Neked elmesélem – Azt mondják, sosem késő!
„Álmodtam, hogy jó leszek, de sokan, sokféleképpen mondták a szemembe: nem vagy elég jó! Sok tiltótáblával találkoztam, mire végre ötvenéves koromban átvette a főszerepet az, ami már kamaszlányként megváltoztatta az életem.” Egy vagány, életrevaló nő, aki nehezen indult útnak – Békés Andrea modern tánctanár meséli el történetét.
Beszédes az arcom, minden rajta van. Nem tudom palástolni, amit érzek. Nem tudok mosolyogni, amikor nem jön magától. Ez sokszor nehezíti meg az életem, lehet, hogy emiatt sokszor tűnök barátságtalannak, oda nem illőnek, érzéketlennek vagy épp túl érzékenynek. Néha kényelmesebb, diplomatikusabb lenne egy álarc, ami elfedné a gondolataim.
14 éves koromig – amíg a szüleim együtt voltak – idilli gyerekkorom volt. Pesti, belvárosi lány vagyok, akinek sok lehetőséget megadtak a szülei. Zongorázni tanultam, énekkarba és rajzszakkörre jártam – ráadásul olyan tanítókhoz, akik nem akarták megzabolázni a gyerekek különc, kreatív énjét. Úgy emlékszem, szófogadó gyerek voltam, akinek mindig időre kellett hazaérnie. A szüleim nem szerették, ha csak perceket is, de kések. Nem egyszer próbáltam nekik elmagyarázni, hogy hazafelé jövet az iskolából megállok egy kicsit beszélgetni a barátokkal, legfeljebb emiatt kések néhány percet otthonról. Egyik télen gyönyörű, nagy hó esett – ellenállhatatlan volt nekünk, gyerekeknek. Ezért az iskola után kint maradtunk hógolyózni – én direkt a mi házunk elé csaltam a többieket, azt gondoltam, így nem fogok kikapni. Nyugodt szívvel játszottam kint a házunk előtt a mínuszokban, de nem voltam elég körültekintő. Nem szaladtam be szólni, hogy itt vagyok… Megkésve, csuromvizesen, a játéktól kipirult arccal, boldogan léptem be az ajtón, ahol az aggódástól fehérre sápadt szüleim fogadtak. Több hetes szobafogságot kaptam, és ekkor derült ki számomra egy fontos dolog önmagamról – ami persze akkor, kisgyerekként még nem tudatosult bennem –, hogy nem félek az egyedülléttől.
Egyke kislányként nőttem fel, aki a szobafogságok alatt megtanulta jól érezni magát, bármilyen körülmények között. Kirándulásokat szerveztem a plüss állataimmal a szobában, bunkert építettem, és üveggyöngyökkel dobáltam a láthatatlan ellenséget, vagy azt képzeltem, hogy egy szállodában vagyok, ahova behozzák nekem a rendelt vacsorát… Ne érts félre! Büntetésként éltem meg a szobafogságokat, de bűnhődni, szomorkodni nem voltam hajlandó. (mosolyog)
A Nagykörúton, a Vígszínházzal szemben éltünk. Szerettem ezt a környéket. Szüleim az Operában dolgoztak: édesapám rendezőként, édesanyám szólótáncosként. Mindkettejük szívvel élte és végezte a hivatását. Szenvedélyesen, szenvedélyből dolgoztak, sokszor éjszakákba nyúlóan.
Szüleimmel fordított „munkarendben” éltünk. Amikor én reggel suliba mentem, ők még többnyire aludtak, este pedig már én aludtam, amikor hazaértek.
Házvezetőnő segített a helyzet megoldásában, hol vele voltam, hol pedig anyuékkal az Operában, ami szinte a második otthonommá vált. Sokszor láttam édesanyámat, ahogy „pizsamából elegáns divatmodellé” változik. Az átalakulás, a sminkelés, az öltözködés közben mindig jókat beszélgettünk. Csodáltam őt, azt, ahogyan táncolt. Figyeltem őt, és a balettpremierek után otthon gyakran leutánoztam a szerepeit.
