A lombikprogram óriási lelki energiabefektetést igényel! – Pszichés támogatás a saját gyermekért folytatott harcban

Hány párt érint ez a probléma?

A meddőség minden ötödik párt érint Magyarországon és világviszonylatban is. Ha aktív szexuális élet mellett, védekezés nélkül egy év alatt nem következik be spontán terhesség, akkor már érdemes arra gondolni, hogy probléma húzódik meg a háttérben.

Pár éve még két évben határozták meg ezt az időszakot. Mi változott?

Egyre későbbre tolódik az elkötelezett kapcsolatok megtalálása, és a párok egyre később kezdenek próbálkozni a gyerekvállalással. 35 év felett inkább fél évet mondanak, fél év után már érdemes specialistához menni, hiszen ebben az életkorban már egyre fontosabb szempont az idő. Arra is érdemes figyelni, hogy az örökbefogadásnak és a nevelőszülőség vállalásának is vannak életkori határai, a hosszú ideig tartó halogatással azokból is ki lehet csúszni. A gyerekvállalási kor kifelé tolódik, viszont rengeteg civilizációs ártalom ér minket. A stressz, a szmog, az ételeink is mások, mint régen – ezek mind befolyással vannak a termékenységre.

Mi a saját megfigyelésetek, mikor fordulnak hozzátok a meddőséggel küzdő párok?

A minket megkereső kliensek többségénél már kialakult hangulati vagy szorongásos zavar. Ilyen állapotban a kliens többnyire már nem tudja betartani az orvos által javasolt életmódváltoztatásokat, a diétás megszorításokat, a sportprogramot, vagy már olyan mentális állapotba kerül, hogy nem képes nekifutni egy újabb protokollnak. A lombikprogram óriási lelki befektetést igényel a páciens részéről, egyrészt az injekciók, az állandó orvosi vizitek miatt, másrészt az érzelmi bizonytalanság terhe is ránehezül arra, aki ezen az úton jár. Ha már kialakult a szorongás, akkor a mentális kapacitás csökken, és elkezdődik a halogatás. Ez egy hihetetlenül nehéz élethelyzet, valójában egy ismétlődő krónikus krízis. Ha például valakit elveszítünk, akkor az egyszer megtörténik, és utána lezajlik egy stációkon áthaladó gyászfolyamat: sokk, tagadás, alkudozás, düh, szomorúság, elfogadás…

Itt viszont lehet, hogy minden hónapban újra kell gyászolni, majd reménykedni, esetleg csalódni újra, ki tudja, meddig.

Úgy érzi az ember, hogy reménykednie kell, mert jön egy új hónap, a lelket újra zöldre kell állítani, protokollról protokollra ismétlődik ez a megterhelő és bizonytalansággal teli lelki folyamat. A daganatos betegségek betegségterhéhez szokták ezt hasonlítani, annyira nehéz benne lenni. Még az orvosokat is megviseli, amikor egy páciens lelki küzdésének történetével szembesülnek.

A bizonytalanság a döntésekben is megjelenik?

A lombikprogram alatt jellemzően minden más háttérbe szorul, szinte parkolópályán van az élet. A kliens semmibe nem mer belefogni, mert annyi kapacitást lefoglal az eljárással való foglalkozás, hogy nem marad másra ereje, másrészt nem is fontos ilyenkor semmi más. Ha lenne is valami, ami sikerélményt nyújtana, abba sem mernek belevágni, mert „mi van, ha jövő hónapban bejelentkezik a baba, én meg elköteleződtem más területen? Akkor most hazudjak ott?” Ezek nehéz kérdések.

A pszichológusi segítség része a protokollnak?

Az asszisztált reprodukciós eljárásban résztvevőknek csak 15 százaléka keres fel pszichológust, ami eleve kevés. A kezelőorvos sokszor ajánlja a pszichológust, de ha nem elég érzékenyen teszi ezt, megbánthatja vele a sérülékeny mentális állapotban lévő párt. Ilyenkor nem azt érdemes kiemelni, hogy baj van velük, hanem azt, hogy ez egy rendkívül nehéz út, amelyen járva kell a támogatás.

Mikor érdemes felkeresni a pszichológust?

Szerintem akkor kellene lelki támogatást keresni, amikor szembesülnek azzal, hogy ez egy göröngyös út lesz, amikor már látszik, hogy magától nem jön össze a terhesség.

Én azt tartanám a legideálisabbnak, ha az első lombik előtt megjelennének a párok, mert már ekkor is sok kérdéssel kell szembesülniük.

