Neked elmesélem – „Annyira jó érzés volt hazavárni őt!”

Diákként mindig kaptam egy kis pénzt otthonról, de én olyannak születtem, akinek folyton dolgoznia-csinálnia kell valamit, így az iskola mellett még hivatali büfében is dolgoztam. Később, könyvelőként hamar rájöttem, hogy az irodai levegőt egyáltalán nem bírom, nem az én világom. A fogtechnikus szakma viszont nagyon tetszett. Érettségi után három év alatt el is végeztem. Vörösdiplomát kaptam. Ment, mint a karikacsapás, nekem találták ki.

A büfé mégis fontos momentum. Itt találkoztam először a későbbi első férjemmel. Elegáns férfi volt, mindig jól szabott öltönyt viselt, finom ízléssel kiválasztott, hozzá illő nyakkendővel. Nagyon imponált nekem a stílusa. Húsz évvel idősebb volt nálam. „Kisasszony, magának nem itt lenne a helye. Miért nem tanul tovább?” – kérdezte egy alkalommal, miközben épp kávét készítettem neki. „Tanulok, ez csak egy kis mellékállás – mondtam. – A nővéremnél lakom, a szüleim vidéken élnek, és én szeretek dolgozni.”

Művelt férfi, kifogástalan öltönyben

A Nyugati pályaudvar közelében, egy jó nevű étteremben volt az első randevúnk. Nagyon zavarban voltam. Izgultam, pedig napokig készültem ruhával, frizurával. Teljesen odavoltam érte, úgyhogy érthető, hogy nagyon akartam tetszeni neki. Az első közös ebédünk után el is határoztam, hogy ő lesz a férjem. Mindig heves szívdobogást kaptam, amikor közeledett felém. Vonzódtunk egymáshoz. Intelligens, különleges, művelt férfi volt, akire felnéztem. Nagyra becsültem a tudását, az észjárását, boldog voltam, hogy tanulhatok tőle, fejlődhetek általa. Tiszteltem. Ha a férjedet nem nézed semmibe, nem tudsz igazán szerelmes lenni belé, akkor nem tudjátok „felfelé húzni” egymást.

A nagy korkülönbség miatt a családom nem támogatta a kapcsolatunkat.

Amikor el akartunk utazni vonattal Szarvasra, és fel kellett volna kelnem hajnali 5 órakor, a nővérem elállította az ébresztő órámat, azt remélve, hogy elalszom, és lekésem a találkozót. Puszta jószándékból tette, mert az volt a meggyőződése, hogy nem lesz ez jó nekem... De megállíthatatlan voltam. 19 évesen ismertem meg, 20 évesen pedig már a felesége lettem.

Megérte, mert különlegesen szép és boldog éveket töltöttünk együtt, amelyeknek az emlékei nélkül ma biztosan nem ugyanez az ember lennék.

Sosem bántam meg, hogy rábíztam magamat.

Akkor sem, amikor valami elromlott közöttünk, és úgy döntöttünk, hogy elválunk. Inkább csak valamiféle szégyenérzésem volt, hiszen engem úgy neveltek, hogy elvált asszonynak lenni nem illő dolog. Mégis akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, pedig a fiunk még két éves sem volt. Szerettük egymást, valamit mégis rosszul csináltunk, megingott a bizalmunk, és már nem tudtuk a kapcsolatot megjavítani.

Kép: Kosztin Emese

Nagyon megszenvedtem a válást. Azt hiszem, mindkettőnknek az segített az új élet felépítésében, hogy ott volt a fiunk, így mindketten inkább őrá figyeltünk.

Védő kapcsolatból a valódi társhoz

A válásom után évekkel később volt egy „védő” kapcsolatom, egy olyan férfival, aki érzelmi biztonságot nyújtott. Azért védő, mert nem akartam, hogy tudják, egyedül vagyok, ezért ne tekinthessenek rám idegen férfiak lehetséges célpontként. Idő kellett, hogy meg tudjak erősödni. Tudtam, hogy ez nem szerelem – de szeretettel voltunk együtt, egészen addig, amíg egy nyáron szembe nem jött velem életem legfontosabb útitársa.

1985-ben egy konferencián vettem részt mint fogtechnikus. A nagy Ő pedig – szintén szakmabéli – oktatóként volt jelen. Hat nyelven beszélt, mert eleinte nyelvésznek készült.

Idegesített. Sehogy sem tudtam felhívni magamra a figyelmét, egyszerűen észre sem vett.

Az egyik este felvettem a rövid citromsárga ruhámat, amely az egyik kedvencem volt és irtó jól állt a hosszú fekete hajamhoz. Na, ekkor már végre feltűntem neki.

Egyébként egyáltalán nem volt a férfiideálom, de kíváncsi voltam rá. „Marika, nem jönnél oda hozzánk, az asztalunkhoz koccintani egyet?” – jött oda hozzám a barátja. Furcsa volt a szituáció. Odamentem, ittunk egy pezsgőt, majd ő felkért táncolni, és onnantól kezdve nem engedett el. Hajnali 4-kor a takarító hölgy szólt ránk, hogy most már szeretné a táncteret felseperni. Imádott táncolni. Megkért, hogy többé soha senki mással ne táncoljak, csak vele. Tánc közben felajánlotta, hogy hazavisz, de engem úgy nevelt az anyukám, hogy idegenek kocsijába ne üljek be. Így hát hagytam küzdeni.

Három hónap telt el, mire eljutottunk odáig, hogy igazán közeledni mert hozzám. Éjszakákon át beszélgettünk, rengeteget szakmáztunk. Később meg is beszéltük, hogy milyen hülyék voltunk, órákon keresztül csak a munkáról értekeztünk, ahelyett, hogy szerelmeskedtünk volna.

„Mindketten figyeltünk arra, hogy jók legyünk egymáshoz.”

Rengeteget ingázott Magyarország és Németország között, mert az utóbbihoz kötötte a munkája. Kétlakiak voltunk. Amikor csak lehetett, kimentem hozzá a gyerekekkel, ő pedig amikor csak tudott, hazajött. Ahogy a gyerekek nőttek, ez egyre nehezebbé vált, egyre többet kellett itthon maradnunk a suli és az óvoda miatt. Sokszor hiányzott, de én azt mondom, hogy a távkapcsolatnak is megvan a maga varázsa. Annyira jó érzés volt hazavárni őt, hogy újra lássam, öleljem. Egyáltalán nem rossz, ha néha kicsit távol vagytok egymástól.

Kép: Kosztin Emese

Ez egész más szerelem volt, mint az első, sokkal több bizalmam volt felé. Az elsőnél túl gyerek voltam még, mellette azonban igazi nővé értem, felszabadultam, megnyitotta nekem a világot.

Lehet, ha az első házasságom krízisét a mostani eszemmel kezelem, nem váltunk volna el.

Utólag a volt férjem is bevallotta, hogy sajnos a házasságunkat ketten együtt rontottuk el. De ennek így kellett történnie, mert különben sosem ismertem volna meg a legjobb barátomat, lelki társamat: a férjemet, és nem születik meg a kislányom, akiért – akárcsak a fiamért – szintén tűzbe mennék.

Harminc évig éltünk együtt, és ő úgy tudott engem szeretni, ahogy nekem jó volt. Mindketten figyeltünk arra, hogy jók legyünk egymáshoz. A férjem halála után két évig használhatatlan voltam. Már három éve, hogy elment, de lényegében most is velem van. Ahogyan én tekintettem rá, úgy nem látta senki. Ameddig hát emlékezem, addig ő is létezik. Velem.