Magyarországon a diákok 27 százaléka funkcionális analfabétának számít – „Nem szívesen szólítom fel az órán, mert rémület villan az arcán”

Az OECD-tagállamok három évente végeznek PISA-felmérést a 15 éves tanulók körében. A legutóbbi felmérés 2022-ben volt, azóta kongatják a magyar kutatók a vészharangot. A HUN-REN Közgazdaságtudományi Intézet májusban megjelent „A közoktatás indikátorrendszere 2023.” című kiadványa is részletesen foglalkozik a problémával, felhasználva a PISA-eredményeket is. De mit is jelent, mivel jár a hétköznapokban a funkcionális analfabétizmus?

A funkcionális analfabéták részlegesen vagy majdnem teljesen ismerik az ábécét, az adott szöveget lassacskán, hibázva, vagy akár folyékonyan is el tudják olvasni, ám a legalapvetőbb információkat, mint például egy név vagy egy időpont sem képesek kinyerni a szövegből. A gyerekeknél egy rövidebb olvasmány vagy akár egy szöveges feladat megértése, a felnőtteknél például egy kétsoros használati utasítás, szerződés vagy egy adóív kitöltése is komoly gondokat okoz. A hétköznapi élet is nehézkes számukra, általában csak alacsony képzettséget tudnak szerezni, de az is előfordul, hogy egyáltalán semmilyen képzettséget nem sikerül szerezniük.

A 2010-es évek elején 17–18% volt azon 15 éves fiatalok aránya, akik funkcionális analfabétának számítottak Magyarországon, azóta folyamatosan romlanak az eredményeink a szövegértés terén. Ez persze nem egyedülálló Európában, de ismerünk olyan országokat is, ahol javuló tendencia látható, ilyen például Lengyelország. Ez is azt mutatja, hogy számít, mennyire szívügye ez a probléma az adott ország oktatási rendszerének, mennyire szeretne változtatni a jelenlegi helyzeten. 

Fel kellene ismernie a döntéshozóknak, hogy a nálunk mért 27 százaléknyi funkcionális analfabéta fiatal nemsokára felnőtt lesz, ami azt jelenti, hogy minden negyedik munkavállalót, adófizető állampolgárt érinteni fog ez a probléma. 

Ki vagy mi „tehet” az olvasási nehézség vagy akár annak egyik legsúlyosabb formája, a funkcionális analfabétizmus kialakulásáról? Egy lassan kialakuló folyamatról vagy egy veleszületett adottságról beszélünk?

Tulajdonképpen három lehetséges lába van a problémának. Lehet genetikailag kódolt, lehet egy folyamat eredménye, amikor a gyermeket fejlődése során nem éri elég írott, olvasott, beszélt nyelvi impulzus, illetve kognitív fejlődési problémái vannak, ezt nevezzük második lábnak. A harmadik pedig a rosszul megválasztott olvasási tanulási módszerekből fakadó olvasási nehézségeké. 

Ha valami velünk születik, azon nyilván nagyon nehéz változtatni, de mit jelent az, amikor nem ér elég nyelvi impulzus egy gyereket? Hogyan alakulhat ki a „második láb”?

Az olvasás megtanulásához számos készség szükséges, amelyek megfelelő működése egyrészt múlhat genetikai adottságokon, másrészt azon közvetlen környezetből érkező ingerek meglétén vagy hiányán, amelyek a gyermekeket érik növekedésük, fejlődésük során. Ezek segíthetik vagy gátolhatják a gyermekek olvasástanulási képességeit, az olvasástanulás gördülékenységét. Általánosságban elmondható, hogy kedvezőtlenebb körülmények között nőnek fel és kisebb esélyt kapnak azok a gyerekek, akiknek a szülei alacsonyabban iskolázottak. Nagyon meghatározó, hogy mennyi mesét hallgat egy gyerek otthon, mennyire olvasnak a szülők, illetve mennyire kerülnek elő otthon írott nyelvi tartalmak a hétköznapokban, de manapság a probléma ennél sokkal összetettebb. 

A mai világnak nagy veszélye, hogy a szülők keveset beszélgetnek gyermekeikkel, akik még háttérbeszélgetéseket sem hallanak, mert a szülők egymással sem beszélgetnek, így nem érik nyelvi információk a gyermekeket. 