Az ismeretlen bizonytalanságot, ezáltal stresszt okoz. Van, aki azért jön hozzánk, mert magát a lombikot nem tudja elfogadni, és azért keres támogatást, hogy vagy segítsünk neki az eljárás elfogadásban, vagy abban, hogy meg tudjon békélni azzal, hogy ilyen módon nem lesz gyermeke. Van, aki két megtermékenyítési ciklus után jön hozzánk, mert addigra lesz sok számára a bizonytalanság és a kudarc. A lombikprogramra való rászorulás elfogadása maga is nehéz, a protokollok is nehezek, bizonytalan a mit, a hogyan, a miért… Ahogy a terhességre készül az ember, úgy erre a helyzetre is érdemes rátanulni.

Milyen lelki állapotú kliensek érkeznek hozzátok?

Sok páciens egyfajta robotüzemmódban „gyűrte” egymás után a protokollokat, nincs kedve semmihez, beszűkült az érdeklődése egyetlen területre, kimerült, érzékeny, és már minden mondat bántja őt. Nem ritka, hogy a férj sem akar már erről beszélni, ő is szorong, úgy érzi, nincs ereje a következő kísérletbe belevágni. Mi abban tudunk segíteni, hogy meg tudjanak küzdeni a nehézségekkel, ne adják fel, így nő a siker esélye. Volt olyan kliensem, aki két sikertelen inszemináció után félve keresett fel, mert az előző pszichológus azt mondta, hogy hét-nyolc sikertelen kísérlet után szoktak hozzá jönni, és ő szégyellte, hogy ilyen gyenge – pedig éppen, hogy erős volt abban, hogy ő időben tudott segítséget kérni. Amikor már több lelki sebet kell begyógyítani, esetleg antidepresszánst is szed a kliens, ami miatt halasztani kell a beavatkozást, már nehéz elérni, hogy ne billenjen ki az egyensúlyából, hogy megtalálja a saját legjobb működését. Van egy ismerősöm, aki 40 évesen, tizenegy sikertelen embrióbeültetési kísérlet után már azon dolgozott a pszichológusával, hogy elengedje a saját gyermek utáni vágyát.

Három lefagyasztott embriója volt ekkor, végül abban maradtak a segítőjével, hogy ezeknek az embrióknak még lehetőséget adnak az életre. A hölgy ma két egészséges kisgyermek anyukája.

Annyira mélyen hatott rá az, hogy milyen sokáig nem keresett és nem talált segítséget, hogy elvégezte a reprodukciós szaktanácsadó képzést, és most azoknak a nőknek segít, akik ezzel a diagnózissal szembesülnek.

Miben tudtok segíteni?

Vannak olyan szituációk, amiket normalizálunk, amikről elmondjuk, hogy maga a helyzet az, ami érzéseket hozott elő, és erről nem tehet a kliens. Például, hogy irigy azokra, akiknek gyerekük van, hogy dühös azokra, akik csúnyán bánnak a gyerekükkel, hogy nem akar találkozni a gyerekes ismerősökkel. Ezek nem őt minősítik, a helyzet ezt mindenkiből kihozza. Ha erről nem hall egy szakembertől, akkor szégyelli magát, hogy ő gonosz, irigy… Hogy pocsékul működik, mert rosszulesnek neki a kéretlen tanácsok, a „ne görcsölj rá!”, meg a „te nem is akarod igazán!” Holott jogos, hogy ez rosszulesik, hiszen ezek áldozathibáztató megjegyzések. Vagy az a megélés, hogy egyedül érzi magát a párkapcsolatban, a férj nem teszi bele magát, ez is majdnem az összes párkapcsolatban megjelenik. A nőnek több a látható feladata, a férfi viszont sokszor a tehetetlenséggel küzd. Ezek normalizálandó dolgok, és ha nem keresnek fel minket, akik ismerjük a helyzetet, akkor önvád, szégyen, bűntudat alakulhat ki, ami tovább rombol a mélyben, kialakulhat egy depressziós állapot. Tisztázódhat az is, hogy a vállalt küzdésből mennyi a saját igény, és mennyi a környezetnek való önalávetés, a megfelelni vágyás kényszere.

Kép

Soltész Krisztina – Forrás: Soltész Krisztina

Ismerősként, barátként mik a jó mondatok?

„Látom, hogy mindent megteszel érte, jó kezekben vagy, bízom benne, hogy sikerülni fog” – ezek jó megközelítések. Ha azt mondom: „Ó, biztos sikerülni fog!”, az nem ugyanez a mondat, az bagatellizálásnak is felfogható, amivel empátia helyett magára hagyom a másikat, és megosztásra alkalmatlan helyzetet hozok létre. A „Bízom benne…” már belőlem is hozzátesz valamit. Ezek együttérző, támogató, a pozitív végkifejletet kifejező szavak. Tanácsok helyett érdemes előbb megkérdezni, hogy szeretne-e arról hallani, nekem milyen információim vannak.

