A misztikus távkapcsolat - Elektromos agyhullámok, telepatikus csodák nyomában

Marxow ujja

Az emberi szervezetet vizsgáló tudományok a 19. század során jutottak el számos olyan alapvető fontosságú felfedezésig, amelyeket mára teljesen egyértelműnek tekintünk. Rájöttek például, hogy a testünk sejtekből áll, és megdőltek azok az ősrégi doktrínák, amelyek szerint a betegségeket a testnedvek felborult aránya vagy a miazma okozza.

A feltörekvő fiatal generáció szépreményű képviselője volt Ernst von Fleischl-Marxow. Az orvostudomány egyik fellegvárában, Bécsben a legjobb professzoroktól tanult és a legbefolyásosabb mentorok szárnyai alatt kezdett dolgozni. A pályája ígéretesen alakult egészen addig, amíg egyetlen rossz mozdulat meg nem hiúsította a törekvéseit.

Egy holttest boncolása közben egy pillanatra elkalandozott a figyelme, és a szikéjével megvágta a hüvelykujját. A seb elfertőződött és egyre aggasztóbb állapotba került.

Marxow pontosan tudta, hogy az általa is csodálattal tanulmányozott kórokozók könnyedén a halálát okozhatják, ezért beleegyezett az amputációba.

A komoly ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában azonban nagyon akadályozta az ujja hiánya, ráadásul továbbra is állandó fájdalmakkal küszködött. Mivel így nem folytathatta a patológia gyakorlását, új kutatási terület után nézett. Az 1870-es években már bebizonyosodott, hogy maga az agy is sejtekből áll, amelyek nyúlványai mentén elektromos áram folyik. Mivel ennek a feszültsége mikrovoltokban mérhető, a kor technikai lehetőségeivel nagyon nehéz volt megmérni vagy akár csak kimutatni ezt a jelenséget.

Korai végzet

Marxow a fizika területén is komoly tanulmányokat folytatott, és fájdalmait leküzdve minden korábbinál érzékenyebb műszereket készített. Ezekkel sikerült kimutatnia az idegrostokban folyó áram létezését. A legkomolyabb felfedezése az volt, hogy az olyan külső ingerek, mint a látás vagy a hallás, elektromos áramot generálnak az agykéregben.

Munkáját súlyosan hátráltatták az amputáció óta folyamatosan jelenlévő fájdalmai. Kiderült, hogy a kézfeje egyik idegrostján daganat alakult ki, és ez okozta a szűnni nem akaró kínokat. A kor bevett gyakorlata szerint a fájdalmait morfiummal kezelte, majd áttért a még hatékonyabb heroinra.
Függősége egyre jobban elhatalmasodott rajta, fizikailag és szellemileg is egyre rosszabb állapotba került. Legjobb barátja, a Bécsben praktizáló Sigmund Freud mindenáron segíteni szeretett volna rajta, ezért veszélyes terápiát ajánlott. Akkoriban új csodaszernek tartották a nemrégiben kifejlesztett kokaint. Úgy gondolták, hogy fájdalomcsillapítóként, kedélyjavítóként, sőt a nemi vágyat fokozó afrodiziákumként is jótékony szer.

Freud javaslatára az elkeseredett Marxow a kokaint is szedni kezdte, így halálos kábítószerspirálba süllyedt. 1891-ben, negyvenöt évesen meghalt.

Tragédiáját az is tetézte, hogy a felfedezéseit nem tette közzé. Ehelyett a Bécsi Birodalmi Tudományos Akadémián letétbe helyezte őket egy zárt borítékban.

Caton kutatásai

Ezzel párhuzamosan Angliában egy sokoldalú és eltökélt egyetemi tanár, Richard Caton sokkal látványosabb sikereket ért el. Széles látókörű, tudatos, összeszedett ember volt, aki egyszerre sok területen tevékenykedett. Az anatómia elismert professzoraként, neves gyermekgyógyászként szerzett hírnevet, szaktekintélye volt a bél- és szívbetegségeknek, a reumának és az izomépítésnek. Liverpoolban gyakorlatilag egymaga fellendítette a felsőoktatást, katedrálist alapított, miközben az ókori görög kultúráról, ásatásokról és az óegyiptomi orvostudományról tartott előadásokat. Pályája csúcspontján Liverpool polgármesterévé is megválasztották.

Marxow kutatásairól mit sem sejtve ő is az agyhullámok kimutatásán munkálkodott.

Nyulak, kutyák és emberszabású majmok koponyatetőjét távolította el, agyukba elektródákat vezetett, miközben ébren tartotta és különböző ingerekkel stimulálta őket.

Kimutatta, és az akkoriban csúcstechnológiát képviselő galvanométerrel megmérte, milyen elektromos tevékenység folyik az agyban. Rájött, hogy ezek az áramok folyamatosan változnak: más képet mutatnak nappali tevékenységek alatt, bizonyos variációi pedig felerősödnek alvás közben. Azt is bebizonyította, hogy az egyed halála közeledtével egyes áramok felerősödnek, majd a halál beállta után fokozatosan megszűnnek.

