Napszállta az Oscar-díj után

Nehéz lehet ellenállni a kísértésnek, ha egy rendező első nagyjátékfilmje Oscart nyer, hogy ne használja ki gyorsan a díj nyomán hozzáférhetőbbé váló pénzforrásokat, és ne készítsen hamar új filmet – gondoltam a film után. Ám megtudtam a sajtóból, hogy Nemes Jeles László egész életében erre a filmre készült – így viszont érthetetlennek tűnik, miért hat ennyire kiforratlannak a forgatókönyv, a cselekmény ebben a szépen fényképezett filmben.

Hasonló vagy ugyanazokat a filmes eszközöket alkalmazta a rendező, amelyek első filmjében beváltak: a főszereplőre tapadó, őt minden mozgásában kísérő kamerát, a jeleneteket gyakran egyszínű, fátyolszerű fénybe borító világítást, az egy-két kitartott hangból alkotott, drámai hatású zenét, a zörejekből mesterien felépített hangkulisszát, az ok-okozatok késleltetett kibontását, az elhomályosított háttereket.

Míg ezek a Saul fiában értelmet nyertek és katarzishoz vezettek, a Napszálltában öncélúvá váltak. Pedig a film látványvilága összességében gyönyörű, szinte tobzódunk a huszadik századfordulós ruhák, kalapok, csipkék, bútorok szépségében.

Kellékesek, varrónők, díszlet- és jelmeztervezők, operatőrök mestermunkája a Napszállta.

A film első felében gyönyörködünk a főszereplő, Leiter Írisz, vagyis az őt alakító Jakab Juli arcában is, amely a film harmadában betölti a képernyőt és kifejezi az érzelmek hullámzását.

A színészek szerepformálása dicsérendő, nem az ő hibájuk, hogy játékuk nem tud összeadódni és valódi filmes élménnyé válni. És itt be is fejezem a film dicséretét, mert mindezek a szépségek és pozitívumok is idegesítővé válnak a cselekmény következetlenségei és értelmetlensége miatt.

A film tartalmát nem nehéz röviden összefoglalni: az árvaként nevelkedett Írisz 1913-ban visszatér Budapestre, szülei egykori kalapszalonjába, ahol az új tulajdonos nem szívesen fogadja.

Megtudja, hogy van egy bátyja, akiről nagyon nehezen szerez információkat, mintha mindenki félne róla beszélni. Ezután az ő nyomát hajszolja, folytonosan jön-megy, kutat és embereket faggat, de csak nagyon lassan derül ki, hogy a báty egy rablóbanda vezére (írhatnék anarchistát is, de az már az én belemagyarázásom lenne).

Ettől kezdve viszont menekül a bátyja elől, miközben mégis szeretné róla kideríteni az igazságot. Az igazság azonban nem derül ki, csak utalásokat és félinformációkat kapunk.

Érdekes jeleneteket látunk, amelyek gyakran mintha csak szervetlenül rendeződnének egymás mellé, ok-okozati összefüggéseket nem tárnak fel. Például miért zajlik egy zsidó szertartású temetés a rablóbanda külvárosi telephelye szomszédságában? Miért épp egy budapesti kalapszalon „ad el” prostituáltnak kalaposlányokat a főhercegnek? Mi köze végül is a férje és szeretője által bántalmazott grófnénak ahhoz, hogy Írisz bátyja törvényen kívüli lett? Ezek a jelenetek látszólag érdekesek, de mégsem azok, mert mindössze kérdőjeleket hagynak maguk után.

A nézők nagyon figyelnek, keményen próbálkoznak, hogy az apró információkból összerakják a történetet – a túl sok kérdőjel miatt azonban feladják az értelemkeresést, és érdektelenségbe süppednek.

A film utolsó képkockáin Íriszt egy első világháborús lövészárokban látjuk ápolónőként (holott a lövészárkokban nem lehettek jelen ápolónők, de ez most részletkérdés). Ez felveti valamiféle szimbolikus értelmezés utólagos lehetőségét: csak nem a Monarchia virágzó, ám belül a bomlás jeleit hordozó, világháborúhoz vezető világát akarta jelképezni a kalapszalon és a szereplők sorsa? De ez az olvasat is annyival több következetességet kívánt volna meg a filmtől, hogy még ennek a jelképes értelmezésnek a lehetőségét is el kell vetnem.

Két és fél óra! Ilyen hosszú volt Tengiz Abuladze filmje is, a Vezeklés, vagy Nyikita Mihalkov Csalóka napfénye, kicsit hosszabb a Szibériai borbély – de ezeknek a vetítése után szinte új emberként álltunk fel, lelkünkbe markoló élményekkel gazdagodva. A Napszállta után az álmosság vagy a bosszankodás maradt – kinek-kinek vérmérséklete szerint.

A közelmúlt híre: Az Oscar-díjra nevező magyar bizottság döntése értelmében Magyarországot a 2018. évi legjobb idegen nyelvű film kategóriában Nemes Jeles László Napszállta című filmje képviseli.

Napszállta (Sunset), magyar–francia dráma, 2018. 144 perc. Rendezte: Nemes Jeles László, operatőr: Erdély Mátyás, zene: Melis László. Főszereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov.