Milyen gyümölcsöket hozhat a járványhelyzet egy szeretetotthonban és környezetében?

Két néni lépdel egymás mellett az otthon első emeleti folyosóján, még békeidőben, a járvány előtt – egyfajta napzáró rituálé ez kettőjüknek. Ha találkoznak valakivel a séta során, biztosan van hozzá egy kedves, biztató szavuk. „Mi itt tényleg úgy élünk – meséli az egyikük –, mint egy család. Meghitten és szeretetteljes légkörben éljük az itteni napokat, különösen azóta, hogy mi ketten egymásra találtunk. Csak a jót tudjuk egymásról feltételezni és adni a másiknak. Úgy éreztük, ennél nagyobb ajándék nincs, amikor kiderült, hogy egy szobában lakhatunk ezután. Akármilyen jó is itt, idegenként kerülünk be az otthonba, családban éltünk korábban: házastársakkal együtt nálunk 21 fős az unokasereg. Ebből kiszakadni azért megviseli az embert, mert olyan vágy van benne, hogy találkozzon velük.”

92 éves – egykori kántor – Molnár Gyula bácsi tanítja zongorázni a 86 éves Ilonka nénit. Július óta, amikor csak tehetik, összeülnek gyakorolni az aulában. Gyula bácsinak fantasztikus zenei memóriája van, ünnepek alkalmával a többi lakót is megörvendezteti játékával. Sőt, karácsonykor már Ilonka néni is színpadra állt kísérőként. A zongoraleckék pedig – a kellő óvintézkedések mellett – továbbra is folytatódhatnak. Az élet nem állt meg, csak lassabban csörgedezik.

Kép

Zongoraóra a karantén előtt

„A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet”

 „Azt érzékeltem, hogy a három év alatt – amióta itt dolgozom – Beszterczey Andrással, intézményünk vezetőjével tabukat döntögettünk le, amelyek által korábban szinte lehetetlennek gondolt helyzetek, csodák bontakoznak ki” – mondja Kis Renáta, a háromemeletes otthon első emeletének mentálhigiénés-foglalkoztató munkatársa, a ház programszervezője. Reni a bentlakókat „szuperdédikként” emlegeti. Szerinte a legfontosabb a jó közösség kialakítása, majd a programszervezés. „Ahogyan, amennyi lelkesedéssel állunk hozzájuk, azt kapjuk vissza tőlük, mert visszatükröznek minket” – mutat rá. Rengeteg – eltitkolt vagy kiaknázatlan – kincs van az intézményük lakóiban. Van olyan néni, aki 40 évig csak a fióknak írt, a férje sem tudott erről, az otthonban aztán megnyílt, és már felolvasást is szerveztek a verseiből. Persze ezek felszínre hozásához rengeteg egyéni beszélgetés szükséges.

Reni minden rábízott lakó esetében azon van, hogy feltérképezze azokat a számukra kedves tevékenységeket, meg nem valósult álmokat, amelyek új lendületet adhatnak nekik, éltetik őket. Tapasztalta, hogy akár egy egész, elhibázottnak gondolt élet átkeretezhető, egyetlen év felülírhat egy életnyi kétséget és önostorozást.

„Nem kell egyedül élned a világban, ott van a testvéred”

Az otthon mindennapjait számos egyházi és világi program, illetve foglalkozás gazdagította a karantén előtt is, hála a lelkészi–foglalkoztató–mentálhigiénés csapatnak. A Pintérné T. Ágnes vezette heti három istentisztelet, Tatai Zsuzsanna egyházi énekórája és Kis Reni csoportfoglakozásai mellett többek között Spiller Ágota reggeli zenés tornáján, valamint zeneterápián, kézműves-foglalkozáson vehettek részt a lakók.

Lokival, a terápiás kutyával is elkezdtek ismerkedni, havonta „vendégül láttak” egy munkatársat a kávéklub keretében (ahol Reni szerint a „szuperdédik” jobban megismerhették gondozóikat), szenior táncon frissíthették fel a testüket, de még inkább a lelküket, élménygyűjtő beszélgetésen vehettek részt, vagy éppen szépségnapon simulhattak ki.

