Mikor lesz anya a nő, akinek gyermeke van?

Várandósnak lenni, majd gyermeket a világra hozni, illetve bensőnkben is anyává válni egymásból fakadó, sokszor mégis külön utakon megvalósuló folyamatok. Az anyaság nők milliói számára a biológián túl is értelmezhető, sőt, szülés nélkül is megélhető létforma. Az önmagunkon túlmutató élet, az összetartozás, teljesítés helyett az odaadás iránti vágy női arca ez.

Szülőségem igazi távlatait elsőgyermekes anyukaként, bevallom, nem tudom folyamatosan szem előtt tartani: megesik, hogy a növekedni vágyó lelket maguk alá ­gyűrik a pelenkás hétköznapok. Az ilyen helyzetekben hűséges fegyverhordozóm a humor. Egy alkalommal egy Facebook-posztban a kezdő anyukák szétszórtságán viccelődtem, azt írtam, most már „hivatalosan is” anyává váltam, hiszen az előzőleg megmájkrémezett zsömlére lekvárt kentem, és el is fogyasztottam azon melegében, mondván, ilyen alvásdeficittel kinek is volna ereje tisztességes kinézetű és ízvilágában is harmonikus szendvics megalkotására. A posztot egy komolytalannak szánt kérdéssel zártam: És te mikor váltál anyává?

Az egyébként csak közepesen szellemes bejegyzésre pillanatok alatt több tucat komment érkezett a szintén gyakorló anyuka ismerőseimtől. Az a sejtésem támadt, hogy valahol legbelül már ugrásra készen állhattak a válaszok, mintha csak a kérdés elhangzására, mint valami startpisztoly eldördülésére vártak volna.

„Amikor magamhoz öleltem, és tudtam, hogy bízik bennem.”
„Szüléskor: anyuka, szedje össze magát, a gyermeke múlik rajta.”
„Mikor először sikerült megnyugtatnom.”
„Amikor azt mondta: Anya.”
„Amikor hathetes várandósan, az első ultrahangon először meghallottam a szívhangját.”
„Amikor először kellett a kórházban kitölteni egy papírt, és az anyja nevéhez a saját nevemet írtam.”
„Amikor a mellkasomra tették… és telibepisilt.”
„Amikor a császár utáni nap felkeltem, bármennyire is nehéz volt, mert sírt a lányom.”
„Két csík volt a terhességi teszten… Sosem felejtem el. Az volt? Vagy mégsem az?”

Egymástól különböző, mégis szinte mozaikdarabkákként egymáshoz illeszthető tapasztalatok érkeztek. Csodálattal töltött el, hogy létezik egy végtelenül intim, mégis nemzedékek óta minden nőben közös történet. Hogy gyökeresen eltérő személyiséggel, habitussal, háttérrel bíró asszonyok ugyanarról a bizonyosságról beszéltek, ami bennem is kialakult – ha végül nem is a lekváros-májkrémes zsömlébe harapáskor. Megrendített, hogy az anyává válás a legtöbb válaszoló számára jól beazonosítható fordulópont a maga „belső idejében”. Hogy minden édesanya katarzist él meg akkor is, ha lavinaként sodorja el őt az élmény, és akkor is, ha víztükör fodrozódásához hasonló csendben zajlik az egész.

„Amikor megértettem, hogy Ő rám bízta.”
„Amikor Andrist egyszer nem hozták ki szopizni a kórházban (akkor még nem lehettünk egy szobában), és én elmentem őt meglátogatni a »kék fény« alatt. Az ajtóban ezt mondtam: én vagyok a H. Andris ANYUKÁJA…”
„Szülés után két-három hónappal csak úgy elsírtam magam, hogy mennyire szeretem.”
„Talán a köldökzsinór még összekötött minket, mikor ismeretlen és gyönyörű hangon valahol Valaki megszólalt felettem, addig sohasem tapasztalt, mindent betöltő sugárzó szeretettel, szelíden, de határozottan: »Most már nem a tiéd.« Így lett belőlem anya. Akinek a fejére koppintottak, hogy a gyermek vendég a háznál, hogy a jó Isten minket is mind szabadságra szeret, és az anyaság nem egyenlő a birtoklással. Azóta is hálás vagyok. Ki tudja mi lett volna, ha akkor, ott nem szól?”

Az anyává válás az a bizonyos hamisít(hat)atlan ujjongás akkor is, ha a felelősségérzet, a megnövekedett vagy helyreállt önbizalom, az önátadás félelmetessége vagy a hála az uralkodó érzelem a „csomagban”. Akkor is, ha szinkronban hullanak a könnyeink a gyermekünkével, akkor is, ha mi picit később sírtunk fel, mint ő. Akkor is, ha csupán egy pillanat műve, és akkor is, ha egy élet is kevés hozzá. Akkor is, ha rácsodálkoztunk már a bennünk megszülető édesanyára, és ha csak tétován fogalmazgatjuk, pontosan milyen élményt is keresünk a lelkünk mélyén, akkor is.

„Amikor először maradtam a kórházban egyedül a lányom­mal, és akármit csináltam, sírt... ott döbbentem rá, hogy az összes felelősség az enyém.”
„Én akkor éreztem, hogy anya vagyok, amikor rájöttem, hogy mennyi mindenről »kell« lemondanom, ami én vagyok, vagyis voltam, hogy egy új én születhessen.”
„Egyelőre »csak« van gyerekem, de nem érzem magam anyukának. Talán akkor, amikor iskolába jár, és szülőire kell mennem…”
„Folyamatosan nem érzem magam anyának, de vannak azért pillanatok, amikor megtalálom a földillatú, tömjénes, szeretetkómás ősanyát magamban. Például amikor oltás után semmit nem tud, csak duzzogva cumizni a kezemben, vagy sírni, és ott vagyok neki. Vagy amikor elmegyek vezetni, és valamelyik nagyszülőjével marad itthon, és vágtat felém, majd teljes testtel hozzám bújik, mikor megérkezem.”
„Évtizedeken át tartanak ezek a mérföldkövek. Amikor nyílt törés lesz a gördeszkázásból. Amikor egy IDEGEN lány főz rá. Amikor igazgatóit kap dohányzásért...”
„Néhány hetes lehetett, aludt a bölcsőben, én ültem mellette és néztem, közben potyogtak a könnyeim, és azt éreztem, hogy én annyira, de annyira hálás vagyok, hogy van.”

Ki tudja, talán égető szükséglet, hogy az édesanyák világgá kiálthassák azt, amit lelküknek mások számára elérhetetlen zugában tapasztaltak meg. Csak jöttek és jöttek a hozzászólások, a privát üzenetek. Hömpölygött az igaz öröm a mesterséges felületen, sorban érkeztek a csak a bensőnkben pittyenő, ám ott annál nagyobbat szóló értesítések az anyai szeretet(tség) ünnepi és hétköznapi pillanatairól. Az újjászületés visszatarthatatlan vallomásai.

És te mikor váltál anyává? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>