Örkényen is kifogott, talán csak a felesége értette igazán Nagy Lászlót

„Angyaltollat keresni mentem…” címen rendezték meg Nagy László és Szécsi Margit hagyatékátadását a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerzőpáros örökösei és jogutódjai a centenárium közeledtével úgy határoztak, hogy a birtokukban lévő naplókat, magán- és szakmai levelezéseket, képeslapokat és egyéb fennmaradt személyes tárgyakat közkinccsé teszik a múzeumon keresztül. Ezáltal nemcsak Nagy László igazolványai és hivatalos okiratai, saját kezűleg készített sétapálcája és egyéb kézműves eszközei kerültek a PIM tulajdonába, hanem immár hiátus nélkül kutathatóvá válik a Nagy László-életmű, beleértve az eddig elveszettnek hitt drámafordításokat és Szécsi Margit kuriózumnak számító kéziratait is.

Bolgár műfordító volt, kötődött a népzenéhez

Nagy László költői munkássága széles körben ismert, azt azonban kevesen tudják, milyen sokoldalú művészembert tisztelhettünk a személyében. Az útközben költővé avanzsálódott Nagy László szakmai pályafutása korántsem egyenes úton jutott el a posztmodern lírához. Az első kanyart a képzőművészet felé vette, ugyanis hosszú éveken keresztül festőnek készült, majd grafikusnak tanult. Mindezt a bölcsészkar miatt hagyta félbe, ahová a Jeszenyin irányába tanúsított mély csodálat és a műfordítói szándékok vezérelték. Ekkor elvétve már publikált különböző folyóiratokban saját verseket is. Az orosz lírát azonban hamar új passzióra cserélte, amely egy életen át elkísérte, ugyanis a ’40-es évek végén Bulgáriába utazott, hogy elsajátítsa a nyelvet és a bolgár kultúrát. 

Nagy László egészen a mai napig az egyik legjelentősebb bolgár műfordítónk, akire Bulgáriában is előszeretettel gondolnak vissza, Szmoljanban még emlékházat is berendeztek a tiszteletére.

Költői pályafutásának felívelése azonban csak a hazaérkezése után következett be. Nagy László azon kevés költők közé tartozott, akik a szocializmus cenzúrájában is a támogatott kategóriába estek, így az ’50-es évektől kezdve két-három évente új kötettel jelentkezett. Ebben az ezerarcú életútban az a legszebb, hogy bár a fő csapása végső soron a költészet lett, kedvtelésképp megmaradtak mellette az egyéb képzőművészeti tevékenységek is. Így számos grafika maradt fent tőle, ugyanakkor az amatőr szobrászat, a fafaragás és a népművészet is foglalkoztatta. A PIM tulajdonába került például egy köcsögduda is Ladik Katalin ajándékaként, amelyet Nagy László saját kezűleg készített.

A (nép)zenéhez azonban nemcsak a hangszerkészítés útján kötődött, hanem a Sebő Ferenccel való közös munka révén is, így juthattak el a kontinensen túlra is a Nagy László-versek feldolgozásai. A Sebő Együttes dalai az átadási ceremónián is felcsendültek, mintegy megkoronázva az ünnepséget. A dalokat olykor Sebő Ferenc anekdotái szakították félbe, aki mosollyal az arcán emlékezett vissza arra a költőre, aki a tambura taktusaira pillanatok alatt szöveget tudott teremteni. A Táncbéli tánc-szók pedig egyenesen egy néptáncos próbateremben született, a máig ismeretes koreográfiával párhuzamosan, egyetlen ütőgardon kíséretében.

Örkény és a többi barát véleménye

De hogyan is gondolhatunk vissza a fennmaradt életművön és hagyatékon túl erre a sokoldalú költőre, már-már bölcsészeti polihisztorra? Mint magánszemélyre és mint alkotóra nem csupán naplóin, levelein, cikkein és költészetén keresztül emlékezhetünk, hanem azon a sok fennmaradt irodalomi szösszeneten át is, amelyek kortársai tollából maradtak fent. 

Nagy László ugyanis nem csupán aktív alkotói életet élt, hanem primer társasági köre is gyakorta a szerzőtársaiból állt össze. 

Ezek alapján megkísérelhető a költőóriás hétköznapi alakjának rekonstrukciója a fennmaradt levél-, vers- és naplórészletek révén.

Gyerekkorának és családtörténetének emlékeit öccse, Ágh István őrzi Kidöntött fáink suttogása című memoárján keresztül, ahol feleleveníti Nagy László első éveit, a születés pillanatától a gyerekkori csínytevéseken át a fiatal évekig. A kötetből betekintést nyerhetünk a Nagy család hétköznapjaiba. Ágh István a fennmaradt családi jegyzetek felhasználásával, a szülők és a testvérek visszaemlékezéseinek lejegyzésével a lehető leghitelesebb képet rajzolja meg Nagy Lászlóról, már-már szociológiai igényességgel ír arról a társadalmi rétegről, amelyben bátyjával együtt nevelkedtek. A szeriőz tartalom ellenére Ágh István derűvel emlékszik vissza a közös gyerekkori csínytevésekre, a falusi élet adta örömökre és viszontagságokra egyaránt. Mégis, a korban jelentősnek számító korkülönbség révén, leginkább követendő példaként, egyfajta eszményképként festette le a bátyját.