Lehet, hogy meglepően hangzik, de véleményem szerint fontos lenne felhívni a szülők figyelmét, hogy többet foglalkozzanak a gyermekekkel, szánjanak rájuk időt, beszélgessenek velük, vagy olvassanak, játsszanak együtt, gépek, informatikai eszközök nélkül. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ez nagyon nehéz elvárásnak tűnik, mert egy hétköznapi ember ritkán engedi ki a kezéből a mobiltelefonját.

Magam sem tudom, hogyan lehetne ebben a témában eredményes szülőedukációt végezni, mégis erőfeszítéseket kellene tenni ebben az irányban. Ez az egyik lehetőség, a másik pedig az, hogy belátjuk, azok a gyermekek, akik most oviba mennek, nem tartanak ott beszédfejlettség terén, vagy akár szociális érettségben, ahol 5–10 évvel ezelőtt tartottak a gyerekek, és ennek megfelelően építjük fel az óvodai, iskolai nevelést.

Hogyan tud segíteni az iskolában a pedagógus az olvasási nehézségek elkerülésében, illetve kezelésében?

A gyermekek különböző olvasási képességekkel, fejlettséggel érkeznek az iskolába. Vannak, akik már tudnak, vagy majdnem tudnak olvasni, és az iskolának elég csupán rásegítenie erre a folyamatra, vannak, akik ott tanulnak meg olvasni, de ez nem okoz nekik problémát, illetve azok, akiknek meg komoly problémákat okoz. Hasznos lenne, ha a pedagógusnak lenne lehetősége választani a különböző olvasástanítási módszerek között. 

Az olvasás megtanulásában nem az ábécé betűinek az memorizálása jelenti általában a problémát, hanem az összeolvasás elsajátítása, hogy hogyan olvassák el mondatokat, szavakat, szótagokat, hogy hogyan kell összeolvasni a betűket. 

A tanmeneteknek elegendő időt kellene biztosítaniuk a pedagógusoknak, hogy ha úgy érzik, meg tudjanak állni a tanításban, és differenciáltan segíteni tudjanak a gyerekeknek az összeolvasás megtanulásában. A pedagógusnak több szabadságot kellene kapnia abban, hogy lelassíthassa az olvasástanítást, amikor ennek szükségét érzi, és ne legyen rajta nyomás, hogy mindenképp haladnia kelljen.

Kép

Fotó forrása: Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A differenciálás nagyon nehézkes egy nagy létszámú osztályban.

Az, hogy egy gyerek képességeinek megfelelően más feladatot kap, mint a többiek, nem ajándék a pedagógus részéről, ez saját maga szempontjából is fontos. Ha egy pedagógus nem tesz különbséget feladatok szintjén a különböző képességű gyermekek között, akkor lesznek az osztályban unatkozó gyermekek, akikkel nem történik az órán semmi. Fontos, hogy tudjuk, tanórai differenciálásról beszélek. A mai gyermekek túl sokat ülnek az iskolában, és a fejlesztések, korrepetálások sok esetben délután, a pihenő-szabadidőben zajlanak, hiszen sem a napközis foglalkozásról, sem a délutáni tanulóidőről nem hiányozhat a diák. Pedig ezeknek a gyermekeknek is szüksége van pihenésre, szabad mozgásra, közösségi élményekre, ezért célszerűbb velük tanítási időben külön, differenciáltan foglalkozni.

Mi lenne most a legfontosabb teendő ön szerint?

A köznevelési rendszer mamutrendszer, lassan változik, nehezen alkalmazkodik a gyerekek készültségéhez, igényeihez. Míg a külföldi példák szerint eredményes, Magyarországon nincs meg a kultúrája annak, hogy a gyakorlatban dolgozó pedagógusok, a köznevelés szabályozása és a kutatók eredményei háromszöget alkotva és közösen keressenek válaszokat különböző felvetődő problémákra. Ha ebben a körben megvalósulhatna egy rugalmasabb, a gyermekek egyéni igényeihez könnyebben alakítható rendszer, akkor az első lépést már meg is tettük a funkcionális analfabétizmus visszaszorítására.