„Vége!” – 14 évesen ez a szó jellemezte az életemet. Elhagytak, becsaptak, nem szerettek – legalábbis ezt hittem. A szüleim különválását végletes érzelmekkel éltem át, mintha velem, mintha miattam történt volna. Az önbizalommal teli, gondtalan, vidám kislányból egy visszahúzódó, csendes, védekező, félős és kilátások nélküli lánnyá változtam. Édesanyámmal éltem, akit nagyon megviselt a válás. Táncos karrierje külső szem számára méltó befejezést nyert, azonban a feldolgozása rendkívül nehéz volt a számára. Az ő fájdalma bennem is égett. A gimnázium harmadik évére annyira leromlottak a jegyeim, hogy félő volt, nem fogok tudni leérettségizni. Olyan reménytelennek, elszigeteltnek és kiábrándultnak éreztem magam, hogy azt gondoltam nem érek semmit, nekem nincs jövőm.
Balerina akartam lenni, de nem lehettem, mert azt mondták: „Nincsenek meg a szükséges adottságaid!” Jó, akkor TV-bemondó leszek! „Nem lehetsz, túl kuszák a fogaid!” Színész leszek! „Az arcodra van írva minden érzelem, nem tudsz játszani!” Apu 14 évesen pályaválasztási tanácsadóhoz vitt, ahol nem billentettek se jobbra, se balra, azt mondták, a reál és a humán tárgyakból is jó vagyok. Falak, falak, ütközés – és te elfekszel. Magamba fordultam, és láttam, hogy apu félt. Nagyon. Nem tudta, hogyan segítsen rajtam, mégis ő mentett meg ebből a helyzetből, segített felkészülni az érettségire.
Apukám ikertestvére, Itala volt a másik, aki mindig figyelt arra, hogy éppen mi zajlik bennem, ő vitt el Berczik Sári nénihez, aki mozdulatművész, koreográfus, mesteredző volt – az ő nevéhez fűződik a ritmikus sportgimnasztika megteremtése. Ő és az ő tudása mentett meg önmagamtól. Sári néni eleinte nem sokat nézett ki belőlem, de én annyira akartam, és annyira megszerettem mindazt, amit ő képviselt, ahogyan tanított, hogy végül napi két edzésre jártam. Elmentem a kezdő és a haladó órákra is. Sári néni pedig értékelte, hogy mennyire akarom és élvezem a táncot, olyannyira, hogy hamarosan versenyezni is elkezdtem.
Nem tudta, de ő foltozta be a sebzett kamasz szívem, és így visszanézve, tőle kaptam az egyik legkedvesebb mondatot: „Gingikém, te nagyon tehetséges vagy!”
Kamaszkorom másik mentőöve a délszláv és a görög táncház volt. Utóbbiba éveken át minden vasárnap este eljártam. Mégsem volt egyértelmű, hogy a tánccal haladjak tovább az életemben, és lehetőségem sem volt rá. Akkoriban még nem volt Táncművészeti Főiskola, csak Balettintézet, ahova egész korán, már 8-9 éves korban kellett felvételizni, én pedig ekkor már 18 éves múltam.
„Miért nem jössz ide, az állatorvosi egyetemre?” – kérdezte tőlem egyik volt gimnazista osztálytársam. Ekkor eszembe jutott egy régi emlék: otthon, az alattunk lakó hölgynek volt egy cocker spánielje, akinek fényes, puha, aranybarna szőre mindig simogatásra csábított. Irigyeltem őt, pusztán azért, hogy neki lehet kutyája. Én is kaptam egy plüss foxit, amelynek zacskót kötöttem a lábaira, hogy ne koszoljam össze, és közöltem: „Most én is elmegyek kutyát sétáltatni!” Szegényt így húztam körbe a gangon. Mindig vágytam arra, hogy szerethessek egy állatot, gondoskodhassak róla. Illetve kifejezetten érdekelt, milyen lehet egy ló belülről.
Első diplomámat Hódmezővásárhelyen, az Állatorvostudományi Egyetem Állategészségügyi Főiskolai Karán szereztem, ahonnan Bábolnára kerültem gyakorlatra – hamar feltűnt, ott nincs semmiféle testedzési lehetőség, így vettem a bátorságot, elmentem a párttitkárhoz, és kértem a beleegyezését, hadd tartsak művészi torna foglalkozásokat az iskolában. Így kezdődött…
Évek múlva egy Tatához közeli pusztán éltem, ahol kondi tornát tartottam az ott lakóknak, és tornaterem híján, legelőn edzettem magam a kézi szereimmel, ahol a karám magassága épp megfelelt a rúdgyakorlatokhoz.
