Bor, Kalifornia, Pákozd – És egy 300 éves, megmentett jezsuita pince

Amikor Lics Balázs édesapja az 1990-es években a pákozdi hegyoldalban szőlőültetvénynek való helyet keresett, a kukoricatáblák közepén rátalált egy régi, beomlott présházra. Gondolta, egy régi kis parasztpincéről van szó, de kíváncsi volt, mekkora lehet, ezért bedobott egy kavicsot. Ám a pince végét nem érte el a kő. Nem hagyta nyugodni a talány, így aztán másnap elemlámpával jött vissza, s bemerészkedett az omladék közé. 

Az eredmény több mint ígéretes volt: a téglák között botorkálva sem sikerült a föld alatti építmény végéig eljutnia. A terület tulajdonosa pedig örömmel adta el Balázs édesapjának a leégett présházat, amiről később kiderült, hogy a környék legnagyobb pincéjét, a jezsuiták által 1750 körül épített dézsmapincét rejti. 

Történetünk főhősének édesapja aztán hatalmas munkával felújította a történelmi emléket, és az értékmentő munkáért megkapta a Podmaniczky Frigyes báróról elnevezett kitüntetést is.

Kép

Fotó: Házi Péter

Előremenekülés a munkanélküliségből

Innen indíthatnánk a Lics család újkori történetét, ám Balázs, akivel a gyönyörűen felújított pince mellett, a pákozdi hegyoldalon hosszan futó szőlőültetvények mellett beszélgetünk, azt is elárulja, édesapja a rendszerváltás előtt a budafoki Hungarovinnél dolgozott. Az édesapa gyermekkori szerelme volt a szőlőművelés, ám annak idején saját területet nem vehettek: a Kádár-rendszerben az ember nem lehetett földtulajdonos, de engedték, hogy szőlőtulajdonos legyen. A föld tehát az államé volt, de a rajta lévő szőlőt már lehetett művelni, és az abból származó bevétel is maradhatott a családnál.

„A gimnázium elején voltam, amikor elért minket a rendszerváltás. A Fővárosi Kertészeti Vállalatot gyakorlatilag feldarabolták, és édesanyám állása, aki dísznövénykertész volt, bizonytalan lett. Megpróbáltak elindítani egy kertészeti vállalkozást, de nem jött össze, így maradt a B verzió. B, mint borászat” – eleveníti fel Balázs. Négy darab 500 literes fahordóval, egy XI. kerületi garázsban indult a családi vállalkozás: „Édesapám mindig azt mondta, fiam, én azt nem tudom, holnap mi lesz, de azt igen, hogy mi lesz 20 év múlva. Szerencsére édesanyám pedig mindig tudta, hogy mi lesz másnap, így ketten egymást kiegészítve hihetetlenül jól működtek.”

„Amikor más nyaralt, én kapáltam”

„Szörnyűnek tartottam az életemet. Mindig volt valami munka a szőlőben. Amikor gimnazistaként az osztálytársaim bulizni mentek, én azt pihentem ki, hogy egész nap a cabernet sauvignon táblát kapáltam. Nagy tragédiának éltem meg, hogy a barátaim a strandon vannak, amikor én a szőlőben csinálok valamilyen zöldmunkát.” 

„Sőt amikor elmentünk a Balatonra nyaralni, ott is volt egy kis szőlőnk Dörgicsénél, így aztán akkor is csak este, munka után mehettem le a tóba fürödni” – idézi fel Balázs. 

A szülei sosem mondták, hogy legyen borász, ám valahogy a sok szenvedés átkonvertálódott, és a gimnázium végén maga a fiú döntötte el, hogy a kecskeméti Kertészeti Főiskolát választja, ahol szőlőtermesztést tanult. 1994-ben a Földművelésügyi Minisztérium egy „farmergyakornoki” programot indított a mezőgazdaságban dolgozó vagy azt tanuló fiatalok számára. Balázst is beválasztották a programba, így 1994. augusztus 8-án felszállt vele az Egyesület Államokba tartó repülőgép, ami – ma már biztosan állíthatjuk – az egész életét fenekestül felforgatta.

