A nagymama, aki átadta a helyét az életben az unokájának

Már évek óta nagyon beteg volt, amikor megtudta, hogy nagymama lesz. Nagyon örült neki, de el kellett gyászolnia azt a nagymamaképet, amely korábban a fejében élt, amilyennek ő készült. Úgy tervezte, már nem fog dolgozni, a családnak él, vigyáz az unokáira, hozza-viszi őket, segít mindenben, amiben szükségünk van rá, de természetesen csak annyira, amennyire mi szeretnénk. Ez utóbbiban is biztos voltam, mert a legjobb anyóst kaptam a világon. Várta az unokáját, de talán kicsit félt is attól, milyen nagymama tud lenni ilyen állapotban.

Terhességem harmadik trimeszterének idején már haldoklott. Nem tudtunk vele kommunikálni, feküdt az ágyban és nézett maga elé. Mintha megszűnt volna a kapcsolata a külvilággal, de hisszük, hogy hallott és érzett mindent, ami körülötte történt.

– Csak az unokája születését élje még meg! – hajtogatta mindenki abban reménykedve, hogy a gyermek érkezése talán pozitív változást hoz az állapotában.

Ahogy teltek a hetek, úgy lett egyre rosszabbul, és én egyre nagyobb nyomást éreztem magamon, hogy szülnöm kell, mielőtt meghal. Ugyanis én is szerettem volna örömet szerezni neki, mosolyt csalni az arcára, és látni, milyen büszke a fiára, hogy édesapa lett. Titkon én is reménykedtem abban, hogy talán változás lép fel nála, ha látja az unokáját.

Levette a terhet a vállamról. Egy meleg áprilisi napon szép csöndben elment, nem várta meg az unokáját. Három hétig magunkhoz se tértünk a gyásztól. Óriási hassal vettem részt a temetésen, görcsöltem, rosszul voltam, és közben azon izgultam, ne induljon be a szülés, hogy a férjem mellett tudjak lenni ebben a nehéz pillanatban, és ne vegyem el senkitől az elbúcsúzás lehetőségét.

Egy héttel a temetés után kicsi lányunk kopogtatott odabent: már készen áll arra, hogy a világra jöjjön.

Először tartottam karomban a kórházban, ismerkedtünk, néztem pici, formás arcocskáját, kicsi mandulaszemeit, amelyek annyira ismerősnek tűntek… és hirtelen nagy erővel nyilallt belém a felismerés: ugyanolyan a szeme, a tekintete, mint anyósomnak. Mintha ugyanaz a szempár nézne rám, mint pár héttel korábban, és abban a pillanatban úgy láttam, mintha a lányom elmosolyodott volna. Akkor éreztem, hogy továbbra is ott van velünk, és tovább él ebben a csöpp lányban, aki külsejében hasonlít rá.

Átadta a helyet, a „főszerepet”, megint tekintettel volt ránk, mint oly sokszor az életben.

Távozott, hogy mi felhőtlenül örülhessünk az új életnek, ne kelljen tovább aggódnunk érte, és tehetetlenül néznünk szenvedését. Mintha ezt előre tudta volna, mint azt is, hogy a nagy boldogság, a gyermek érkezése segít majd nekünk a gyász feldolgozásában. Így is lett, a lányom erőt adott az egész családnak, még a dédapjának is, aki egy szem lányát veszítette el. Mindenki arcára mosolyt csalt, és segített elfogadni azt, hogy egy részünk ugyan meghalt, de az élet megy tovább, sőt, itt is van… és tovább kell lépnünk.

Évekkel később játszottam el először a gondolattal, mi lett volna, ha előbb születik meg a lányunk, és anyósom utána hal meg. Az utolsó hetekben már nem tudta volna karjába venni, megsimogatni, nem tudta volna kifejezni az örömét. És vajon mi hogyan tudtunk volna egyszerre a haldokló és az újszülött mellett lenni? Át tudtuk volna-e adni magunkat az örömnek, ha közben állandó görcsben van a gyomrunk, és aggódunk érte, hogy egyre rosszabbul van és szenved? Mertünk volna-e boldogok lenni, nevetni? Kétlem.

Olyan sokszor görcsösen akarunk választ kapni arra a kérdésre, hogy mi miért történik velünk, miért úgy alakul az életünk, ahogy alakul, miért akkor hal meg valaki, amikor meghal, de választ sokszor nem egyből, hanem hetek, hónapok, akár hosszú évek múlva kapunk. Egy nap minden a helyére kerül, mint a kis mozaikdarabok. Választ kapunk, csak figyelni kell a jeleket!

Lányunknak már egész kicsi korában meséltünk a Mamáról, akivel sajnos ő már nem találkozott. Tudja, hogy meghalt, és fentről, a mennyországból vigyáz ránk. Egyik, a Mamáról folytatott beszélgetés alkalmával, amikor már kezdett öntudatára ébredni, ránk nézett kikerekedett szemmel, és nekünk szegezte a kérdést: „Miért mondjátok, hogy nem találkoztunk? Ismerem őt, együtt ültünk a felhőn, mielőtt megszülettem. Együtt voltunk, miután meghalt.” Mindezt olyan természetességgel mondta, hogy én is meglepődtem.

Neki már nem félelmetes dolog a halál, hanem az élet velejárója.

Nem tabu, amelyről nem szabad beszélni, és erre a nagymamája tanította meg… és ma már nemcsak kívülről hasonlít rá, hanem ugyanolyan szép, tiszta a lelke, és érzékeny másokra, a világra.