Kép

Kutyaterápia Loki kutyával

 „A zeneterápián régi zeneszámok, keringők, zenés filmek révén beszélgetünk, ifjúkori emlékeket idézünk fel együtt. Ez közösségi élményt ad, kivezeti a zenekedvelő lakókat a belső elmagányosodásból, feszültségeket simít el. A népdalok közös éneklése pedig különösen jó hatással van például a demens lakóink számára, hiszen énekelni az is tud, aki beszélni már kevéssé, a népdalok nem felejtődnek el, előhívhatók a terápia során” – mondja a foglalkozás vezetője, Hecker Christiane.

Benczéné Sőregi Krisztina is az általa már 15 éve vezetett kézműves-foglalkozások közösségi és (akár munka-)terápiás jellegét hangsúlyozza. A kiscsoportos alkalmakon, minden esetben manufaktúraszerűen készülnek el az egy-egy ünnepre, eseményre ajándékul szánt képeslapok. „Kisimulva, teljesen más lelkülettel mennek el a résztvevők, mint ahogy bejöttek: a sikerélmény, hasznosságérzés, kreativitás megélése ehhez a kulcs, mint ahogyan az is, hogy ebben a bizalmi légkörben összekapcsolódnak egymással és a terapeutával is.”

Jelenleg a szobákban, egyénileg folytathatják a munkát a lakók Krisztina koordinálásával, a zeneterápia pedig szintén a szobákba került át, Christiane most egy kávé mellett, külön-külön beszélget a nénikkel és bácsikkal.

„Vannak idők, amikor saját fényünk kialszik, és egy másik embertől kapott szikra kell, hogy újra lángra kapjon”

A csoportfoglalkozások a járványhelyzetben szünetelnek, de az összetartozás érzésének megélése most még fontosabb. Erre hivatott a SAO-rádió. A reggeli áhítat meghallgatása után Reni közös kávézásra hívja a lakókat, akik a megfelelő távolságot betartva, maszkban csordogálnak le az aulába. Közben retró zene szól, ami fiatalkoruk munkába indulását idézi számukra. A szülinapos köszöntése sem marad el a rádión keresztül. Reni néhány információt elmond az ünnepeltről, és a többi lakó jókívánságait tolmácsolja neki. Ismerkedés indul, erősödik a közösség.

Kép

Szenior tánc

A rádió egyedül szombaton nem szól, a többi napon a csendet felváltják az egyházi, illetve világi zenei blokkok; régi kabaréfelvétel, esti mese, irodalmi műsor. Utóbbiban akár a bentlakók is szavalhatnak, vagy mesélhetnek korábban megélt (háborús) nehézségeikről, amely előhívja a küzdőszellemet, a tartalékokat, és még egymáshoz is kapcsolódási pontot nyújt.

„A legszebb műved embertársaid szívében áll”

A családtagokkal fenntartott élő kapcsolat a járvány idején is elengedhetetlen, születésnapokon „kötelezően ajánlott” a videóbeszélgetés, ilyenkor a család által a képernyő elé készített torta gyertyáit az ünnepelt a másik oldalról „fújja el”. „Az első két perc öröme – oda-vissza – leírhatatlan” – mondja Reni. Fontosnak tartja, hogy havi egyszer, de inkább kétszer tudjanak kapcsolódni a családtagok ilyen módon is. Ez a demenciával élő gondozottak számára is nagyon sokat jelent, ráadásul jellemzően ők azok, akik nem nagyon tudják összekapcsolni a vírust a látogatások elmaradásával.

Az egyik demens lakó például már alig kommunikál adekvát módon, de a lánya szerint mindent ért. „Küldtek be a néninek fotókat, beszélgetés előtt megmutattam neki. Felismerte az unokája fényképét, a saját fotóján pedig elkezdett kacagni. Ezután felhívtuk a családtagokat, a néni mindenre reagált, én láttam oldalról a kezét, illetve megfigyeltem azt is, hogy kiragadott a családtagok beszédéből egy-egy szót, és azokhoz kapcsolt régi történeteket. Számukra úgy tűnt, hogy összefüggéstelenül beszél, de nem így történt. Jelen volt. A búcsúzáskor sírva fakadt, és erre a családtagok is: ekkor érezték meg igazán a jelenlétét. Felvettem videóra, hogy lássák azt, amit én láttam a szobában ülve, de ők nem érzékelhették a képernyőn keresztül” – meséli Reni. A legtöbb családtag elsírja magát a videóbeszélgetés után, rengeteget jelent számukra, hogy látják a szerettük arcát, azt, hogy jól van. „Az érintést persze nem lehet pótolni, különösen nehéz, hogy nincs simogatás, ölelés, és ezt most tőlünk sem kaphatják meg a gondozottjaink.”

