Neked elmesélem – „Soha az életben nem fogok megnősülni!”

Klára: Balatonhenyén születtem, de hároméves koromban elszakadtam a szüleimtől, az otthonomtól. Olyan körülmények között éltünk, hogy közös megegyezés alapján édesanyám testvére, vagyis a keresztszüleim vettek gondjukba. Magukkal vittek Budapestre, így kerültem a fővárosba. Olyan kicsi voltam, hogy nem is emlékszem az elválás fájdalmára, a történtekre, és végül nagyon szép gyerekkorom volt, a keresztszüleimnek hála. Gondosan, féltve és szeretetben neveltek fel, ennek ellenére ez a döntés meghatározta az életemet. A keresztanyukám a Gellért Szállóban dolgozott, ami akkoriban a legszebb és legelitebb hotelnek számított. Azt szerette volna, ha én is vendéglátós leszek. Így is lett, a közgazdasági főiskolára nyertem felvételt, majd amikor ő elment nyugdíjba, bekerültem munkaügyesnek az általa oly nagyra becsült és szeretett szállóba.

Itt láttam meg őt, akit soha többet nem tudtam kiverni a fejemből. Ő viszont sokáig észre sem vett engem.

István: 1971. január 2-án jelentkeztem felvételre a Gellért Szállóba, ahova sikerült is bekerülnöm, felszolgáló lettem. Vagány srác voltam, aki nagyon lazának akart látszani, és azt hitte, már most mindent tud a világról, a nőkről. Úgy láttam, a rossz fiúknak mindig nyert ügyük van a lányoknál, így hát igyekeztem felvenni a lehető legrosszabb fiú látszatát. (nevet)

Klára: Amint belépett, máris zavarba jöttem. Sál, fekete szemüveg, dús fekete haj – egy kis Tony Curtis-es beütés. A nők odáig voltak érte, szerintem bárkit megkaphatott volna, és igen, megvolt az a rossz híre, amire vágyott. (nevet) A belépőnél mindig próbáltam úgy intézni az érkezésem, hogy összefussak vele, hogy keresztezzük egymás útjait, de ő rám sem hederített. Majd kaptam egy esélyt a sorstól. Az igazgató úr behívatott, és arra kért, hogy menjek el a szálloda minden egyes részlegéhez, és nevezzek ki valakit, aki segít nekem abban, hogy létrehozzunk szervezeteket, csapatokat. Mindezt azért, mert hiányolták a dolgozók, hogy itt van egy ilyen gyönyörű szálloda, több mint 600 dolgozó, és nincs csapatszellem. Legyen a szálloda fiataljainak, dolgozóinak egy összetartó közössége.

Kerestem az agilis, nyitott, talpraesett fiatalokat a különböző részlegeken. Elmentem a konyhára, a portára, az éttermi vezetőhöz, és ott mondták, hogy náluk István lenne a legmegfelelőbb. Egyből felcsillant a szemem, hogy végre van okom beszélgetni vele. (mosolyog)

István: Felszolgálóként egy olyan életmódba csöppentem, ahol mindenki cigarettázott, motorozott, verekedett és udvarolt össze-vissza. Felelőtlen voltam, taxival jártam dolgozni.

Élveztem az életet, azt az életszínvonalat, amiről sosem hittem, hogy megadatik nekem.

Tiszaszentimrén én is egy szegény családba születtem, és előfordult a hó végén, hogy nem volt mit vacsoráznunk. Bevallom, amikor bekerültem ebbe a gazdag és különleges világba, hirtelen nem tudtam kezelni a helyzetet, „eltévedtem”. Idő kellett, mire jobb útra tértem… (összemosolyognak)

Klára: A márványteremben ültünk le. Elmondtam neki, hogy miről lenne szó, miért kerestem fel, és ő közben egy szót sem szólt, csak nézett. Azt se tudtam, hogy figyel-e rám egyáltalán. Zavaró volt. Majd egyszer csak végigmért tetőtől talpig, és megkérdezte: „És te itt dolgozol?” (nevetnek)

István: Azóta teljesen megváltoztam, ma már sokkal jobban figyelek másokra.

Klári: Kirándulásokat szerveztünk. Elmentünk Szilvásváradra, Miskolcra. A kirándulásra magammal hívtam az édesanyámat is, akivel az évek során sokat találkoztam, beszélgettem. Igényeltem, hogy lássuk és értsük egymást, hogy mi és miért történt úgy, ahogy. De ez egy másik történet. Az édesanyám a buszon teljesen komolyan felém fordult, és azt mondta: „Klári, az a szemüveges fiú, aki folyton a nyomodban van és figyel téged, szerintem szerelmes beléd!” Mindezt úgy mondta, hogy sosem beszéltem neki az István iránti vonzalmamról. Ilyenek az édesanyák. (mosolyog) Erre csak annyi volt a reakcióm, hogy bárcsak igaza lenne, hiszen február óta erre vágyom.