Berger lova és nővére

A legnagyobb lépést egy Hans Berger nevű német orvos-pszichiáter tette meg az 1920-as években. Szerény és udvarias ember volt, sokak szerint teljesen átlagos. Fiatalkorában nagy reményekkel indult: matematikát és csillagászatot kezdett tanulni, aztán elveszítette az érdeklődését, és inkább beállt katonának a német hadsereg lovasságába.
Itt történt meg az az esemény, amely végül lehetővé tette az EEG-készülék létrehozását. Egy rutingyakorlat során Berger lova megbotlott, ő pedig leesett. Éppen egy ló vontatta ágyú elé zuhant, és csak a mögötte haladó katona lélekjelenlétén múlt, hogy nem zúzták halálra a kerekek. A fiatalember néhány zúzódással megúszta, de az élmény komoly nyomot hagyott benne egy életre, és nagy horderejű események láncolatát indította be. Berger távol élő nővérének ugyanis aznap rossz érzése volt a testvére miatt, és ragaszkodott hozzá, hogy az apjuk táviratozzon neki. Berger – amikor megkapta az üzenetet – megdöbbent.

Biztos volt benne, hogy a nővére telepatikus úton érezte meg az őt fenyegető veszélyt.

Mint később elmondta, az volt a meggyőződése, hogy a hirtelen halálfélelem miatt az agya erős telepatikus jelet továbbított, amit a testvére egyfajta vevőként azonnal megérzett. Ez az élmény szinte a rögeszméjévé vált, ezért otthagyta a hadsereget, a jénai orvosi egyetemen tanult, majd neurológiával és pszichiátriával kezdett foglalkozni. A jénai egyetem megbecsült tanára lett, és eltökélte magában, hogy felkutatja a kapcsolatot az agy elektromos tevékenysége és a telepátia között. Az emberi elmék közötti távkapcsolat létezésében ekkoriban talán még a maiaknál is többen hittek.
A paranormális jelenségek szószólói érdekesen reagáltak a tudomány előretörésére. Nem vetették el a különböző megfoghatatlan mítoszokat, hanem ezeket is a fizikai világ titokzatos jelenségeinek tekintették, és megpróbálták őket az új eszközök segítségével igazolni. Berger is buzgón nekilátott, hogy az agy által kibocsátott hullámok között megtalálja a nővérét riadoztató telepatikus csodát. Abban hitt, hogy a gondolatok éppen úgy áramlanak a levegőben, mint a drót nélküli távíró jelei.

Majdnem Nobel-díjas

Annak ellenére, hogy a fizikáról nem sok fogalma volt, fáradhatatlanul kísérletezett. Az elektródákat vagy ezüstfólia segítségével az alanyok fejbőrére tapasztotta, vagy tűként szúrta a fejbőrükbe, a műszer által mutatott jeleket pedig igyekezett fotópapíron rögzíteni. Saját magán ötvenhat ilyen vizsgálatot hajtott végre, a fián, Klauson pedig hetvenhármat. A siker érdekében mindkettőjük haját leborotválta.

1929-re jutott odáig, hogy a saját készítésű műszere jól látható, értékelhető agyhullámokat produkált. Elektro-enkefalográfnak nevezte el. A tudományos közösség kezdetben nem vette komolyan az eredményeit. Unalmas, begyepesedett amatőrnek tartották, aki az egyetemen is szóról szóra ismétli a saját előadásait, kísérleteit pedig reménytelennek gondolták. A felfedezése jelentősége csak akkor kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor egyre több kutató ismételte meg az eredményeit.

A harmincas évek közepére a tudományos közösség rádöbbent, milyen forradalmian új eszközt adott a kezükbe, így Berger egyszer csak híres lett.

Büszkeségét csak az csorbította, hogy a telepátia létezését nem sikerült bebizonyítania. Ezen túl is hitt benne, a kudarcot pedig azzal magyarázta, hogy az agy által kibocsátott hullámok nem juthattak el a nővéréig, mivel a kísérletei tanúsága szerint azok nem elég erősek.

Miközben egész Európában és Amerikában is gyorsan terjedt az EEG használata, Berger egyre rosszabb fizikai és lelkiállapotba került.
Súlyos depresszióba esett, bőr- és szívbetegségek kínozták. Ennek oka sokak szerint a náci párttal folytatott ellentmondásos, feszült viszonya volt. Kényszerből ugyan támogatta az új rendszer törekvéseit, de nem tudott azonosulni velük, ezért az évtized végére visszavonulásra kényszerítették, egy idősek otthonában kellett dolgoznia. A kínjait az sem enyhítette, hogy 1940-ben Nobel-díjra jelölték, mivel balszerencséjére 1940–42 között – a világháború szorításában – a Nobel-díjakat nem osztották ki. Hans Berger végül saját maga vetett véget az életének: 1941-ben felakasztotta magát.