni lehet szívmelengető, szemet gyönyörködtető, felszabadító – és furcsa módon még különleges is.
Éljenek a titokhibák!
A hónap témája: egyszerűen különleges!
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A testépítő-influenszer haláláig edzett - A tökéletes férfi 100 kiló, színizom, és folyton életveszélyben van?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