István: Igaza lett. (mosolyog) Tizenegy hónap kellett ahhoz, hogy az első találkozástól eljussunk az első randevúig, amelyre november 7-én került sor. Amellett, hogy nagy csibész voltam, rengeteget dolgoztam. Ha munkáról volt szó, nem ismertem lehetetlent, minden munkát a legjobb verzióban adtam ki a kezemből. Ha kellett, hajnalban keltem, ha kellett, éjszakáztam, de az nem történhetett meg, hogy valami ne legyen száz százalékosan teljesítve. Emellett, ha volt idő, a lazítást és a szórakozást is kimaxoltam.

Nem tudtam, hogy mit szeretnék Kláritól, de ő több volt számomra, mint egy vonzó nő, őt tiszteltem, jónak és tisztának láttam.

Az első találkozónk a Nagyvárad téren, egy novemberi esős napon volt. Ballonkabátban, egy rózsaszállal vártam őt. Zavarba jöttem, mert azt éreztem, hogy megmosolyognak az utcán, így hát elrejtettem a kabátom belsejébe a virágot, és amikor leszállt a villamosról, gyorsan előkaptam, de addigra már nem volt meg a feje a rózsának, csak a szára, letört, és én észre sem vettem.

Klára: Kaptam egy ágat. (nevetnek)

István: Én ez előtt soha nem vittem virágot senkinek. Ekkor kezdtem rájönni, hogy milyen kivételes helyzet az, amibe kerültem: az élet megadta azt a lehetőséget, hogy megváltoztassam a sorsom. Küzdöttem, hogy jó legyek, hogy elégedettek legyenek velem, hogy észrevegyenek, hogy a nevemhez a minőség és a szakértelem társuljon.

A sorozatos randevúink után Klári megpróbált engem vallomásra bírni; tudtam, hogy mit szeretne, de megijedtem és határozottan kijelentettem, hogy én soha az életben nem fogok megnősülni. Ezt megismételtem háromszor.

Másnap a személyzeti ebédlőben pacalpörköltet ebédeltem. Ő indult hazafelé, majd odajött hozzám, leült mellém, és csak csendesen nézett engem. Ekkor mintha nem is én lettem volna, egyszer csak kiszaladt a számon: „Na, akkor kérlek, legyél a feleségem!” Ő erre felállt és elment.

Klári: Azt hittem, szórakozik velem. Nem esett jól.

István: Fiatal srácként nagyon énközpontú voltam, tombolt az egóm. Jó érzéssel tölt el, hogy mennyit változtam, változtunk együtt. Sokat kaptam az ő nyugalmából, ő pedig az én nyüzsgésemből. A kérdésem után eltelt két nap. Fel voltam háborodva, hogy miért nem kapok választ. Felhívtam. „Klári, én arra kértelek, hogy légy a feleségem!” Válasz: „Azt hittem, hogy a pacalpörkölt beszél belőled!” (nevetnek) Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen az egész komollyá vált. Magamba néztem és azt éreztem, hogy teljes szerelmemmel jelen vagyok, és akarom őt, ezt a nőt, ezt az illatot, ezt az embert.

Klári és István 

Klári: A Gellért Szállóban a szilveszter hatalmas buli volt. Hajnali fél 4 körül végeztünk, ekkor ment el az utolsó vendég is. Ez volt az első éjszaka, amit együtt töltöttünk, egy fűtetlen, hideg kis szobában, aminek a kulcsát az egyik kollégánk adta oda nekünk. Szabadok voltunk, fiatalok és szerelmesek. Öt hónap múlva, 1972 májusában össze is házasodtunk.

István: Ekkor lépett be az életembe az egyik legfontosabb érték, a hűség. Sokáig nem is gondolkodtam ezen, hogy mit jelent, miért fontos. Hadd legyek őszinte, semmit nem jelentett nekem ez a szó, egészen a házasságkötésünkig. Amint kimondtam az igent, onnantól kezdve mind a mai napig, 47 éven keresztül hűségben élek a feleségemmel. A házasságkötésünk után egész életemben egyetlen nőhöz tartoztam. Voltak kísértések, voltak lehetőségek, a munkámból adódóan sok nővel voltam körülvéve, sőt, sokat dolgoztam külföldön is. Volt olyan másfél év, amikor Japánban vezettem éttermet, és emiatt ebben az évben csak kétszer tudtunk találkozni.

A hűség intelligencia kérdése, egy szövetség, amely intim, izgalmas, és a miénk. Azért nem engedem meg magamnak a hűtlenséget, mert belehalnék, ha ő megszegné, elárulná ezt a szövetséget. Óriási fájdalmat okozna nekem.