Inkább csak puhatolózzunk, mielőtt nyakon öntjük azzal, hogy menjen el talpmasszázsra, kineziológiára, fogyjon le, ne egyen glutént, menjen jósnőhöz…

A meddőségi programban résztvevők többsége amúgy is mindig mindent meg akar tenni a siker érdekében, de annyiféle eljárás van, hogy ez nem is szükséges, nem is lehetséges. A lombikprogram azért is nehéz, mert csak részben kontrollálható. Amit lehet kontrollálni – például az életmód és a specialistától való segítségkérés –, azt megteszem, a többit rá kell bízni a sorsra… És ez a bizonytalanság nehezen tolerálható.

Azokkal szemben, akik nem a jó mondatokat mondják, hogyan lehet határokat tartani ebben a sebezhető állapotban?

Lehet azt mondani: „Köszönöm, én erről nem akarok beszélni.” Mivel a probléma a kliensé, ő szabályozhatja, hogy kivel és milyen formában akar róla beszélni. Olyat is szoktam mondani, hogy ha nagyon erőszakos a környezet, készítsen el előre egy jó kis hazugságmondatot. „Figyelj, mi nem is akarunk gyereket, utazgatni akarunk!” Ez egy leszerelés. Van, aki azzal szereli le a bizalmaskodást, hogy ráönti a problémát a kíváncsiskodóra, aki aztán leforrázva elkódorog. Nem ez az ideális, de az illetéktelen behatolások váratlan válaszokat eredményezhetnek. Más és más lehet az is, hogy kinek mit mond az ember, hogy ki van annyira közel, hogy őszinteséget adjak neki, és tőle támogatást várhassak el. A többieknek elég egy bekészített rövid mondat.

Létezhet olyan eset is, hogy a meddőségnek lelki oka van, és elég csak a pszichológiai segítség?

Létezik az „ismeretlen eredetű meddőség” diagnózis, amikor az orvosok nem találják a meddőség okát. Ezt a jelenséget a fertilitás szupresszió modell is magyarázhatja.

Ez azt jelenti, hogy krónikus stressz esetén a nők termékeny üzemmódja átvált terméketlenbe. Ez egy evolúciós válasz arra, ha nem biztonságos a magzat kihordása és megszülése.

Az evolúció úgy alakította, hogy a szervezet stresszes körülmények között, ami egykor éhínséget, árvizet jelentett, átállítja a termékenységi folyamatot terméketlen üzemmódba. Ez a modell azt fejezi ki, hogy a biológiai hajlamaink szélsőségesebb helyzetben megmutatkozhatnak a lelki alkatunknak és a környezeti hatásnak megfelelően. Azt is megfigyelték, hogy idősebb nőknél ez az átállás ritkább, mert ott a várandósság elhalasztásának már nagy az ára. A krónikus stressz csökkentésében a pszichológus gyakran tud segíteni, de az ismeretlen eredetű meddőség hátterében nem biztos, hogy ez áll, lehet olyan biológiai ok is, amit nem sikerült kimutatni.

Általában hány lombikprogramot kell végigcsinálni a sikerhez?

A statisztika szerint 25-30 százalék a lombikprogram sikerességének valószínűsége, tehát a harmadik-negyedik lombik az, ami sikerül, ezért is érdemes kitartani. Vitatott kérdés sokszor az, hogy meddig menjünk el. A férfi sokszor félti a nőt a testi-lelki veszélyektől, nem szeretne belemenni több próbálkozásba, sokallja a ráfordított energiát. Ilyenkor párkapcsolati mediátor segíthet abban, hogy megérlelődjön a közös döntés arról, hogy meddig mennek el, és mikor hagyják abba. Ha már elmérgesedett a kapcsolat, és nem tudnak egymással kommunikálni, akkor párterápiára is szükség lehet. De sok esetben az egyéni terápiás folyamat segít, stresszmenedzsment, veszteség-feldolgozás vagy egyszerűen támogató terápia formájában. Ráadásul nemcsak a stressz okozhat meddőséget, hanem fordítva is igaz, maga a helyzet is kiválthat nagyfokú szorongást, depressziót, és így kialakul az ördögi kör: valami banális okból nem jön létre a terhesség, de kialakul a mentális probléma, a megküzdéshez szükséges energia elfolyik, és a pár nem megy el a következő orvosi vizitre sem. 

A keresztény párok számára különösen nehéz a helyzet?

Azt tapasztalom, hogy náluk az Istennel való kapcsolatban okozhat ez nehézséget: haragudhatnak rá, vagy úgy érezhetik, hogy a kapcsolatukra nem kaptak jóváhagyást.

Az is okozhat problémát, hogy szeretnének részt venni a programban, de a közösségük elutasítja ezt. Ilyenkor dönthetnek úgy is, hogy kerülik a közösséget, pedig annak fontos megtartó ereje van. A társas támogatottság a pszichés immunrendszerünk része, az elszigeteltség pedig visszahathat a mentális állapotra. A termékenység és a stressz sok ponton kapcsolódik.