Egy magyar suhanc és Kalifornia legjobb vörösbora

A félelmekkel és egy adag szorongással teli fiatal magyar szakember a világ egyik legismertebb és legelismertebb borvidékére, a Napa-völgybe került, a Westover borászathoz. A borászat tulajdonosával, a nagyhangú, igazi laza, amerikai stílusú Bill Smyth-szel kezdetben nagyon nem találták a közös hangot, hiszen a szerény, halk szavú Balázzsal mindenben egymás ellentétei voltak.

De aztán ez a két ember valahogy egymásra talált, s mivel Billnek – egy gyógyszerészeti cég kereskedelmi igazgatójaként – sokat kellett utaznia, egyre több feladatot bízott rá a magyar „suhancra”. 

És ekkor jött a hatalmas meglepetés: a magyar borász az egyik nagy San Franciscó-i borversenyen a zinfandel borával elhozta a legjobb vörösbornak járó címet.

„Rengeteget tanultam Billtől, például azt, hogyan kell bánni az emberekkel, mit kell, és mit érdemes mondani egy borkóstolón, hogyan lehet elérni, hogy a sok kiváló ital közül a te borodat válasszák. Azt hiszem, akkor és ott döntöttem el, hogy egész életemben a borral szeretnék foglalkozni” – néz vissza Balázs, aki ezután, immár tudva, mit akar az élettől, hazautazott, befejezte a főiskolát, majd visszatért Kaliforniába. Mert hívták, ekkor már tárt karokkal várták. 

Közben az Egyesült Államokban elkezdte az egyetem üzleti szakát, de ami talán ennél is fontosabb, két vizsga között megismerkedett későbbi feleségével. Ha valaki azt mondja a malajziai származású Joslynnek, hogy borászattal foglalkozik majd, tuti, hogy kapásból kiröhögi az illetőt, ha pedig ez az illető azt is kijelenti, hogy magyar férje lesz, és egy Pákozd nevű helyen találja meg a lelki békéjét, talán kapásból pofon is vágja őt… 

Pedig így történt, s a mesébe illő történet folytatásaként azóta duplájára bővült a család. 

Ma már fiuk, Tamás és kislányuk, Zoé is a szőlészetben, a pincében serénykedik, már persze, ha a gimnáziumi, illetve az egyetemi tanulmányaik mellett marad rá idejük.

A mára kibővített pákozdi présház falán sorakoznak a különböző díjak és elismerések, aranyérmek a Vinagora nemzetközi borversenyről, és más versenyekről, de Balázs talán a 2015-ben, a Borok Olimpiájának is nevezett Challenge Internationaldu Vin borversenyen kapott aranyérmére a legbüszkébb. A pákozdi szőlőhegyen termelt merlot borának nemzetközi aranyérme hazánk valaha volt legjobb eredményének számít ezen a világversenyen, s a teljesítményt Fazekas Sándor akkori földművelésügyi miniszter külön emléklappal köszönte meg.

Kép

Fotó: Házi Péter

2001. szeptember 11. előtt egy nappal

„Én mindig tudtam, hogy haza szeretnék jönni, ez sosem volt kérdés számomra. Sokan mondják, hogy amerikai álom, de az valójában amerikai munka. Ha valaki sikeres akar lenni a tengerentúlon, ott is nagyon sokat kell dolgoznia. Persze hatalmas országról van szó, így lehetőségből is sok van” – válaszolja Balázs a kérdésre, miért költözött vissza hét év után Amerikából Magyarországra.

A sors különös üzenete, hogy feleségével 2001. szeptember 10-én, a World Trade Center elleni terrortámadás előtt egy nappal szálltak fel a repülőgépre. Ha egy napot várnak, ki tudja, mi lett volna?

