Lackfi János: Champion

Másik elidegeníthetetlen tartozéka a napszemüveg. Senki se mert volna tippet megkockáztatni a csónakmester szeme színét illetően. A napszemüveg rajta volt már nyitáskor, amikor a csónakláncokat bogozgatta és a lakatokat nyitogatta. És rajta volt alkonyatkor, záráskor is, amikor egy helyre vontatta, és egyetlen közös láncra fűzve, hatalmas lakattal lezárta az összes csónakot, vízibiciklit, kenut, kajakot.

A csónakmester mindig cigarettázott, beszéd közben is ott táncolt szája sarkában a bláz, ami kissé kásássá tette minden mondandóját. „Ösi, legkécsőbb féltizsenkettőre kéne vissahozsni, astán zsárás, ebédsünet!” A csónakmester bőre mindig egyöntetűen le volt barnulva, de sosem izzadt, és sosem égett le. Rejtély, hogyan csinálta, bár talán csak annyi a titok, hogy leginkább a csónakház eresze alatt álldogált és cigarettázott, csak akkor jött elő, ha valaki bérelni akart. Zsúfolt napokon két fiatal srác rohangászott a csónakok körül, kimerték a vizet, viccelődtek a kuncsaftokkal, segítettek a gyerekeknek a ki- és beszállásnál. Ilyenkor a csónakmester a pénzt számolgatta, a nyugtákat rendezgette, és kurta utasításokkal irányítgatta a fiúkat. Ha feldühödött, határozott léptekkel odament valamelyikhez, és lekevert neki egy tockost. Az illető srác duzzogott egy ideig, de utána zokszó nélkül csinálta tovább a dolgát.

A csónakmester minden délben kitöltötte a lottószelvényt, bezárta a csónakházat, és átvitte a szelvényt a lottózóba. Rejtély, mit vett volna, ha egyszer nyer. Egy másik csónakázat? Több másik csónakházat? Egész csónakház-láncot? Egy Armani-fürdőgatyát? Egy tucat Armani-fürdőgatyát? Egy jachtkikötőt? Sose derült ki.

A csónakmesternek hozták az ebédet a szomszédos kisvendéglőből. Levest, paprikás krumplit és kovászos ubit evett. Mellé keresztrejtvényt fejtett. Nem tudni, beküldte-e a megfejtéseket a kiadóba, vagy egyszerűen örömét lelte abban, hogy kitalálja a megfelelő szavakat. KAMCSATKA, BÁBKORLÁT, BOJTORJÁN, ZSIZSIK, JÓKAI, TURBULENCIA. Talán szavak keringtek a cigarettája füstjében álltó nap, ki tudja, néha munka közben is odament a törzsasztalához, valamit feljegyezni. Azért is törzsasztal volt, mert más nem ülhetett oda, meg azért is, mert fatörzsből szabta ki valaki. Köznapi sav, kilenc betű, köznapi sav – a fene vigye el. Néha egy nap kell egy szóhoz, és csak az esti láncok zörgése hozza meg, hogy ASZKORBIN, hát persze, hogy az, mi más lenne.

A csónakmester úgy nézte a tavat, mintha annak vize szülné vagy szőné a hiányzó szavakat, amelyeket neki haladéktalanul meg kell fejtenie, ki kell fejtenie, ki kell bányásznia estére vagy másnap reggelre. Belga fürdőváros, nyolc betű, még hogy belga fürdő, a franc essen belé, hát nem OOSTENDE... A két „O” zavarta meg a csónakmestert, átkozott északiak, mindig variálnak valamit, ez is rejtély, mit hogyan írunk át, KOPPENHÁGA például véletlenül sem KOBENHAVEN.

A csónakmester barátnője, vagy talán felesége, nem tudni, egyikük sem viselt gyűrűt, nos, ő volt az egyetlen, aki egyszer le mert ülni a törzsasztalhoz. A csónakmester úgy meglepődött, amikor reggel kilépett az ajtón, hogy a cigaretta is kiesett a szájából.

Ott ült a barátnője, vagy talán felesége, akkor talán még egyik sem, csak egy nő, fehér fürdőruhában, arányos testfelépítéssel, mondhatni bombanő, pedig már a negyvenes éveiben járhat, éppolyan egyöntetűen lebarnulva, mint a csónakmester. És éppolyan meghatározhatatlan szemszínnel, mert ő is mindig napszemüveget viselt. Rossz nyelvek szerint azért, mert tütükélt titokban, ezt akarta véka alá rejteni, egyöntetűen barna szemüveglencse mögé rejteni. Aznap a nő el se mozdult a törzsasztaltól, a csónakmester tette a dolgát, néha visszatért az asszonyhoz, halkan beszélgettek. Amikor a csónakmester épp nem ült ott vele, a bombanő rágyújtott, és hosszan fújta ki a füstöt, vagy a mobilját nyesztette elmerülten. Két adag paprikáskrumplit ettek, két adag kovászossal. Üveges sörrel koccintottak.

Attól fogva a csónakházban ott lakott a szőke bombázó is, fehér bikiniben. Reggel tízkor, amikor a csónakláncok javában zörögtek és a vízibiciklik javában placcsogtak, a szőke szirén macskaléptekkel lehullámzott a falépcsőn, pát intett, szia, nyuszi, beült a kis piros Nissanjába, és elhajtott. Rossz nyelvek szerint macskaléptei kissé lustábbak voltak a kelleténél, nem elég magabiztosak, ami a macskajajnak vagy a már kora reggel elfogyasztott italnak betudható. A nő késő este jött csak haza. Rossz nyelvek szerint egy parti bárban volt felszolgáló, és ki tudja, miféle szolgáltatásokat kínált még ez az intézmény az itallapon szereplőkön túlmenően.

Jó a rossz nyelveknek, soha semmiért nem vállalnak felelőséget, soha semmiről nem tehetnek, ezt csak úgy hallották, hát most továbbadják, mert kötelességüknek érzik!

A kevésbé rossz nyelvek szerint a nő idős édesanyját gondozza, teszi tisztába, eteti, tologatja kerekesszékben, éjszakára szakképzett ápoló veszi át a feladatokat, vagy egy otthonban vigyáznak rá. Tudni senki semmi biztosat nem tudott.

A csónakmester esőben is kinn állt az eresz alatt, nézte a dühöngő tavat, és szívta a cigarettát. Pedig akkor egy lélek sem járt erre. Ha kicsit megborzongott, vállára terített egy törülközőt Wimbledon felirattal. Talán szavak jártak a fejében: szabad levegőn bekövetkező kémiai folyamat, nyolc betű, hogy a tetű vigye el, megvan, OXIDÁCIÓ.

A csónakmester üvegből itta a sört, és ha nem keresztrejtvényt fejtett, unalmában a mobilját bizgette. A csikkeket egy üres kovászos uborkás üvegbe gyűjtötte. Senki se tudta, hogy a csónakmester mit csinál télen. Soha senki se kérdezte meg tőle. Mert erre soha senki nem volt kíváncsi.