Rájöttem, hogy azért nem jelentett nekem sokáig semmit ez a szó, mert szerettem, nem voltam szerelmes senkibe; pedig egy férfinek is fontos a hűség, ha szeret.

István: A házasság után felnőttem és elkezdtem férfiként viselkedni. Kitűztünk célokat, és mindent megtettem, hogy ezeket elérjem. Az igazgató úrnak néhány kollégámmal együtt felajánlottuk, hogy szeretnénk megcsinálni a szálló teraszán az éttermet. Bólintott, de megjegyezte, hogy az kemény munka lesz. Rengeteg munkát vállaltunk, hogy összegyűjtsük az összeget a közös lakásra. Majd amikor sikerült, két paplannal és egy lábassal költöztünk be az első otthonunkba. (összemosolyognak) A földön aludtunk a paplanokon, sokszor fájt is a derekunk. (nevetnek) Ebben az időszakban kezdtem el versenyeket nyerni a vendéglátásban.

Klári:

1973 júniusában nyílt egy magyar étterem Tokióban, ahova egy kilenc fős csapatot küldött ki a szálloda, köztük volt István is. A megbízás másfél évre szólt.

Eleinte nagyon kétségbe voltam esve, de ez a lehetőség meghatározta az egész hátralévő életünket. Mindennap írtam neki levelet, több mint 350 darabot. Mindkettőnknek fájt a másik hiánya.

István: Mint a megváltást, úgy vártam ezeket a leveleket. Az elején nagyon nehéz volt, teljesen összezuhantam. Annyira más volt az a világ! Számot vetettem az eddigi életemmel és azzal, hogy merrefelé is tartok. Én, aki tanyán születtem, felszolgálóként dolgoztam, majd egy ötcsillagos étterem szmokingos főpincére lettem, később pedig a külügyminisztérium révén Washingtonban, a magyar nagykövetségen lettem gazdasági igazgató. Ahelyett, hogy elszálltam volna, hogy „éljen, sikerült, jó úton járok”, összeomlottam; nem tudtam elhinni, hogy megérdemlem, hogy mindez megadatik nekem. Kellett Klára, hogy kijózanítson, megnyugtasson, hogy újra béke legyen a lelkemben. A szocializmus idejében jártunk, ezért Klári csak kétszer jöhetett ki hozzám, a második útja már protekciós út volt.

Végül teljesen beleszerettem a japán kultúrába, ahol rátaláltam második szerelmemre, a karatéra, amiben eljutottam a legmagasabb szintű nagymesteri fokozatig, a 9. danig.  1976-tól mind a mai napig tanítom is. A karate koronázásaként 40 év után egy japán szerzetesrend zen mesterré fogadott. A tanítás számomra misszió, önzetlenül, ingyen oktatok. Klári, a családom mindig támogatott abban, hogy mindezt elérjem. Hálás vagyok neki, ezért is! (megfogja a kezét)  

Klári: István mindent megszeretett, ami japán: a nyelvet, az ételeket, a kultúrát. Második otthona lett, ezért most, így idősen kétlakiak lettünk.

Az életünk során egyébként nyolc különböző helyen éltünk, és mind a nyolc helyen közösen teremtettünk otthont.

István: Amikor letelt a másfél év, felmerült bennem, hogy milyen jó lenne Japánban élni, milyen nehéz lesz elhagyni, de Klári otthon volt, a szívem hazahúzott. Eszünkbe sem jutott, hogy kinn egy új életet kezdjünk, más világ volt; de később mindenhova együtt mentünk.

Klári és István – Kép: Vavrik Dóra

Klári: A házasságunk harmadik évében született meg a kislányunk, aki koraszülött volt. Sokat aggódtunk érte. Nyolc hónapot voltam otthon, majd vittem magammal a Gellért Szállóba, mert egy csodálatos bölcsődéje volt a szállodának. Nagyon klassz dolognak tartottam, hogy munka közben lemehettem a kislányomhoz, hogy közel volt hozzám. Ahogy cseperedett, egyszer csak a játszótéren felém fordult: „Anya, miért mindig csak veled hintázhatok?”

Talán ez volt a legnehezebb a házasságunk során, hogy nem tudtunk eleget együtt lenni, nem jutott mindenre idő.

István mindig későn jött haza. Ezt neki sosem mondtam, édesanyámnak panaszkodtam többször emiatt, hogy István mennyit dolgozik, de ekkor ő felvilágosított és lecsillapított: „Kislányom, egy férfinek különösen fonto, az előmenetel, hogy fejlődhessen a munkájában. Szereted őt? Akkor segítsd ebben!” Huszonévesen őrülten szerettük egymást, de mára ez az érzés átalakult féltő szeretetté. Figyelem a levegővételét: jól veszi, nincs baja? Aggódó szeretettel vagyunk egymás felé. Minden este és reggel megkérdezzük: „Jól vagy?” És reméljük, hogy a válasz sokáig igen lesz.