Balázs szerint ugyanakkor nagy előny az Egyesült Államokban, hogy a vállalkozások nincsenek olyan – ahogy ő nevezi – „őrült” módon túlszabályozva, mint Magyarországon vagy az Eruópai Unióban. Így aztán ha valakinek van egy jó ötlete, könnyű belekezdeni és csinálni. Így van ez a borokkal is: ha tudsz jó minőséget csinálni, és hozzá elég jó a dumád, könnyen teremtesz kapcsolatot az emberekkel, hamar sikeres leszel.

S hogy miben jobb Kalifornia a borkészítés szempontjából? Leginkább abban, hogy nagyon kiszámítható klímájuk van, tavasszal, illetve tavaszig szépen esik az eső, onnantól egész késő őszig mindennap kiszámíthatóan szép, napsütéses idő van. A talajban azonban nincs elég víz, így nyáron csepegtető öntözéssel kell pótolniuk azt. Ám az éjszaka mindig lehűlést hoz, ami a szőlőnek nagyon jó, a kártevőknek meg kifejezetten rossz.

Magyar bor, mindenkor

Régebben a szakemberek egy-egy borkóstoló előrehaladtával egymás közt olykor bevallották, hogy hazánkban a kései szőlőfajták nem tudtak rendesen beérni, ezért nem tudunk versenyezni az olasz vagy éppen a kaliforniai borokkal. Vajon a változó klíma idején igaz-e még ez az állítás? – teszem fel a kérdést az Etyek-Budai borvidéken túl Szekszárdon is területekkel rendelkező borásznak.

A szakember válasza szerint az elmúlt mintegy három évtizedben annyira megváltozott a klíma, hogy ma már biztonsággal kijelenthető: az összes kék szőlőfajta beérik. „Ráadásul olyan korán, hogy itt már sokkal korábban történnek a szüretek. Emlékszem, '86-'87 környékén, amikor még gyerek voltam, szeptember 10. körül az ezerfürtűvel kezdtük a szüretet, de akkor már annyira hideg volt, hogy alig tudtam bekötni a cipőmet, annyira fázott a kezem. Most, szeptember végén 24 fokos melegben beszélgetünk. 

Összességében a szőlőnek és így nekünk is jobb, hogy az őszi időjárás kevésbé hideg, mint mondjuk 30 éve, így könnyebben, a rothadás veszélye nélkül beérik mindegyik fajta. 

A veszélyt inkább a csapadék egyenetlen eloszlása jelenti, van, hogy nyáron szinte hónapokig várunk az esőre, amikor meg megérkezik, akkor egyszerre nagy mennyiséget kapunk” – mondja Balázs, hozzátéve, hogy a klímaváltozásnak sajnos nagyon sok negatív hatása is van, mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez milyen jó a szőlőtermesztésnek. Ilyen az egyre gyakoribb aszálykár, az új betegségek, kórokozók megjelenése, mint például az aranyszínű sárgaság, amelyet az amerikai szőlőkabóca terjeszt.

Arra a kérdésre pedig, hogy lehet-e egy magyar bor versenyképes nagy nemzetközi versenyeken, egyértelmű igennel válaszol: „Nemcsak lehet, hanem az is! Minden évben nagyon sok magyar bor ér el sikereket, s az előbb említett klímaváltozás miatt nemcsak a fehér, rozé, hanem a vörösborok is egyre jobbak. Ugyanakkor a magyar borkészítők, különösen a kisebb, családi vállalkozások közös problémája, hogy hiába termelnek nagyon jó borokat, marketingben nem túl erősek. Azt kell mondjam, a jó bornak még soha nem kellett annyira a cégér, azaz például a közösségi oldalakon való aktív jelenlét, mint mostanság. Mert hiába készítesz igazán jó bort, ha a facebook nem téged dob fel, láthatatlan maradsz!”