Kép

Családi nyílt napon az otthonban Kis Renátával

„Nagyon szívmelengető viszont, amikor családtagok eljönnek az otthonhoz integetni a kerítésen túlról, a nénik pedig modernkori Júliaként, akár kendővel integetnek vissza nekik az erkélyről.”

„Minden szellemi és intellektuális dolog fölött, a filozófia és a teológia fölött áll az ember segítőkészsége a másik ember iránt”

Húsvétra ünnepi díszbe öltözött az otthon, és a lakók is szép ruhát húztak. Sűrű ünnepi műsor szólt a rádióban, mégis talán a legnagyobb örömöt a családtagoknak készített meglepetés-videóüzenet jelentette. „Átfordult a dolog – mutat rá Reni –, most nem irántuk érdeklődtek, értük aggódtak, hanem újra szülői szerepbe kerülhettek, vigyázhattak a »kicsi« gyerekükre. Csodálatos volt látni, milyen izgatottak, és milyen lelkesek a visszajelzésektől.” Van, akinek olyan jól sikerült a felvétele, hogy az egész családban körbeküldték, Angliában, Amerikában élő rokonoknak is. „Nem abból kell kiindulni, hogy vajon mit nem tudnak, hanem bátorítani őket, és velük együtt nekiindulni a helyzetnek. Életükben először csináltak ilyet, de nagyon ügyesen, szabatosan fogalmaztak. Majdnem mindenki nyitottan állt ehhez hozzá.”

A gondozottak ugyanakkor a munkatársakról sem feledkeznek meg: „Az egyik – 96 éves! – néni sírva jött oda hozzám, hogy »a szociális dolgozókat meg sem említik a tévében, a mi ápolóink pedig mennyit tesznek értünk, hogy tudnánk ezt megköszönni nekik?«” – meséli Reni.

Az intézmény vezetőségében, a munkatársakban hatalmas a felelősségérzet, az ápolóknak sebes a kezük az állandó fertőtlenítéstől, attól félnek, hogy átadják a fertőzést, úgy, hogy nem tudnak róla – de bíznak Isten védelmében, és megtesznek mindent, ami emberileg lehetséges.

Fertőtlenítő szőnyeg „fogadja őket”, azonnal lecserélik az utcán viselt kesztyűt és maszkot, és újat vesznek. Az emeletek között nem járkálnak sem ők, sem a lakók (akik egyébként szintén nagyon komolyan veszik a szabályok betartását).

Apró célok, apró örömök köré szerveződik a benti élet. „Egyik nap elkezdtem a folyosón énekelgetni egy-két lakóval, hogy ezzel is becsempésszek egy kis jókedvet a napba – mosolyog Reni. ­– Megható volt látni, ahogy sorra nyíltak meg az ajtók, ki-ki csatlakozott a saját szobájából az énekhez, össze tudtunk ebben kapcsolódni”. Emellett naponta körbejár az első emeleten, és beszélget maszkban a lakókkal, hogy tartsa bennük a lelket. Lassan elkezdenek készülődni már a karantén utáni időre, a családdal való találkozásra, kézzelfogható meglepetésekkel. Ez erőt ad a lakóknak, hogy igenis találkoznak még a családtagjaikkal. Ha idős szeretteik nem csüggednek el, akkor ráadásul a családjuk is nyugodt, ami szintén visszahat a benti életre. Az együttműködő – Istennel közös – megküzdés pedig most még nagyobb hangsúlyt kap az otthonban: „szüntelenül és nem lankadva imádkozunk  a bentlakókért, munkatársakért, családunkért és Magyarországért a járvány mielőbbi elmúlásáért” – mondja Reni.

 (Az alcímek idézetei az otthon névadójától, Albert Schweitzer béke-Nobel-díjas teológustól, orvostól, orgonaművésztől származnak.)