Furcsa, különc nőként tekintettek rám a puszta lakói, de idővel megszoktak, és mivel szorgalmasan lovagoltam, elnézték nekem, hogy a lovarda legfurcsább helyein is táncra „fakadok”. (mosolyog)
Életem legszebb három évét töltöttem ezen a vidéki pusztán. 24 évet dolgoztam az állategészségügyben, de a tánc mindig itt volt velem, mivel mozgás nélkül nem élhetek.
Az 1990-es években a modern táncnak nem volt kialakult protokollja. Tudomásom szerint Jeszenszky Endre, a magyarországi jazztechnika megalapítója nevezte el jazzbalettnek a szabad tánc ezen ágát, mert a balett támogatott volt, de a szabad tánc nem. Nála tanultam jazzbalettet, majd utána elvégeztem a Testnevelési Főiskola aerobikoktatói tanfolyamát és ritmikus sportgimnasztika edzőképzőjét. A modern tánc lett a társam, a választásom, mert ebben önmagamra találtam.
E műfaj kialakulásának folyamatában karizmatikus személyiségek állnak, akik kialakítottak egy bizonyos sajátos technikát, amit követőik megtartanak, tovább fejlesztenek, vagy épp az ellenkezőjét viszik tovább. Szeretem a mozgás folyamatosságát, az átmenetek megtalálását, a lendületek kihasználását, a puhaságot, a gurulást, a benne lévő játékot. Bíznod kell a megismert határaidban, abban, hogy pont annyira dőlsz el jobbra, hogy még pont megtartod magad, és vissza tudsz jönni a holtpontról… Ez a tánc már kamaszkoromban megteremtette bennem a békét, harmóniát – úgy, mint kislányként a szobafogságban, ahol jól éreztem magam egyedül is. A tánc visszaadta azt, amit egykor elvesztettem: hogy egyensúlyban, békében, sőt, örömben legyek önmagammal.
A modern tánc egyik része másolás alapú, ilyenkor a tanár pontosan megmondja, megmutatja, melyik testrész merre, hogyan, milyen ritmusban mozdul. A gyakorlatok másik része pedig megtanít befelé figyelni, érzetekkel, külső vagy belső képekkel dolgozik, teret adva az egyéni mozdulatok felfedezésének. „Legyél tengeri liliom, ami a tenger fenekén az áramlatokkal együtt lebeg, mozogj úgy, ahogy az áramlat ringat, majd válts, és mozogj szaggatottan, legyél könnyű, mint egy falevél, amelyet épp felkap a szél!” – Közben pedig megtanítom, hogyan kelj fel a földről, vagy hogyan tudj úgy lekerülni a földre, hogy ne üsd meg magad.
Sokáig haragudtam a szüleimre és magamra. Apura, amikor 14 éves koromban elköltözött otthonról, és magamra, amikor 55 éves koromban nekem kellett megtennem ugyanezt – magam mögött hagytam szinte mindent, és új életet kezdtem a tánccal.
2007-ben munkáim elismeréseképpen megkaptam a Berczik Sára-díjat. Ennek és a tanítványaim ragaszkodásának köszönhetően vettem a bátorságot, hogy 49 éves koromban felvételizzek a Magyar Táncművészeti Főiskola modern tánc szakára, ahol 2013-ban, 54 évesen végeztem el a tánctanári mesterképzést. Egész életemben fontosnak tartottam a folyamatos önképzést, ezért ma, túl a hatvanon is, rendszeresen járok Budapestre, kortárs tréningekre. Tudod, én sosem gondoltam magamról azt, hogy jól táncolok, egyszerűen csak végtelenül élvezem, amit csinálok. Persze ma már jó néhány dologban magabiztos vagyok, de még mindig inkább azt látom, hogy hova kéne tovább fejlődnöm. (mosolyog)
Anyu tudta! Látta rajtam, hogy nekem is a tánc lesz az életem – láthatta, amikor a függöny mögül tátott szájjal, érte szurkolva, összeszorított kis kezekkel figyeltem őt, amikor otthon lemásoltam a mozdulatait…
Szerintem ő tudta, akárcsak a nagynéném, Itala, aki mindig mögöttem állt… csak sajnos apa szava volt a döntő, aki abban az időben igyekezett elterelni engem mindenféle művészi pályától. De ha anyuék lenéznek odafentről, remélem, ma már nyugodtak felőlem, és látják, hiszek magamban, a táncban – amit sosem fogok feladni!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