Kép

Fotó: PIM/Birtalan Zsolt

Nagy László családja, balról jobbra: a költő dédunokája; unokája, Nagy Borbála Réka; Ágh István; menye, Török Ildikó

A költői életmű emlékezetéhez nemcsak a kritikai visszhang köthető, hanem baráti megjegyzések, bírálatok is. Örkény István például – aki több ízben olvasta a Nagy László-írások nyersanyagát – meglehetősen bizalmas hangvételben és sajátos módon méltatta barátját egyik levelében: „Köszönöm, hogy elküldted verseidet és fordításaidat, amit illő tisztelettel vettem kézbe, hiszen ez már valami, egy életmű első, kisebbik fele, az ember vegye le a kalapját. (...) Hát, édes faszikám, nem valami könnyű olvasmányt küldtél te nekem.” 

„Nyögöd is a kötet végén, hogy nem vagy éppenséggel közérthető, de hogy én csak a második, harmadik nekimenés után mondhassam el, hogy no végre, ez mintha már nyiladozni akarna, ez a rejtvényköltemény, hát ez nem volt megbeszélve semelyik szigligeti nyaralásunkkor.” 

Juhász Ferenc kortársa és minden túlzás nélkül az egyik leghívebb barátja ugyanakkor lírai hangvételben emlékszik vissza (több költeményében is) szerzőtársára:

„Jött a köddel-
parázsló fénysercegésben Nagy László, a vasrács-csizma léptű bicegve és
csörögve, mint a páncél sebzett ménje, bottal az utat szeletelve, árny-söprűvel
gyötörve, mint az időt fémlapon körbe biccenve söpörve, bicegve fölszeletelő
másodpercmutató, az időt fölhasogató körforgó fémszál-fejsze…”

Szécsi Margit hitvesi visszaemlékezései mellett sem lehet szó nélkül elmenni, amelyek közül az egyik legmegragadóbb darab egy esszékötetében látott napvilágot: 
„Álma, már a jászol szalmáján is, óriási ábránd: Világkép: Párizstól az Ararátig – ha úgy tetszik: történelmi szivárvány híd. Ő, aki maga a nép: történelmi igazával és jogával a költészetben is azonnal és mindenkor élni akart – s a világot tudatosan és varázslatosan fogalmazta újra.
Amihez jogot érzett: a Mindenség.
Amit megvalósított: A MINDENSÉG, MAGYARUL.”

Egyedülálló hitvesi költészet

Szécsi Margit nem csupán az első olvasója, ihletője – és valószínűleg a legmélyebb értője – volt a Nagy László-verseknek, hanem egyben alkotó- és szellemi társa is a költőóriásnak. Nagy László és Szécsi Margit a húszas éveik hajnalán ismerték meg egymást, és egy éven belül házasságot is kötöttek. Inspiráló szerelem, amelynek nincs különleges, drámai története, a maga egyszerűségében szép és különleges. Különleges azért, mert az ellentétpárok jegyében két oldalról is megörökítették. A magyar irodalomban szinte egyedülálló kétirányú hitvesi költészetük egyszerre nyugodt és ideges, lelkesedő és rezignált, statikus és mégis mozgásban lévő, állandó, de folyamatosan formálódó…

Mi ezúttal a költő unokája révén emlékezünk vissza Nagy Lászlóra, aki bár személyesen nem ismerhette a nagyapját, hagyatékának gondozásával felelevenítette a néhol elfeledett költőóriás alakját. Az esemény után – ahol Nagy László egyszerű, mégis nagyszerű gyerekkori kedvencét, a szőlős kukoricalepényt szolgálták fel – mi is beszélhettünk Nagy Borbála Rékával. 

Ő mesélt nekünk például arról, hogy Szécsi Margit révén egy szelíd, alázatos, lelkiismeretes, ugyanakkor játékossággal rendelkező kép él benne a nagyapjáról; de azt is elmondta, hogy igazán közel mégiscsak a hagyaték által érezhette magát Nagy Lászlóhoz.

Az adományozás révén az életmű utóéletének alakítása kikerül a család kezei közül, immár az irodalomtörténészek, színháztudománnyal foglalkozó kutatók, folkloristák kezébe kerül az utókövetés, gondozás és restaurálás.

Nagy László 2025. július 17-én ünnepelné századik születésnapját, ami egyet jelent a centenáriummal, amelyen keresztül számos lehetőség nyílik majd közelebb kerülni a költői életúthoz és életműhöz. Több konferencia – akár tanulmánykötet, illetve koncert- és rendezvénysorozat, kiállítás, szavalóverseny, felolvasóest, budapesti és iszkázi megemlékezés – egyaránt kilátásban van az évforduló kapcsán.